Berzsenyi Bellaagh Ádám: „Üljünk le egy kávéra és beszélgessünk”

0
1628

 „Az angol egyetemről eljöttem Budapestre megrendezni egy svéd darabot” 

A Budaörsi Latinovits Színház fiatal, 31 esztendős művészeti vezetője Berzsenyi Bellaagh Ádám volt szerkesztőségünk vendége október közepén. Sokoldalú, két anyanyelvű, több nyelvet beszélő, színes egyéniség, akit a színház világa már kisgyermekkorában elvarázsolt. Tudatosan építette az életét ebbe az irányba. Szinte tabuk nélkül kérdezhettük őt.

 

Pollák Judit.: Mindkét szülőd nevét felvetted. A Berzsenyivel szemben a Bellaagh név nem hangzik magyarnak. Vajon honnan ered, tudsz erről valamit?

Berzsenyi Bellaagh Ádám: Pontosan nem, de annyit tudunk, hogy ez a név évszázadok óta jelen van Magyarországon, bár elég ritka.  Néhány névrokonunk Debrecenben él. A nagypapámat – aki 95 évet élt -, nagyon foglalkoztatta a név eredete, és gyermekkorában olyan találgatásokat hallott, hogy török vagy ír származású. Az utóbbit erősíti, hogy Írországban van egy kis falu, amelynek a nevét ugyanígy írják, csak még hozzáragasztottak egy „Y”-t: Bellaaghy.

Orosházi Erzsébet.: Nem látok gyűrűt az ujjadon. Mesélnél a családodról?

B. B. Á.: Valóban, nem vagyok még házas, de a párommal élek együtt. Szerencsére nagy családom van. A szüleim magyarok, de a felmenőim egy része Magyarországon, más része Svédországban él. Én is Svédországban születtem, és bár egy éves koromtól két évesig Magyarországon voltam, erről természetesen nincsenek emlékeim, ugyanis utána hét éves koromig Svédországban éltünk, tehát svéd óvodába jártam, ott tanultam meg beszélni. Majd 7-15 éves koromig ismét Magyarország, és 15-18 éves koromig újra Svédország lett az otthonom. Viszont már Skóciában érettségiztem, ahol egy évet töltöttem, az egyetemi éveim pedig Londonhoz kötöttek. A budapesti, anyai nagymamámmal nagyon sok időt töltöttem, amiért nagyon hálás vagyok neki, hiszen ezért tudok ennyire jól magyarul.

Borhegyi Éva: Melyiket tekinted az anyanyelvednek?

B.B.Á.: Azt szoktam mondani, hogy kettős anyanyelvű vagyok, bár nem tudom létezik-e ilyen, hiszen mindenkinek csak egy anyja van. Anyukámmal magyarul beszélek, de a család bizonyos tagjaival csak svédül, annak ellenére, hogy ők is tudnak magyarul. Ez így alakult ki. Megvan, kivel milyen nyelvet használunk.

Eller Erzsébet: Van esetleg olyan gyermekkori emléked, ami a mai felnőtt életedet meghatározza?

B.B.Á.: Hűha… Bennem él az óvodai közösség emléke. Stockholm elővárosában laktunk. Valahogy úgy kell elképzelni, mint Budapest – Budaörs viszonyát. Etnikum szempontjából nagyon színes volt a közösség, az óvodai csoportban a svéd kisgyermekek mellett voltak török, szír, iráni, dél-amerikai, afrikai, magyar, lengyel, szerb és cseh társaim.  Örülök, hogy már kisgyermekként megtapasztalhattam, hogy a sokszínűség a valóságban milyen csodálatosan működik, mert ez mindenképpen egyfajta nyitottságot ad. Sokkal elfogadóbb lehet az ember afelé, ami távolabb van a saját közegétől, és bízom benne, hogy maradt ebből bennem valami. Ami a kétnyelvűséget illeti: nagy előnyt jelent, ha valaki két nyelven tud gondolkodni.

