Lapunkban gyakran írunk az utánpótlásban jól teljesítő sportolókról, gyerekekről és fiatalokról, ritkábban azokról a felnőttekről, akiknek az eredményeit az országos média is lehozza, és talán még ritkábban a nagymama és nagypapa korúakról. Pedig nagyon sok tanulságot hordoz az ő sikereiknek a háttere, akiknek könnyen odavetjük, hogy „Kata, könnyű neked, aki játszva lefutsz egy félmaratont, de én már lépni alig tudok…”, pedig neki se könnyebb, csak talán kicsit szerencsésebb, de mindenképpen kitartóbb az átlagnál.
Minden lefutott 10-20 kilométer után örömmel gratuláltam az elmúlt években, illetve az utóbbi napokban is Dobó Katának az interneten a közösségi oldalán, akiről gyerekkorunkból (egy-két évvel járt alattam a budaörsi 1. számú általános iskolában az 1960-as évek végén, a ’70-es évek elején) arra emlékeztem, hogy már akkor kitartóan sportolt. Így elsőre talán nincs semmi különös abban, hogy bár már nagymama, mégis rendszeresen indul többek között a félmaratonokon és a saját korcsoportjában rendszerint meg is nyeri, de biztosan dobogós helyen végez. Belegondolva azonban ez mégsem magától értetődő, hiszen akiket annak idején vele együtt kiválasztott már felsősként a sporttagozatba Váci Pali bácsi (a fiataloknak: ő egy legendás budaörsi testnevelő tanár és edző volt), azok közül a gimnáziumban (ez az Illyés elődje volt) sem folytatta mindenki, ott már főleg Kovács Zsigmond (róla nevezte el a Kesjár iskola a több évtizedes múltra visszatekintő „Fut az Örs”-öt) irányításával a versenysportot. Illetve, aki igen és felnőttként is jó eredményeket ért még el, az viszont 40, de legkésőbb 50 felett már szinte biztosan abbahagyta a futást és a legtöbben a mozgást.
Dobó Kata azonban a jelek szerint nem, sőt! Elkerülték volna a testünk öregedésével járó változások? – gondoltam, és hogy megtudjam, elhívtam egy beszélgetésre a Budaörsi Napló szerkesztőségébe, ahol Borhegyi Éva kolléganőmmel faggattuk őt.
A fenti gyermekkori emlékek felidézése után megtudtuk, hogy Kata még érettségi után is atletizált egy darabig a MAFC-ban, de mint fiatal, aktív édesanya a munkája mellett inkább a gyermekeinek a sportolásával volt elfoglalva. Akik a szüleiktől örökölték a tehetséget (az édesapjuk, sőt, Kata második férje is versenysportoló), és egészen szépen teljesítettek. A lány például a budaörsi aerobic csapatában szerepelt és országos bajnok lett. Katát pedig éppen a gyerek edzésekre kísérésére hozta össze úgy a többi édesanyával, hogy csatlakozzon előbb egy sárkányhajó, majd egy amatőr futó csapathoz. Ez utóbbi volz eredetileg a Run Örs. Amikor azonban a csapat pár év múlva szétesett, Kata egyedül, illetve Tóth Bélával (az Illyés igazgatójával, aki azóta elhunyt) futott naponta Budaörsön kilométereket. Az egyik ilyen alkalommal merült fel, hogy miért ne nevezhetne be egy félmaratonra, hiszen a lábában, a fejében benne van ekkora táv.
Innen sem ment azonban buktatók nélkül minden, ugyanis öt évvel ezelőtt Katát bizony a rendszeres mozgás és abszolút egészséges életvitele ellenére utolérték az idősebbekre jellemző betegségek, és az ízületi kopások és gyakori gyulladások miatt gyakorlatilag lesántult és pokoli fájdalmai voltak. „Már-már mindent feladtam, amikor egy ismerősöm megjegyezte, hogy nem tudom, hogy Ica öt éve fut protézissel?! De hiszen nekem a sok-sok kivizsgálás és különböző terápia után mindenki azt javasolta, hogy felejtsem el a futást! Utolsó szalmaszálként felkerestem a paralimpikonok orvosát, Bejek Zoltánt, aki megoperált, és azzal bocsátott útra, nemhogy nem szabad vagy nem tudok protézissel futni, hanem egyenes kell, mert az izom az, ami a lábamat összetartja. Az operáció után pár hónapra újra versenyeztem, ez három éve volt, és azóta bár a futás mellett úszom és kerékpározom, tagja lettem egy 9 fős női magyar csapatnak, aminek kérésemre megint a Run Örs nevet adtuk, és akikkel belföldön (Budapest mellett Győr, Balatonlelle stb.) és külföldön (főként Szlovákiában több településen Pozsonytól Csicsóig, és például korábban Svájcban) is rajthoz álltunk, főleg félmaratonon, de néha a nagyobb emelkedőkkel nehezített rövidebb távokon is. Csapatban az idei Ultrabalatonon a Run Örs női 3. helyezést ért el. Az én egyéni csúcsom félmaratonon 1 óra 45 perc, amit egy budapesti versenyen értem el, de ennél kicsit gyengébb idővel lettem most júliusban első Plitvicében Horvátországban. De szívesen emlékszem akár a Szentendrei Skanzen családi futásra, aminek a szervezője az ismerősünk, az ő kedvéért mentünk el és nagyon jól sikerült.” Hetente kétszer edz – árulja még el Kata, és azt is, hogy már most novemberre készül az olaszországi Garda tóhoz. A legtöbb helyszínre másodszor már szinte barátként térnek vissza – teszi hozzá.
Végül szóba kerül a két sportoló, kolléganőm és az interjú alanyunk között az étkezés, illetve hogy mire kell figyelnie egy futónak ebben a nagy melegben. Meglepetésemre kiderül, hogy Kata a sótablettán és persze a plusz D és C vitaminokon kívül másra nem is igazán figyel oda tudatosan. Amit betart, hogy verseny előtt húst nem eszik, inkább zabkását, és persze a frissítő pontokon elveszi az izotóniás vizet, de például nincs olyan direkt futóknak kifejlesztett, speciális mellénye, amiben egyéb frissítőket vinne magával.
Az utolsó kérdésre válaszolva elárulja a budaörsi edzések útvonalát, ami rendszerint 8-10 kilométer: „elindulok a Törökugratón befelé, a Baross utcán egészen az iskoláig, onnan fel a főútra, azon végi az Alsóhatár útig, innen a szerviz úton folytatom, közben bemegyek a temetőbe, meglocsolom a szüleim sírját és haza. Mikor mennyi időm van, annyit futok, hiszen még aktívan dolgozom a kormányrezidencián.”
Az utolsó utáni kérdésre pedig, hogy miért nem teljes maratont fut, azaz 42 195 métert, miért „csak” (kibicnek ugye semmi se sok) 21 097,5 métert, okos választ kaptam: „mert futni szeretek és a hobbimba nem akarok belehalni.”
Fotók: Borhegyi Éva
