Két év kihagyás után idén volt először ismét nyilvánosan megrendezett városi ünnepség a Kossuth-szobornál az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékére. Beszédet mondott Wittinghoff Tamás, fellépett a Sapszon Ferenc Kórus, műsort adott a Latinovits Színház két művésze és zenét szolgáltatott a Budaörsi Fúvószenekar. Végül a város intézményei és civil szervezetek képviselői megkoszorúzták az emlékművet.
Budaörs Város Önkormányzata ma, 2022. március 15-én, délelőtt 10 órakor tartotta hivatalos megemlékezését az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 174. évfordulója alkalmából, a Kossuth-szobornál. Az ünnepség idején ragyogó napsütéses idő volt, s részben talán emiatt, részben pedig a hosszú kihagyás miatt szép számmal jelentek meg a budaörsi lakosok (2020-ban elmaradt, tavaly csak igen szűk körű volt a március 15-i megemlékezés a koronavírus-járvány miatt).
Az eseményen ünnepi beszédet mondott Wittinghoff Tamás, Budaörs polgármestere. A szöveg egyszerre volt tiszteletadás a múlt politikusai előtt és lesújtó kritikája a jelen politikájának. „A magyar történelemnek olyan nagyjai várták a megfelelő pillanatot a hatalom átvételére, mint Kossuth Lajos és Széchenyi István, Eötvös József és Batthyány Lajos, vagy éppen Szemere Bertalan és Klauzál Gábor. Az ellenzék korábban széthúzó tábora, a konzervatívaktól a radikálisokig, egységbe tömörült és sikerült egy olyan minimum programban is megállapodniuk, ami mindenki számára elfogadható volt” – mondta a ’48-as változásokról, ami akkor „az érdekegyesítésen alapult, amelyben megjelent a nemesség, a polgárság követelései mellett a parasztság millióinak régi álma, a jobbágyfelszabadítás is.”
A lényeg azonban, hogy bár a kedvező nemzetközi helyzetben az 1848 tavaszán végbement forradalom vér nélkül elérte célját, később a megerősödött Ausztria mindezt semmissé tette. „Máig tanuljuk a leckét, hogy a diktátoroknak és diktátor hajlamú politikusoknak a szava rongy, semmit nem ér. Engedményeket kizárólag kényszerhelyzetben tesznek, majd amikor újra erősnek érzik magukat, azonnal letagadják, megváltoztatják, visszavonják korábbi szavukat. Sőt, ha kell, erőszakhoz is folyamodnak”. Majd Wittinghoff Tamás hozzátette a politikusokra vonatkoztatva, „csak addig tehetnek meg velünk mindent az akaratunk és az érdekeink ellenére, ameddig fel nem ismerjük, hogy a hatalom tőlünk származik, mi adjuk át, de mi is vehetjük vissza, ha azt érzékeljük, hogy visszaélnek vele.”
A történelem múltbéli eseményeit pedig sajnos párhuzamba lehet vonni napjaink eseményeivel. „A birodalmi logikát elengedni nem tudó Oroszország, majd később a Szovjetunió mindig befolyási övezetekben gondolkodott és jogot formált arra, hogy a határainak közelében élő népek életébe beavatkozzék” – utalt a polgármester a szomszédunkban zajló eseményekre. „Vannak népek, és akkor a magyar is ilyen volt, amelyekben az agresszor fellépése dacot vált ki, ellenállásra ösztönöz, kreatív energiákat szabadít fel, és hiába tűnik reménytelennek a helyzet, mégis az ellenállást választják.”
Az ünnepség a Budaörsi Sapszon Ferenc Kórus énekével, illetve a Budaörsi Latinovits Színház irodalmi műsorával folytatódott, melyet Spolarics Andrea és Bregyán Péter színművészek adtak elő (Bohoczki Sára színművész az ünnepség műsorvezetőjeként volt jelen).
Végül sor került az ünnepi koszorúzásra, melyben a Szélrózsa Néptáncegyüttes tagjai segédkeztek. Koszorút helyezett el a Kossuth-szobornál a városvezetőség, valamint a nemzetiségi önkormányzatok, a városi intézmények, politikai pártok és civil szervezetek képviselői.
Wittinghoff Tamás polgármester teljes beszéde alább olvasható.