O.E.: Mivel sok helyen éltél, értelmezhető  nálad a honvágy?

B.B.Á.: Jó a kérdés. Igen, kis gyermekkoromban volt honvágyam. Óvodás koromban karácsonykor, húsvétkor és a nyári szünetben jöttünk Magyarországra a nagyszüleimhez, akkor Svédországba vágytam, majd amikor visszamentünk, Magyarországra. Felnőttként nincs már honvágyam, inkább emberekhez kötődöm, akik hiányoznak, bár meg kellett tanulnom, hogy vannak időszakok, amikor egy-egy, számomra fontos emberrel hosszabb ideig nem találkozom. Például az anyukámat is ritkán látom, mivel hajón dolgozik, mégis nagyon közeli a kapcsolatom vele. Ez régen is így volt, és a kéthetes periódust, amikor utazott, és amikor itthon volt, már gyermekkoromban meg kellett szoknom. De nagyon hiszek benne és meg is tapasztalom, hogy ha valakivel jó a viszony, hosszú idő után is ugyanott folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Egy friss példa: 17 évesen Skóciában voltam cserediák, ott ismertem meg két barátomat, akik nagy örömömre a múlt héten meglátogattak itt Magyarországon. Fantasztikus volt. Visszajöttek a közös emlékeink, visszaugrottunk az időben, hiszen hosszú évekig nem is találkoztunk. Tehát szerintem, ha a kapcsolat mély, akkor nem megszakítjuk azt, hanem helyzetünkből adódóan picit szüneteltetjük, de az értéke megmarad.

E.E.: Mikor dőlt el a pályaválasztásod, hogy kerültél egyetemre Angliába?

B.B.Á.: Már kisgyerekként érdekelt a filmezés és a színészkedés, és 12-13 éves koromban megmondtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Svédországban dráma tagozatos gimnáziumba jártam, amikor rájöttem, hogy a színészet nem az én pályám, de a rendezés annál inkább. Ekkor döntöttem el azt is, hogy Angliában szeretnék egyetemre járni. Ezért érettségiztem már Skóciában és csak a londoni egyetemre jelentkeztem, ahova fel is vettek rendező szakra. Főleg színházi profilú volt a képzés, de filmezésre is volt lehetőség. Életem nagyon jó időszaka volt.

O.E.:  De mit gondoltál erről a pályáról 12 évesen?

B.B. Á.: Nagyon érdekeltek a történetek, a sztorik, mert nagyon sok filmet néztem meg, volt, amelyiket sokszor. A színházban pedig maga a játék vonzott, és úgy gondoltam, hogy ez azért jó, mert olyan mondatokat lehet elmondani és olyan helyzeteket lehet megélni, melyeknek ugyan semmi köze a valósághoz, mégis megtörténhetnek veled. És így a legvadabb dolgokba is bele lehet kóstolni. Már Magyarországon is jártam színjátszó körbe az általános iskolában, és iskolán kívül is, Földessy Margithoz, tőle rengeteget tanultam a heti egyszeri, többórás foglalkozásokon. Nagyon szerettem. Később pedig Svédországban elhívtak egy-két castingra, sőt időnként kisebb szerepeket is kaptam, melyek nagyon lelkesítettek. Rátaláltam egy jó barátra, egy szintén magyar származású lányra, akit a filmkészítés érdekelt és az édesapja filmes operatőr volt, egy akkoriban (2001-2002-ben járunk) profinak számító kamerával és vágó felszereléssel.  Ezekkel készítettünk együtt egy kis rövidfilmet, amit nagyon komolyan vettük, de most visszagondolva inkább tréfás volt. A története annyi, hogy valaki ellop egy baltát és azzal kirabol egy kis üzletet, majd az onnan megszerzett pénzt a hűtőszekrénybe rakja. Másnap azonban, amikor rátalál a rendőrség, a hűtőbe rejtett pénz kirepül.

E.E:: Mi volt az első olyan munkád, ami már nem tréfa, amiért már fizetést is kaptál?

