Egyre inkább úgy tűnik, hogy nem ér gyorsan véget ez a háború, amelyet Oroszország február 24-én kezdett Ukrajna ellen. Az első napok eseményeiből lényegében minden elemző arra a következtetésre jutott, hogy az orosz haditerv az ukrán állami vezetés és a hadsereg gyors összeomlására épített, ami nem következett be. Ebből következően azt sem lehet tudni, hogy az a mintegy másfél millió ember, akinek el kellett menekülnie az otthonából, mikor térhet vissza. Közülük több tucat családot fogadtak be budaörsiek, de sokkal többeknek igyekeztek városunk lakói segíteni adományokkal, azok begyűjtésével és előbb a határra, majd a már itt lévőkhöz való eljuttatásával.
Az alábbi írást egy 40plusz éves budaörsi fiatalember, Ványai Pál tette közzé közösségi oldalán (első novelláját nemrég közöltük), és adott rá engedélyt a Budaörsi Naplónak, hogy nálunk is megjelenjen beszámolója a Nyugatinál töltött önkéntes napjáról. Előbb össze akartam kapcsolni más, hasonló beszámolókkal, de még egyszer végigolvasva, ez így tökéletes és teljes. Kérem, hogy olvassák el Önök is figyelmesen!
Nem akartam fotelharcos lenni, aki az otthona kényelméből ír elítélő vagy éppen pártoló szavakat, nem nyilatkoztam a háborúról. Eddig. Az én véleményem legalább annyit nem nyom a latban, mint bármelyik senkiházi celebé, nem éreztem, hogy erről írnom kell. Megtette ezt helyettem már sok olyan, aki csak ezzel tudott újra a hírekbe kerülni, mert amúgy a kutya le se szarja. De most változott a helyzet, ha ezt most nem írom le, megfojt. MEGFOJT. A szemem meg folyt. Megfolyt.
Ma 4 órát kint voltam a Nyugati pályaudvaron, a humanitárius központban, ahova a menekülteket szállító vonatok közvetlenül befutnak.
Kimentem, mert segíteni akartam. Magánakció volt, nem csatlakoztam be az ott szervezetten dolgozókhoz, de lehet, hogy később fogok.Egy oldalfolyosó van kialakítva erre a célra. Ez vezet ki a parkolókhoz, a Margit híd felőli oldalon. Ott áll nyolc-tíz busz, ami vagy melegedni engedi fel az érkezőket, vagy ki van rá írva három nyelven, hogy transzfer, és viszi őket tovább. Kit a reptérre, kit másik vasútállomásra. És volt ott még a buszoknál is több rendőrfurgon. Rengeteg rendőr. De mind kedves, segítőkész, vegyültek a tömegben, vittek bőröndöt, segítettek le kismamát a vonatról, útba igazítottak. Ők is segítettek. Láttam. Vagy csak álltak, beszélgettek. Amíg ott voltam, fegyelmezni senkit nem kellett. Senkit a sok száz emberből, akik hömpölyögve folytak ki lassú emberfolyamként az állomásról. Valakikért jöttek. Rokonok, barátok. Valakik taxiba szálltak. Valakik csak álltak, és mondták a pici gyerekeiknek, hogy ne játszanak a virágládában levő mulccsal. Gondolom, mert ukránul nem értek, de az anyák hangsúlyából igen. Minden anya egyformán mondja, hogy ne túrd a mulcsot kisfiam! Minden nyelven. Mert anyák, és a gyerek csak koszol, játszik. Minden anya ugyanazt a nyelvet beszéli. Este fél tízkor. Amikor annak a gyereknek aludnia kéne, és nem egy melegedésre odaállított busz mellett várni, hogy a férjüket otthonhagyó, „anyául beszélő” anyjuk szállást találjon valahol. Rengeteg a segítő szándékú ember. Szállást adnak, idegeneket visznek a lakásukba. Nagyon sokan.
