„Az igazi díj a gyerekek mosolya, szeretete, ölelése, amiből bőven kijut a mindennapokban”
Keksz Ernőné Ircsi néni, a budaörsi Herman Ottó Általános Iskola tanítója az egyik budaörsi pedagógus, aki elismerő oklevelet kapott a nyári szünet elején, június 25-én az Érdi Tankerületi Központ által szervezett pedagógusnapi ünnepségen. (Erről ITT tudósítottunk.) Ám nem is a jutalom a lényeg, hanem az, hogy az iskolája őt emelte ki, javasolta a díjra, amivel – és ezt e sorok írója tapasztalatból tudja – a hozzá járó gyerekek szüleinek nagy része biztosan egyetért. De vajon miért? Bízunk benne, hogy Ircsi nénivel, a volt 3. b, szeptembertől 4. b osztályfőnökével készített interjúnkból kiderül.
– Örülök, hogy a nyár ellenére sikerült elérnünk. Hogy telik önnek az iskolai szünet?
Ugyanazt teszem, amit a gyerekeknek tanácsoltam búcsúzásként az évzárón: felejtsék el egy kicsit a sulit, ne is gondoljanak a tanulásra. Jó ilyenkor kikapcsolódni, másfajta munkával lekötni magunkat. Már túl vagyok a szokásos nagytakarításomon. Amit lehet szétszedek, lemosok, elmosok, kiporolom, letörlöm stb. Pár nap múlva indulunk nyaralni a családommal. Könyv kettő is lesz nálam. Ma vettem őket. Ez volt a másik kérésem a gyerekek felé, hogy olvassanak a nyáron. A tengerpartról képeslap is érkezik majd tőlem az egyik tanítványomnak. Nálunk az osztályban ez szokás nyaranta, hogy írunk egymásnak. Én már kaptam egy szép képeslapot Olaszországból, Hannától. Jó érzés gondolni valakire.
– Miként szerzett tudomást arról, hogy elismeri a tankerület a munkáját, és örült-e neki vagy másra számított?
Turcsik Viktor, az iskola igazgatója hívott be az irodájába, és mondta el, hogy felterjesztettek az Aranycsengő-díjra. Sajnos a kis csengővel nem büszkélkedhetem, de díszoklevéllel igen. Az örömöm azért volt nagy, mert az iskola vezetése engem gondolt érdemesnek a díjra, pedig nagyon sok kollégám megérdemelné a munkája alapján. Egyébként nem számítottam semmi ilyesmire, mert nyilván senki nem azért teszi a dolgát így, vagy úgy, hogy egyszer majd díjat kapjon érte. Az igazi díj a gyerekek mosolya, szeretete, ölelése, amiből bőven kijut a mindennapokban.
– Mikor és hol kezdett el tanítani, és mikor került a Hermanba?
Az érettségi után egyből átkerültem az iskolapad másik oldalára, ugyanis levelező tagozaton végeztem a főiskolát. Ezek nehéz, de szép évek voltak. Voltam közben óvónéni, napközis tanító is. A diplomám megszerzése után egy bentlakásos intézetben nevelőként enyhe fokban sérült gyerekekkel foglalkoztam. A Hermanba 1994-ben kerültem, mint napközis nevelő. De a következő tanévtől már „saját” osztályt kaptam. Így a mostani osztályom a hatodik a sorban, amelynek osztályfőnöke vagyok ebben az iskolában.
– Van-e olyan egykori tanítványa, akinek az iskola elvégzése után figyelemmel tudja kísérni a sorsát?
Több tanítványomról is tudom, hogy hova, merre vitt az útja. Visszajelzéseket szülőktől, gyerekektől egyaránt kapok. Tudom, kiből lett orvos, ki készül pszichológusnak, ki adott ajándékot az egyik gyorsétteremben a menüm mellé. És azt is tudom, hogy egy jókor megadott matek ötös melyik kislányt indította el azon az úton, hogy építészmérnök legyen. Vagy az a kisfiú, aki felsős korában már regényt írt, egyszer azt nyilatkozta, hogy igazából az egyik fogalmazásórán, amikor megtapsoltuk az írását, akkor érezte először, hogy írnia kell…
– Bocsánat, ha félbeszakítom, de az önhöz járó unokám mesélte, hogy egy kisfiút akkor is megtapsoltak, amikor a sok kettes után hármast kapott. És szerinte nem ön kérte tőlük, saját maguktól tették.
A mi osztályunkban abszolút természetes, hogy megtapsolják egymást a gyerekek. Fontos, hogy örüljenek egymás sikerének, ne csak magukkal törődjenek. Minden gyereket el kell tudni fogadni, meg kell találni azt, ami értékes benne, és dicsérni mindenért. El fogja hinni, hogy ő jó, értékes ember, és még jobb akar lenni! Hiszek a pozitív megerősítésben. Tudod, ha valakire rámosolyogsz, az visszamosolyog rád!
– Mit gondol az alsósok osztályozásáról?
Nehéz kérdés. Volt egy rövid időszak, amikor szövegesen értékeltünk az alsó tagozaton. Minden szülő azt kérte, hogy akkor ezt most fordítsam le, hányas osztályzatot ér. Valahogy a számok jobban beépültek a köztudatba, mint a szavak, mondatok. Egyébként az én véleményem, hogy minden gyereket önmagához mérten kell értékelni, akár számokkal, akár mondatokkal. Én ennek szellemében értékeltem idén is a tanulóimat. Fontos, hogy érezzék, a jó munkának értéke van. Érdemes küzdeni, kitartani, mert mindig lehet egy picivel jobbnak lenni. És higgyék el, teperni fognak, ha érzik, hogy mi ezt díjazzuk!
– Hogyan egyeztethető össze egy nagy létszámú osztályban az egyes gyerekekre való odafigyelés?
Nem könnyű harminc gyerekkel. Az osztálylétszámok pedig sajnos egyre nőnek. Az idei első évfolyamon minden osztályunk 30 fölötti létszámmal működött, és a következő tanévben is ilyen osztálylétszámok lesznek. Nyilván kevesebb idő jut egy tanulóra, hogy megszólalhasson az órán, kisebb a mozgásterünk is a tanteremben. Csoportmunkával, kooperatív tanulási módszerekkel ez enyhíthető, de a legjobb megoldás tanulóknak, tanítóknak egyaránt nyilván az alacsonyabb osztálylétszám lenne.
– Köszönjük az interjút!
Én pedig köszönöm, hogy meghallgattak! Szívesen osztottam meg ezeket a dolgokat, szeretem, amit csinálok. Kellemes pihenést a nyárra!