B.B.Á.: Arra, hogy melyikért kaptam már fizetést is, nem emlékszem, hiszen egy rendező az első éveiben nem feltétlenül kap pénzt azért, amit csinál, sőt sokszor inkább neki kell befektetnie.  A diplomamunkám viszont már „komoly” rendezés volt Budapesten, a Gózon Gyula Kamara- és a Kolibri Színház együttműködésében, egy közös produkció Dóczi Péterrel, „Az éjszaka a nappal anyja”, Lars Norén svéd szerzőtől. Kemény családi történet az alkoholista apáról, szuicid anyáról és két fiúgyermekükről, a fiatalabb fiú szemszögéből. Ez volt tehát az első egész estés, komplett rendezésem, és az első magyarországi munkám, tíz évvel ezelőtt, 21 évesen.  Az angol egyetemről eljöttem Budapestre megrendezni egy svéd darabot. 

E.E.: Hogy nyerted meg hozzá a munkatársakat, a szereplőket?

B.B.Á.: Az egyetemi évek alatt is többször jöttem Magyarországra, jártam színházba és ismerkedtem. Majd miután ezt a darabot bemutattuk, Ascher Tamásnak,  az akkori rektornak az engedélyével egy tanévre beülhettem a Színművészeti Egyetem rendező szakára, és még jobban megismertem az itteni szakmai viszonyokat, az itteni szakmabelieket.

B.É.: Kiket például?

B.B.Á.: Székely Gábor volt a tanszékvezető és Babarczy László az osztályfőnök. Itt is volt a vizsgarendezésem és ekkor dőlt el bennem végleg, hogy itt akarok maradni. Magyarországon nagy színházi élet van, sok és különböző stílusú teátrum, esténként rengeteg előadással. Angliával ellentétben, ahol a színházak nem állami fenntartásúak, és egyáltalán nem rendezőközpontúak, Magyarországon tág tere van a szakmai lehetőségeknek, a művészi kísérletezésnek, ami számomra a legfontosabb rendezőként. Tehát 2008-ban diplomáztam, 2009-ben jártam itt egy tanévet, és 2009- 2013-ig szabadúszó rendezőként illetve fordítóként dolgoztam. Közben egy-egy konkrét munkára visszahívtak Angliába. Ha nem lenne most ez a budaörsi művészeti vezetés, még mindig visszajárogatnék, de erre mostanában már nincs idő.

E.E.: Ismerted már korábban Frigyesi Andrást, a budaörsi színház igazgatóját?

B.B.Á.: Természetesen. A Budaörsi Passióban gyakornokként dolgozhattam 19 éves koromban, András rendezte a német nyelvű előadást.  Amikor 2014-ben pályázott  a színházigazgatói posztra, felhívott, és megkérdezte, hogy ha nyerne, vállalnám-e a művészeti vezetői pozíciót mellette, amire én igent mondtam. Persze számomra ez csak akkor vált valóságos lehetőséggé, miután őt kinevezték.

E.E: Ezek szerint te nem izgultad végig a pályázatot?

B.B.Á.: Nem, mivel amikor az elbírálás zajlott, a Bárka színházban próbáltam és éppen túl voltam egy londoni rendezésen. De félreértés ne essék, rettentően örültem a felkérésnek, és közben volt bennem egy hatalmas kérdőjel, hogy be fogok-e válni. Aztán végül is leültünk és együtt megterveztük az első évadot.

E.E.: Érzékeltél valamit a városban abból a bizalmatlanságból, ami eleinte tapasztalható volt az új színházigazgatóval szemben?

B.B.Á.: Nem igazán, csak foltokban jutott el hozzám, de sosem tudtam, mi a háttere.

E.E.: A történet lényege, hogy nagyon sokan pályáztak, a régi igazgató is és Frigyesi Andrást valamiért, valakik besorolták az egyik politikai irányhoz, nevezetesen a Jobbikhoz, ezért többen előítélettel fogadták őt.

