„– Lennie, az isten áldjon meg, ne igyál annyit!”

0
1354

John Steinbeck: Egerek és emberek című időtlen és bármely korosztály számára elgondolkodtató kisregénye nem vidám. Így az abból készült színdarab sem az, aminek szombaton volt a bemutatója a Budaörsi Latinovits Színházban. Már a bemutató előtt azt írtam, hogy a szereplők kiválasztása ígéretes, és nem csalódtam. Ahogy a rendezésben  sem, amiben ezúttal az volt a meglepő, hogy nem volt benne semmi meglepő.

– Lennie, az isten áldjon meg, ne igyál annyit! – Lennie tovább horkantott a tó vizébe. A kis ember föléje hajolt, megrázta a vállát. – Lennie! Megint olyan beteg leszel, mint az éjjel. Lennie egész fejét kalapostul, mindenestül bemártotta a vízbe, aztán felült a parton, kalapjáról rácsöpögött a víz kék kabátjára, s leszaladt a hátán. – Aunye, de jó – szólalt meg. – Igyál te is, George! Igyál egy nagyot! – És boldogan mosolygott. George leoldozta batyuját, s óvatosan letette a partra. – Nem tudom, jó-e ez a víz – mondotta. – Egy kicsit poshadtnak látszik. Lennie bemártotta hatalmas mancsát a vízbe, s ujjait mozgatva apró hullámokat vert föl; egyre szélesedő gyűrűk szaladtak végig a tavon a másik partig meg vissza. Lennie elnézte. – Nézd, George! Nézd, mit csináltam! George letérdelt a tó mellé, s tenyeréből gyorsan kortyolgatta a vizet” – ez a részlet John Steinbeck: Egerek és emberek című kisregényéből van, de a színdarab szinte szó szerint így kezdődik. S mivel a szerző ezért a művéért 1962-ban irodalmi Nobel díjat kapott és film is készült belőle, kicsit meglepődtem; amikor a szombat esti budaörsi színházi bemutató előadás szünetében többen azt kérték, hogy ne mondjam el, mi lesz a történet vége, bár sejtették, hogy nem vidám.

Hát nem az. Se a vége, se a közepe, se az eleje.  Ezért annak, aki úgy szeretné megnézni, hogy ott, előtte bontakozzon ki a dráma, csak annyit: két fiatalember, egy eszes, ám kistermetű és egy szellemileg visszamaradott, de nagydarab, „teherbíró”, együtt vándorolnak tanyáról-tanyára, birtokról-birtokra munkát keresve. Eközben a nagydarab, mert nem érzi a saját erejét, szó szerint halálra simogatja a kezébe kerülő apró jószágokat, a kisebb pedig igyekszik a nagydarabra vigyázni és elkerülni a bajt. S amiben ők mások, mint a többi, magányos vándor, hogy ott vannak egymásnak, és van egy közös álmuk, a saját birtok, ahol csak maguknak dolgoznak majd és csak annyit, amennyit jól esik.  Ehhez az álomhoz később társakat is találnak, de itt már tényleg abbahagyom a cselekmény ismertetését.

A Budaörsi Latinovits Színház fiatal művészeti igazgatója, Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezésében ezúttal az volt a meglepő, hogy nem volt benne semmi meglepő. Nem forgatta fel a színpadot és a nézőteret, mint például a Hazatérésben. Nem volt lüktetés, mint a Maskarákban. Nem voltak különleges effektek sem, mint a korábbi saját rendezéseiben és az általa Budaörsre meghívott vendégrendezőknél, és igen, a néző sem került olyan zaklatott, izgalmi állapotba, mint például egy hónappal korábban az Alföldi Róbert nevével fémjelzett Sötétség hatalmában. Csendesen indult a mese (szigorúan felnőtteknek!), ahogy Lennie és George megjelent a színen, a folyóparton, és nyugodtan bontakozott ki a két fiatal férfi különleges kapcsolata, viszonyuk egymáshoz és a világhoz, mármint a világ azon kis szeletéhez, amit ők látnak belőle a vidéki gazdaságban.

Már a bemutató előtt azt írtam, hogy a szereplők kiválasztása ígéretes, és nem csalódtam. Amit most hozzátennék, hogy Ilyés Róbert nemcsak alkatilag Lennie, hanem úgy, ahogy Dustin Hoffman az Esőember, ahogy Sean Penn lett Sam (Nevem Sam), vagy Tom Hanks egyenlő Forrest Gumppal, illetve ahogy a még gyerek Leondardo Di Caprio elhiteti velünk, hogy ő a fiatal fogyatékos fiú Gilbert Grape. És ahogy John Malkovich a filmen az igazi Lennie Small, úgy a budaörsi színpadon Ilyés Róbert az. Fogyatékos embert ugyanis nem lehet jól eljátszani, csak rosszul, vagyis a forgatás illetve az előadás idejére a színésznek azzá kell válnia.

George Miltont, a másik főszerepet, mintha Böröndi Bencére szabták volna. Nem játssza túl, de hiányérzetünk sincs.

A további szereplők közül Dékány Barnabást azért emelem ki, mert úgy láttatja velünk a főnök hepciáskodó, saját szorongásait nagyképűséggel kompenzáló fiát, Curley-t, hogy már-már  szeretnénk rákiáltani és megütni, hogy  hagyja végre abba. A darab második felében azonban, amikorra tényleg abbahagyja, a fiatal színész nem igazán jó. Nem úgy, mint a félkarú  Candy, Bregyán Péter, akivel végig szeretnék együtt sírni, főleg amikor a többiek agyonlövik az egyetlen társát, a kivénhedt kutyáját, csak azért, mert büdös. (Érdekesség, hogy a Jászai Mari díjas színész, a budaörsi társulat oszlopos tagja a Turay Ida színházban az egyik munkavezetőt, Slimet alakította, akit itt Chován Gábor játszik.) A darabban az egyetlen női szerepet, Curley feleségét Páder Petra  kapta, és nem igazán vagyok biztos benne, hogy a visszafogottsága, amikor éppen kacérkodik, rendezői utasítás-e vagy belülről fakad nála.

A színpadkép (a díszlettervező Soki) végtelenül egyszerű, a különböző helyszíneket a hatalmas fagerendákból álló, óriási fogaskerekekkel és nyikorgóan mozgatható szerkezet illusztrálja. A jelmeztervező a Junior Príma-díjas Zöldy Z. Gergely, de bevallom, hogy bennem csak Páder Petra ízléses, korhű (az 1930-as évek) ruhái maradtak meg.

Összefoglalva: Steinbeck időtlen és bármely korosztály számára elgondolkodtató kisregényéből 2018. januárjában Budaörsön egy nyugodt, kiegyensúlyozott előadás jött létre, amit a bemutató után a közönség lábdobogással és füttyögéssel is felerősített tapssal ismert el.

A további előadások: , január 20. szombat; február 7. szerda; február 12. hétfő.

Fotó: Latinovits színház, további képek az előadásról ITT.