Vendégségben…
Lőrincz Mihályt a mai budaörsiek a városháza műszaki ügyekért felelős vezetőjeként ismerik. Bár az idén töltötte be a hetvenedik évét, teljes mértékben aktív és mint cikkünkből kiderül, esze ágában sincs addig ténylegesen nyugdíjba menni, amíg bírja a munkát erővel, egészséggel. Pedig kívülről nézve mondjuk egy képviselő-testületi ülést, vagy pláne egy lakossági fórumot, nemcsak köszönetet kap azért, amit nap mint nap tesz ezért a városért. Ahova tizenkét évvel ezelőtt az életének több fontos állomása után tért vissza dolgozni, mert – és ezt csak a régi budaörsiek tudják róla – szó szerint itt született, a Szabadság úti családi házukban.
Jártunk már „vendégségben” zenésznél, írónál, sportolónál, két hónappal ezelőtt a helyi német nemzetségi múzeum igazgatójánál, de a városházán még nem, és Lőrincz Mihály bemutatását sem azért tartom elsősorban fontosnak, mert fontos pozíciót tölt be Budaörsön, hanem mert kevesen tudják róla, hogy ő szó szerint budaörsi születésű. A szülei Erdélyből kerültek Magyarországra 1940-ben, majd 1946-ban Budaörsre a kitelepített svábok helyére, ő viszont már itt látta meg a napvilágot, egészen pontosan a Templom tértől nem messze, a Szabadságon úton található családi házuk nagyszobájában, 1953 áprilisában. Majd ide járt általános iskolába, alsóban az Esze Tamás utcába (mai Szent Benedek), és ők voltak az első évfolyam, akik felsőben az akkor vadonatúj, modern Rózsa utcai épületben (mai zeneiskola) folytatták. Még oda járt, amikor ugyanott megalakult a helyi gimnázium (az Illyés jogelődje), de Mihály inkább Budapestre, gépipari technikumba jelentkezett és Budapesten érettségizett és szerzett technikusi oklevelet.
Mielőtt azonban ennyire előre szaladnánk, a meghatározó gyermekkori emlékeiről faggattuk. Például, hogy okozott-e gondot a sváb osztálytársak és közötte, hogy a szüleit nem ki- hanem betelepítették. Nem okozott – tudtuk meg -, és elsősorban azért, mert ez nem volt téma sem otthon, sem az iskolában, sem máshol, hogy ki milyen nemzetiségű. Így a nagy közös udvaron sem, ahol hat család lakott, köztük svábok, szintén székelyek és magyarok, „harmóniában”, és a szomszéd gyerekek együtt játszottak, sőt, ha az anyukája palacsintát sütött, jutott abból a maga három fián kívül mind a nyolc-kilenc gyereknek. (Illetve a pontosság kedvéért: néha még többnek, mert Lőrincz néni nevelő szülőként is fogadott be gyerekeket.) Egy másik emlék, más megközelítésben, hogy az a sváb család, amelyiknek az egykori házába költöztek, 1956 után többször hazalátogatott, és annyira összebarátkoztak velük, hogy meghívták őket magukhoz Németországba, amit el is fogadtak, és évekig tartották a kapcsolatot.
Érettségi után a gödöllői egyetem gépészmérnöki karának leendő hallgatójaként „előfelvételisként” elvitték katonának – meséli tovább Mihály – , és „független attól, hogy kinek, milyen fizikai adottságai voltak, aki ide jelentkezett, az ment Szabadszállásra harckocsizó javítónak. A magam közel 190 centijével igencsak össze kellett hajtogatnom magam, hogy beférjek a tankokba” – tette hozzá nevetve. A katonaságról a legtöbb férfinak sok emléke van, kinek színesebbek, viccesek, másoknak inkább rosszak, Mihály erről ezt mondta: „Arra jó volt, hogy mindenféle jogosítványt meg tudjon szerezni az ember, és talán fegyelmet tanultunk. De nem vagyok híve annak, hogy a mai fiatalok számára visszaállítsák a kötelező szolgálatot, és örülök annak, hogy a fiamnak már nem kellett bevonulnia.”
Jöttek tehát az egyetemi évek és a pályakezdés: „Budaörsről Gödöllőre jártam, és bár volt egy fél éves időszak, amikor beköltöztem kollégiumba, de igazából nem szerettem, ezért inkább ingáztam. Az első diplomámat 1977-ben szereztem meg és az első munkahelyem már akkor először visszahozott Budaörsre, a budaörsi repülőgépes szolgálathoz, arra a repülőtérre ahol apukám kezdte a magyarországi életét. Fejlesztőmérnökként kezdtem el dolgozni, az első komolyabb feladatom a helikopteres szúnyogirtáshoz szükséges berendezés tervezése volt. Egészen a rendszerváltásig voltam itt. Bejártam a ranglétrát, fejlesztőmérnökként kezdtem, a budapesti területi központ igazgatójaként fejeztem be, közben voltam gyártás-előkészítő csoportvezető, műszaki osztályvezető, főmérnök és igazgató. Még 1980-ban megnősültem, így a reptéri időszakom alatt született meg mindkét gyermekem, a lányom és a fiam. Mivel azt gondoltam, hogy akkor vagyok jó vezető, ha megszerzem a speciális tudást is azon a területen, beiratkoztam a műszaki egyetemre, ahol repülőgépész szakmérnöki végzettséget szereztem. Majd később még a Budapesti Közgazdasági Egyetemen (mai Corvinus) mérnök közgazdász diplomát, de időrendben haladva: a repülőgépes szolgálattól azért jöttem el, mert a cég, ami négy nagy területi egységből állt, szétesett, elindult a magánosítás, és valahogy megörököltem az egyik főnökömtől, hogy nekem kell azoknak a temetését intézni, akiket a repülőgépes növényvédéseknél halálos baleset ért. Ekkor a feleségem azt mondta, inkább ne erőltessük ezt a repülés témát.”