B.B.Á.: Egy pályázat esetében azok, aki nem nyernek, mindig meg vannak bántva, ez érthető. Mi már a legelején elmondtuk, hogy markáns stílusváltás a cél, és ehhez sok új művész érkezett, a színház új arculatot, sőt új nevet (Játékszínből Latinovits Színház lett) is kapott.  Voltak ugyan darabok, amelyeket szívesen megtartottunk volna az előző évadból, de mert nem lehetett, a nyitáshoz csináltunk egy fesztivált. Meghívtuk vendégelőadásként többek között a Vaknyugatot, melyben Alföldi Róbert szerepelt, Jordán Tamást és a Centrál Színház egyik előadását, hiszen idő kellett, amíg elkészültek a saját produkcióink.

B.É.: Az első a Kaktusz virága volt, ami azért még nem jelentett nagy váltást.

B.B.Á.: Nem akartunk fejjel menni a falnak és ez a vidám, könnyed darab az első évadot kibírta.

E.E: Számomra ebből az évből az emlékezetes melléfogás az általad rendezett „Ízlések és pofonok, avagy éjjel nappal Budaörs volt, de hamar le is vettétek a műsorról.

B.B.Á.: Fogalmazzunk úgy, hogy ez egy bátor kísérlet volt. Valóban nem hozta azt a színvonalat, amit szerettünk volna. Elképzelésünk szerint ez egy kabaré jellegű előadásnak indult, budaörsi témákkal. Műfaj paródiákkal vegyítve akartuk megoldani, a jelenetek megírására több szerzőt kértünk fel, ami nem jött be, de tanultunk belőle. És igen, kellenek a kudarcok, persze megfelelő mennyiségben. Utána azonban már nagy siker volt a „Képzelt beteg”, amihez Novák Eszter idehozta Lukáts Andort, akivel azóta együtt dolgozunk.

B.É.: A negyedik évadban járunk, 2018-ban újra pályáznotok kell a folytatáshoz. Hogy látod, voltak hullámvölgyek, vagy felfelé ívelő a színházatok népszerűsége?

B.B.Á.: Hullámvölgyek mindenhol vannak, de összességében büszke vagyok az előadásainkra és a színház szakmai munkájára. Azt gondolom hogy sikerült elindulni egy jó úton, nyilván ennek jelenleg egy állomásánál tartunk, korántsem értünk még a végére. A színház népszerűségét pedig talán leginkább abból látom, hogy nagyon sok írás jelenik meg a színházról a sajtóban, szerencsére rendszeresen téma vagyunk.

P. J.: El szoktad olvasni a negatív kritikákat?

B.B.Á.: A rossz kritika olyan, hogy az ember meghallgatja, elolvassa, de a helyén tudja kezelni. Elolvasom a kritikákat, mert művészeti vezetőként tudnom kell, hogy minek milyen a visszhangja.

B. É.: Elég sok darabban felfordítjátok a szokásos rendet, máshova kerül a színpad és a nézőtér. Kinek az ötlete ez?

B.B.Á.: Mindig a rendezőké. Az épület sajátos, egyesek szerint bűn ronda a belső tér, viszont beindítja a rendezők fantáziáját. A berendezés könnyen mozgatható, variálható a tér és ez sokféle megoldásra ad lehetőséget. Én nem tekintek a térszerkezetekre negatívan, ami itt megoldható, az egy normál színházban lehetetlen, és ez nagy lehetőség. Egy kulisszatitkot is elárulok, Alföldi Róbert, aki a november 18-i bemutató előadást, a „Sötétség hatalma” című Tolsztoj darabot rendezi, köralakban helyezi el a nézőket és középen lesz a „színpad”.

E.E:  Lassan az interjú végéhez érünk, de még nem tisztáztuk, hogy mi a művészeti vezető feladata? Miben van például szabadkezed?