„1848 tavaszán az egész ország feszülten figyelt, merre dől el a végtelen erőforrással rendelkező hatalom és a folyamatosan erősödő ellenzék végső összecsapása. A kiváltságaihoz mindenáron ragaszkodó elit, és az általuk megtévesztettek kivételével, a szíve mélyén már mindenki tudta, hogy ez így nem mehet tovább: radikális változásokra van szükség. Fenntarthatatlan az a társadalmi és gazdasági berendezkedés, amely konzerválta a feudalizmust és meggátolt mindenféle fejlődést.
A reformkor két termékeny évtizede alatt elkészültek a tervek az ország teljes átalakítására és közben a politikai vezetésre alkalmas, kiváló emberek választódtak ki. A magyar történelemnek olyan nagyjai várták a megfelelő pillanatot a hatalom átvételére, mint Kossuth Lajos és Széchenyi István, Eötvös József és Batthyány Lajos, vagy éppen Szemere Bertalan és Klauzál Gábor. Az ellenzék korábban széthúzó tábora, a konzervatívaktól a radikálisokig, egységbe tömörült és sikerült egy olyan minimum programban is megállapodniuk, ami mindenki számára elfogadható volt. Ez a program – Kossuth kifejezésével élve -, az érdekegyesítésen alapult, amelyben megjelent a nemesség, a polgárság követelései mellett a parasztság millióinak régi álma, a jobbágyfelszabadítás is.
A kis nemzetek esetében gyakran a világpolitikai események nyitják meg az esélyt régen várt átalakulásokra.
A francia forradalomtól, majd Napóleontól megrettent európai uralkodók: a porosz király, az osztrák császár és az orosz cár még 1815-ben hozták létre a Szent Szövetséget, amely a kontinens csendőreként igyekezett erőszakosan elnyomni minden függetlenedési és polgárosodásra vonatkozó törekvést.
Az 1848 februárjában Franciaországból kiinduló forradalmi hullám, a népek tavasza végigsöpört egész Európán. Mindenütt hasonló célkitűzések fogalmazódtak meg: képviseleti demokrácia, sajtó- és szólásszabadság, kiválás a soknemzetiségű birodalmakból.
Egy csapásra világossá vált, hogy a magyarok követelései egy európai irányzatba illeszkednek, és azok jogosságát egyre nehezebb kétségbe vonni. A magyar ellenzéket a forradalmakról érkező hírek azonnali cselekvésre sarkallták.
Kossuth, immár a követelések keményebb változatával, népes küldöttség élén a bécsi udvarnál próbálta átverekedni a reformokat, míg a radikális fiatalok Pesten robbantották ki a forradalmat, ami visszafordíthatatlanná tette az eseményeket.
Ahogyan később Petőfi a „15-dik március, 1848” című versében, egyáltalán nem túlzóan, összefoglalta:
„Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.”
És, ha nem is 24 óra alatt, de alig egy hónapon belül, az áprilisi törvényekben jogszabállyá fogalmazódtak a korábban elképzelhetetlennek hitt radikális reformok is. Megvalósult Magyarország önállósága, parlamentáris rendszer, alkotmányos monarchia jött létre, valósággá vált a sajtó szabadsága, a törvény előtti egyenlőség, a közteherviselés, a jobbágyok felszabadítása.
Bár mindent szentesített az uralkodó, gyorsan kiderült, hogy valójában csak szorongatott helyzetében engedett. Ahogyan Ausztria számára kedvezően változott a nemzetközi helyzet, mert sok helyütt gyorsan vérbe fojtották a forradalmakat, azonnal és minden hezitálás nélkül ellenünk fordultak.
Máig tanuljuk a leckét, hogy a diktátoroknak és diktátor hajlamú politikusoknak a szava rongy, semmit nem ér. Engedményeket kizárólag kényszerhelyzetben tesznek, majd amikor újra erősnek érzik magukat, azonnal letagadják, megváltoztatják, visszavonják korábbi szavukat. Sőt, ha kell, erőszakhoz is folyamodnak.
A magyarok gyorsan rádöbbentek, hogy a márciusban-áprilisban vértelenül megszerzett szabadságért mégis keményen meg kell küzdeni. Vannak népek, és akkor a magyar is ilyen volt, amelyekben az agresszor fellépése dacot vált ki, ellenállásra ösztönöz, kreatív energiákat szabadít fel, és hiába tűnik reménytelennek a helyzet, mégis az ellenállást választják.