„Budaörsre az újpesti önkormányzattól jöttem, 2011. 11.-01-től vagyok itt (a sok egyesről könnyű megjegyezni), de már 1996-tól a közigazgatásban dolgozom, Újpest előtt az ötödik kerületi önkormányzatnál voltam a műszaki területek vezetője. Ha visszaemlékszel, ebben az időben Budaörsön a kicsit fideszes többségű testület és az ellenzékbe került polgármester nem tudtak megegyezni az alpolgármester személyében, illetve a hivatalon belül is voltak ellentétek. Így merült fel a nevem a műszaki ügyek vezetésére, mint olyan emberé, akit mind a két oldal elfogad, hiszen előtte voltam nyolc évig fideszes polgármester mellett, majd négy évig szocialista polgármester mellett, és szintén négy évig független mellett. Kálóczi Imrét, a Fidesz akkori helyi vezetőjét, aki végül az egyik alpolgármester lett, többek között a kézilabda révén jól ismertem (számomra már gyerekként a kézilabda volt „a sport” és máig szeretem), és ő javasolta, hogy hallgassanak meg engem.”
Lőrincz Mihály munkaköre mindegyik önkormányzatnál nagyon széles spektrumú volt, de talán a legszélesebb most itt Budaörsön. Ebbe a város fejlesztéstől kezdve a városüzemeltetésen át szinte minden benne van, ami műszaki kérdés. És igen, az olyan részlet kérdések is, amilyenek a lakossági fórumokon vagy a testületi üléseken nem mindig a legbarátságosabb hangnemben merülnek fel, hogy például az adott utcába kell-e fekvőrendőr vagy nem kell, kell-e sebességcsillapítás vagy nem kell , és bizony „nincs egységes vélemény sehol, sokan kérik, és legalább annyian vannak ellene, tehát nem lehet jót csinálni” – mondja Lőrincz Mihály. Hozzátéve: „Sokáig nem voltam fenn a Facebookon, de vezetői kérésre kénytelen voltam belépni, mert szinte áthelyeződött oda a lakossági fórum. Ugyanakkor elkeserítő, hogy mennyi hamis és félinformációt osztanak meg az emberek, és az is, hogy vannak, akiknek soha, semmi se jó.”
Hogy zajlik a panaszkezelés? „Minden hozzám fut be és kellő utasításokkal adom tovább, majd a végrehajtás értelemszerűen a kollégáim feladata, akik nagyon jók, számíthatok rájuk, de azért ellenőrzöm egy idő után, hogy megoldódott-e a probléma. Igen, jól látod, mindig megpróbálok a konszenzus és a nyugalom irányába menni” – válaszolja a nyugodtsága hátterét firtató kérdésemre Lőrincz Mihály. És miután még elmeséli, hogy milyen jó érzés megmutatni most már az unokáinak azokat a belvárosi tereket, vagy akár budaörsi óvodákat, amelyeknek a felújítása az ő nevéhez (is) kötődik, fel merem tenni azt is, hogy nem szeretne-e most már munka helyett inkább nyugdíjasként pihenni? „Idén betöltöttem a hetvenedik életévemet. De addig akarok dolgozni, amíg az egészségem bírja és ameddig lehetőséget kapok erre a vezetőségtől. Jól látod azt is, hogy nem a pénzért csinálom, hanem mert hiányozna nekem ez az életstílus. Én szabadság alatt, sőt, ha sürgős az ügy, akár éjszaka is felveszem a telefont. A pandémia miatt kialakult otthoni munkavégzést se szeretem, de persze elfogadom, hogy van ennek előnye is, és alkalmazkodom hozzá. Szóval, hogy mikor megyek nyugdíjba és mit fogok csinálni akkor? Azt hiszem, hogy sokadszorra is visszatérek majd Budaörsre, ha úgy adódik majd, mert bár mi a feleségemmel a 12. kerületben lakunk, a lányom itt építkezik, és nála nekünk is lesz egy szobánk.”
Fotó: Hepke-Kaszás Maja és archív
A sorozat korábbi, ez évi cikkei:
Szabó T. Anna: „Ha útravalót akarok adni embereknek, akkor az a vers”
Gajdos Frank Katalin: „Az anyanyelvem magyar, a szívem nyelve német”
Vendégségben Cservenyák Gabriellánál, a Marcipán SE vezetőjénél – Az év edzője, negyedszer