B.B.Á.: Sok mindenben szabadkezem van, de persze a munkatársakra támaszkodva dolgozom. Nagyrészt én állítom össze a repertoárt, amihez van egy remek dramaturgunk a színházban, Kovács Kristóf, és míg én egy darabot olvasok el, addig ő ötöt, és szelektál, javasol, hogy mit volna jó eljátszani. Továbbá én szoktam felkérni a rendezőket, a színészeket, de ez is egy folyamat, ami több pontról is elindulhat. Például onnan, hogy kit akarunk meghívni rendezőnek és ő mit csinálna szívesen. Mi volna jó a repertoár szempontjából, hiszen a város egyetlen színháza vagyunk, figyelnünk kell rá, hogy mindenki megtalálja a neki tetsző műfajt. Van azonban, amikor a színészhez keressük a hozzáillő szerepet és ahhoz a rendezőt.

B. É.: A munkád melyik részét szereted? Amikor kitaláljátok a darabot, amikor összeáll, vagy amikor már tapsol a közönség?

B.B.Á.: Mindegyiket, de leginkább a kitalálási fázist. Szeretek olyan rendezőkkel beszélgetni, akikkel még nem dolgoztam együtt, de jól ismerem a munkájukat. Sokat tanulok tőlük ilyenkor.

E.E-: Nem okoz gondot, hogy nagyon fiatal vagy? Hiszen úgy ülsz le a rendezővel, mint a leendő munkáltatója.

B.B.Á.: Nem, soha nem éreztette ezt velem senki, még a hetven esztendős, Kossuth-díjas Lukáts Andor sem, vagy Novák Eszter, vagy Alföldi Róbert sem.

E.E.:  Ezek szerint intelligens, nagyszerű embereket választasz.

B.B.Á.: Igyekszünk nemcsak jó rendezőket és színészeket, de nagyszerű embereket is választani. Ugyanis ide senki nem a pénz miatt fog jönni, sem azért, mert akkora közönség fogja látni a munkáját, mint mondjuk a Vígben vagy a Madáchban. Ide azért jön el egy művész, mert izgatja az a műhely, amit itt talál, az egységes csapattal. Mi valóban műhelyszerűen működünk, most már van egy csodás 8 fős színésztársulatunk is. Nagyon szorosan dolgozunk együtt, ha kell, együtt festjük a díszleteket, hogy minden a helyén legyen a bemutatóra.  Tehát olyan emberekkel dolgozunk, akik szenvedélyesen szeretik a színházat, és erre úgy tekintenek, mint a „mi kis színházunkra”, ahol lehet bátran, megkötések nélkül és lelkesen alkotni. Biztos vagyok egyébként abban, hogy hosszútávon csak ez működik.

P.J.: A társulat tagjai nem is játszanak máshol?

B.B.Á.: De igen, azonban időbeosztásban – és ebben a szakmában ez az egyik legnehezebb – hozzánk alkalmazkodnak. Jó dolog, ha máshol is játszanak, mert ezzel új energiákat és lendületet hoznak.

O.E.: A színházi emberek csak a színházban élnek, úgy képzelem. Kérlek, hogy most öt percig úgy beszélj bármiről, hogy a színházról nem szabad!

B.B.Á.: Bár a színház az életem központi része, szeretem a sportot, a nyári időszakban kerékpárral járok be dolgozni, ami napi 25 kilométert jelent. Szenvedélyes természetjáró vagyok, szeretek a hegyekben kirándulni. Van egy gyönyörű 240 literes akváriumom, ami a volt tévém helyén áll. Ebben szebbnél szebb növények vannak a garnélarákokon és neonhalakon kívül. Tévét tehát nem nézek már, de sokat olvasok újságot, magyart és nemzetközit egyaránt, mert három ország hírei érdekelnek, a magyar, a svéd és az angol. Tévét egyébként azért nem nézek, mert irritál a szinkron, számomra a színésznek a hangja és a teste elválaszthatatlan egység, a beszélgetős és politikai műsorok pedig fent vannak aneten. Van továbbá két menhelyről hozott hat hónapos kismacskánk. Szeretek vendégeket hívni és főzni nekik, és állítólag tudok is. A svéd konyha egyszerűbb, a magyar gazdagabb választékú, én általában nemzetközi ételeket készítek el.