Kossuth vezetésével 1848 nyarától valóságos csodát hajtottak végre. A semmiből, katonailag képzetlen civilekből olyan hadsereget állítottak fel, amely képes volt a hatékony ellenállásra. Nem messze innen, Pákozdon aratták az első nagy diadalukat a honvédek, Jellasics horvát bán seregeivel szemben, 1848. szeptember 29-én. Ezek a sikerek reményt adtak, erősítették az egymás iránti szolidaritást és a saját vezetőikbe vetett bizalmat.
Bibó István, a 20. század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója mondja erről a jelenségről: „…a nép uralmának előfeltétele az, hogy az alávetetteknek meg kell tapasztalniuk, a hódítók uralma és egyáltalán minden társadalmi tekintély nem természetfeletti erőkön, hanem az alávetettek alávetődésén, beleegyezésén nyugszik.” Vagyis, – és ezt már én teszem hozzá – csak addig tehetnek meg velünk mindent az akaratunk és az érdekeink ellenére, ameddig fel nem ismerjük, hogy a hatalom tőlünk származik, mi adjuk át, de mi is vehetjük vissza, ha azt érzékeljük, hogy visszaélnek vele.
Pontosan ezt a tapasztalatot szerezte meg a magyar nép az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején. Ez a küzdelem kovácsolta igazi polgári nemzetté Magyarországot, és ez tartott ki a szabadságharc leverése után, passzív ellenállás formájában, egészen a jó kompromisszumnak tekinthető 1867-es kiegyezésig.
Szinte hihetetlen, hogy a végig túlerőben lévő császári csapatokkal szemben ilyen hosszú ideig képes volt tartani magát az ország. Persze ennek óriási ára volt, ahogyan Petőfi már 1949. július elején olyan szemléletesen megírta, pedig akkor még hol voltunk Világostól:
„Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.”
A Habsburgok mégsem tudták egyedül térdre kényszeríteni Magyarországot. Patthelyzet alakult ki. A szabadságukért küzdő magyarok azonban nem kaptak külső támogatást.
Petőfi ezt már 1849 januárjában világosan látta, és mint írja:
„Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart;”
Ferenc József császár viszont sikerrel fordult az orosz cárhoz. És ahogyan azóta annyiszor, keletről nem a felszabadítók jöttek, hanem a szabadság eltiprói. I. Miklós akkora haderőt küldött ellenünk, amely akár egymaga is képes lett volna legyőzni a magyar csapatokat. Így végül ők adták meg a kegyelemdöfést a két tűz közé szorult magyar szabadságharcnak.
A birodalmi logikát elengedni nem tudó Oroszország, majd később a Szovjetunió mindig befolyási övezetekben gondolkodott és jogot formált arra, hogy a határainak közelében élő népek életébe beavatkozzék. A 2. világháborús győzelmét is úgy értelmezte, hogy az általa felszabadított országok társadalmi berendezkedését innentől már ő határozhatja meg. Az ezzel szembeforduló népeket, a magyarokat 1956-ban, a cseheket és szlovákokat (az akkori Csehszlovákiát) pedig 1968-ban brutálisan eltaposták.
Az 1956-os forradalom végóráiban egy ország kuporgott a rádiók mellett, reménykedve, hogy nem hagy minket magunkra a világ az oroszok elleni harcunkban. De nem jött segítség. Akkor és 1849-ben is mindenki értette: természetes elvárása a megtámadott népnek, hogy ne hagyják cserben a túlerővel szemben.
Most megint felgyorsult az idő körülöttünk, a szemünk előtt pereg a szomszédunkban egy dráma, egy olyan tragédia, melyet el sem tudtuk képzelni, hogy az életünkben bekövetkezhet, s amelynek áldozatai ukrán, orosz és magyar nemzetiségű emberek, akik élhetnének békében is, ha nincs valaki, akinek ilyen óriási és ellenőrizetlen hatalom összpontosult a kezében.
Megint pontosan látjuk, hogy miért kell távolságot tartani a diktátoroktól és miért nem szabad hagyni, hogy leépüljenek azok az intézmények, amelyek világos korlátokat szabnak a politikusok hatalmának.
Mint a válsághelyzetekben mindig, megint végtelenül leegyszerűsödnek a kérdések. Háború vagy béke? Demokrácia vagy diktatúra? Szabadság vagy elnyomás? Kelet vagy nyugat? Vagy még egyszerűbben, Putyin, vagy Európa? A magyar nép mindig tudta a helyes választ: 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben is. Most még a mi kezünkben van a döntés, hogy jó választ adjunk.”