Szia! Ukrajnából jöttél? Kérdezem a bőröndöket látva. Nem, csak adományt hoztam. Mondja. Gyönyörű lány volt, bele is szerettem arra a tíz másodpercre, amíg még láttam a távolodó hátát. Sok ilyen is volt. Adomány.
Kérdeztem, sokat. Segíthetek? Do you need help? Beszél magyarul? Do you speak English? Kell szállás? Do you need a room for night?Mínusz egy fok volt. De csak itthon érzem az átfagyott bőröm, ott eszembe sem jutott. A műszerfalról vettem észre hazafelé vezetés közben. Meg is lepett, ott nem volt időm fázni.
Mindenki nyugodt volt. Döbbenetesen. Nem sírtak. Nem estek kétségbe. Erősebbek, mint én, mert én most sírok. Ott nem, ott mosolyogtam. Pontosabban visszamosolyogtam, mert ők is így szóltak hozzám, kedvesen. Sírok, mert láttam a melegedő buszokon kabátban alvó gyerekeket az anyjukhoz bújva. Láttam a 90 éves bácsit, akit ketten támogattak a vonattól az első székig. Láttam tucatnyi kisiskolást kísérő anyacsoportokat. Láttam enyhén pókhálósra tört üvegű telefonon fordított szöveget, mert a gazdája nem beszél, csak oroszul. Úgy meg én nem tudok. A telefonja mutatja nekem az angol szöveget, az én telefonom mutatja neki az oroszt. Tökéletes megértettük egymást. Mosolyogva szpaszíbázott, és elment. Kedves volt. Őbelé is belé szerettem. Akkor sírtam el magam, amikor itthon megnyitottam a telefonom, és a fordító villant be, rajta az utolsó lefordított mondatom.
Ezt mind, mind, mind, mind, amit ma láttam, nekem semmivel nem tudjátok megmagyarázni. Semmivel. Hogy az ukrán kormány miket tett korábban... Azon tettek áldozataiért pont ugyanennyire vérzik a szívem. Minden anyáért és minden este fél tízkor, mínusz egy fokban egy idegen ország idegen vasútállomásának idegen virágládájában túró gyerekéért vérzik a szívem. Akár orosz, akár ukrán, akár magyar, akár fekete, akár fehér, akár cigány, akár milyen. Akármilyen. Nincs indok, amit el lehet fogadni sem a népirtásokért, sem a háborúkért, sem pedig semmilyen üldözésért. Nincs épelméjű magyarázat egyetlen, éjjel, fagyban mulcsozó menekült gyerekre sem. Nincs.
A vonatról színes, bábeli folyam hömpölygött le. Fehérek, ázsiaiak, feketék, cigányok, arabok, még indiai is volt köztük. Ukránul beszéltek, meg oroszul, magyarul, angolul, arabul, meg olyan dél-afrikai nyelven, amit nem is tudok azonosítani. És megfértek egymás mellett. Senkit nem láttam undorral nézni a másikra, csak mert az más nyelven beszélt, vagy más volt a bőre színe. Nem kerülgették egymást, csak haladtak szépen, elvették a feléjük nyújtott szendvicseket, italokat, tisztálkodási szereket. Fiatal nő az anyjával egy csomagolt szappant szagoltat. Hogy milyen finom az illata. Nem a szavait értem, hanem a mozdulatát. Belé is szerettem ezért a mozdulatért. Nincs még hol aludnia, de a szappan illata akkor is fontos. Mert jó.
Ezek az emberek nem utálták egymást, bőrszíntől, származástól függetlenül. Talán, mert egy vonattal jöttek. Talán, mert egy csónakban eveztek.
Csordában semmivel sem vagyunk jobbak az egymást halálba maró hiénáknál. Egyik oldalon. A másik oldalon viszont tömegek fognak össze segíteni egymásnak. Egyik szemem sír, a másik üvegesen néz.
Kurvára fáj minden, amit ma láttam.