E.E.: Amikor a színes gyerekkorról beszéltél, nem akartam erre terelni a beszélgetést, de most rákérdeznék. Hogy látod a mai, magyar közéletet, az egyre aggasztóbb gyűlöletet az idegenekkel és egymással szemben? Vagy bezárkózol és nem veszel róla tudomást?

B.B.Á.: Nem lehet nem tudomást venni róla. Bosszant, mert nagy butaságokat hall az ember. Mindig sok etnikum és vallás között éltem és bár vannak a nemzetek között különbségek (nyelvkultúra, valláskultúra stb.), de ezek nem kell, hogy gátolják egymást. A legsikeresebb országoknak nagyon sokféle kultúrája van, különféle bőrszínű és felekezetű emberek élnek békésen egymás mellett, és ez kiválóan működik. Ez a személyes tapasztalatom gyermek- és fiatalkoromból. A bűnözés és az extrémizmus pedig sajnos mindenhol előfordul, a homogén társadalmakban ugyanúgy, mint a multi-kulturálisokban. 

B.É: Ha ilyeneket hallasz, közbe szólsz például a Facebookon?

B.B.Á.: Nem szoktam posztolni semmit, csak a színház oldalát böngészem, igazából emiatt vagyok fent. Azt gondolom, hogy ha valaki kíváncsi a véleményemre, inkább üljünk le egy kávéra és beszélgessünk. Vagy nézzék meg valamelyik előadásomat, abból reményeim szerint kisejlik, hogy mit gondolok a világról…

B. É.: Milyennek tartod Budaörsöt?

B.B.Á.: Budaörs egy oázis, ahol szabadnak érzem magam. Szeretem egyebek között a PostArtot, a Babteret, amit a 2040-esek csinálnak a Zichy majorban. Az Illyésben olyan elképesztő tehetségek vannak, akiktől én magam is sokat tanulok.

B.É.: A helyi színházi közönség átalakult szerinted az elmúlt négy év alatt?

B.B.Á.: Igen, egész biztosan. Sok fiatal, iskolás és óvodás csoport jön a színházunkba, aminek nagyon örülök. Egyre több fiatal, és büszkék vagyunk arra, hogy már Budapestről is kijönnek emberek. Amikor a hátsó sorba beülök egy-egy előadásra, mindig figyelem a közönség reakcióját, hogy mikor tartják vissza a levegőt, mikor nevetnek, mikor köti le őket a darab és mikor unatkoznak. Ez mind hallható.

P.J. Úgy vélem, azért vagy már most sikeres és leszel még inkább, mert nagy benned az alázat a szakmád és a munkatársaid felé, mert mindenből tanulni akarsz.

B.B.Á.: Nagyon jól esik, hogy ezt mondod.

E.E: Sablonkérdés, de konkrét választ szeretnék kérni: mit vársz a jövőtől? Már elhangzott, hogy 2018-ban ismét pályázni kell a budaörsi színház vezetésére.

B.B.Á.: Szeretnék még legalább öt évig itt maradni, annyi legalább jó lenne, hogy kiteljesedjen, amit elkezdtünk. Sokat szeretnék még megtudni a színházi vezetés mélységeiről. Majd jóval később, mondjuk 60-70 évesen nagypapa is biztos szeretnék lenni, de addig is folytatni a munkámat és filmezni is szeretnék.

E.E: Végül elmondanád őszinte véleményedet a Budaörsi Naplóról?

B.B.Á.: Ebből informálódom a helyi dolgokról, hiszen képben kell lennem, mert itt vagyok a városban vezető, tudnom kell róla, mi történik. Viszont a színházi kritikáitok lehetnének kicsit bátrabbak.

E.E: Köszönjük, hogy ránk szántad az idődet.

Pollák Judit