Tegnap délután a budaörsi Szikla Falatozóban gyűltek össze azok az egykori általános iskolás évfolyamtársak, akik 1959-ben, hatvan évvel ezelőtt végeztek a Budaörsi Általános Iskolában. Az eseményen a Budaörsi Napló képviseletében Pollák Judit is jelen volt, hogy megörökítse a rendkívüli alkalmat.
A borozóhoz érve láttam, ahogy szállingóznak a különleges és neves eseményhez elegánsan felöltözött egykori tanulók. Szemmel láthatóan nagyon örültek egymásnak és egy közös, terített asztal köré ültek. Megörvendeztetett a vidám, örömmel teli férfiak lelkes beszélgetése. Azonnal összeálltak a kis csoportok, volt ahol két ember, volt, ahol több is, és beszélgetni kezdtek egymással, mintha csak tegnap hagyták volna abba a baráti csevejt. Valószínűsítem, hogy gyermekkorban is egymás társaságát keresték, akik most összeverődtek.
Igyekeztem megtudni, kik a szervezők, hogy őket néhány kérdésemmel kifaggassam erről az összejövetelről. Simon Vendel Istvánnal és Varga Sándor Vilmossal beszélgettem egy keveset. Közben már az italok felszolgálása, és az ételek rendelése folyt az asztalnál. Észrevettem, hogy a nagy, fa szőlőpréshez támasztva áll egy hatalmas bekeretezett kép, lepellel letakarva. Megtudtam, hogy az a kép az 1951-1959. évi általános iskolás fiúk tablóképe volt, melyet kicsit később le is lepleztek.
Elsőként Simon V. Istvánt kértem, hogy kicsit idézze fel gyermekkori iskolás éveiket. Mosolyogva, láthatóan a múltba visszarévedve beszélt az akkori iskoláról. Annak idején az oktatás két műszakban zajlott, délelőtt és délután is volt tanítás. A tantermeket kályhákkal fűtötték, és olajos padlón jártak. A tornaóra az udvaron volt, rossz idő esetén pedig az osztályteremben, kinyitott ablakok mellett. Az osztály negyvenkét fős létszáma szinte végigkísérte őket a nyolc általánoson, bár az 1956-os esztendő azért okozott egy kis felfordulást. Sokan elmentek, helyükre viszont új gyerekek jöttek az ország minden részéből.A lányok a régi Posta nagy épületében voltak, míg a fiúk a hátsó udvar tantermeiben járták ki az első három osztályt, majd ezután kerültek át az Esze Tamás úti iskolába.
Szerencsére elég sokan megmaradtak közülük, és a német ajkúak közül többen Budaörsön maradtak, ma is itt élnek, de a most egybegyűltek között vannak olyanok is, akik már nem budaörsiek. Megtudtam, hogy nagy kötődés van a jelenlévők között. Sok vidám arcú embert láttam ma, és jó volt ebben a közegben – még ha kívülálló voltam is –, velük örülni a pillanatnak.
Valaki azt mondta: 60 éves évforduló bizony csak egyszer adatik! Bizony, bizony! Meg kell adni ennek a nagy napnak a módját. Mi „háborús” gyerekek vagyunk! – jelentette ki más valaki a születési idejükre célozva. Simon V. István felidézte az ötvenes éveket, amikor a Mikulást várták, valamelyik családnál, és félve az asztal alá bújtak, nehogy meglássa őket, ha jön.
Akik ma is Budaörsön élnek könnyen összefutnak egy-egy bevásárlásnál, gyógyszertárban, templomban, itt-ott. De sokukkal csak tíz évente találkoznak. A kapcsolatokat, barátságokat ápolni kell, különben elhalnak, mint a növény, amelyiket nem gondoznak. Ez a korosztály azonban olyan családi iránymutatást kapott, hogy ezek a dolgok számukra természetesek.
Ennyi évtized elmúltával mindenki büszkélkedhet családdal, unokákkal. Interjú alanyom, azt hiszem, túltesz a megszokott létszámon, ugyanis náluk tizenöt unoka van. Viccesen mondta: „Ha egy ünnepnap összejön a család, többen vagyunk, mint egy hétköznapi misén a templomban.”
Visszaidézte a tanárokat is, úgy emlékszik, hogy közülük már csak Friedmanszky tanár úr él. A hatalmas faprésre pillantva újabb emlék tör fel Simon úrból: „Azelőtt ez a hely nem Szikla névre hallgatott, hanem ez volt „Tóni bácsi pincéje”. Sokféle ember fordult meg itt, és mindenkitől nagyon sokat lehetett tanulni, még azoktól az emberektől is, akik „csőlakók” voltak, nem volt otthonuk. Eladták a személyi igazolványaikat, egyszerűen törvényen kívül helyezték magukat. Sokszor heterogén társaság jött össze, elborozgattunk, beszélgettünk. Eszembe jut egy rafinált megjegyzése az egyik vendégnek: „Tóni bácsi, szőlőmag van a borban!” Biztosan szeretett volna másik pohárkával kapni helyette… Ez a hetvenes években történt. Van egy történet, amit a mai napig röstellek. Egyszer megállított egy „csőlakó” vagy „pincelakó”, és kért tőlem három percet, hogy elmondhasson nekem valamit. Rosszul éreztem magam, tartottam tőle, hogy meglát valaki vele. Annyit mondott: mindig jó volt veled beszélgetni. Elszégyelltem magam, és még most is könnybe lábad a szemem, ha erre gondolok. Én meg nem akartam őt meghallgatni…” – mesélte Simon úr.
Varga Sándor Vilmos a másik szervezője ennek az összejövetelnek.
Elmondta nekem, hogy nem egyedül szervezte az eseményt, bár az osztállyal kapcsolatos régi anyagok, képek, iratok mind nála landoltak, mert valahogy az iskolai osztályokban mindig kialakul, kik azok, akik szerveznek. Készült egyfajta „forgatókönyvvel” a találkozóra, de erről a többiek nem tudnak, ez csak Varga úr számára ismert. Az este folyamán megbeszélik, kinek hogy állnak a dolgai. Kicsit visszamennek a történelemben, megbeszélik mivel gazdagodtak azóta, amióta nem találkoztak, és felidézik a gyerekkori csínytevéseket is. Egy ramazúriba engem is beavatott: „Valamikor az általános iskolás években, a templom kertjében egy kisebb bunyó kerekedett. Két rivális között kellett eldőlnie, ki lesz az, akire majd felnézhetnek a többiek. Olyan volt az, mint a Pál utcai fiúkban. Bementünk a templomkertbe, ledobtuk a táskáinkat, és kezdődött a bunyó. A társaság egyik fele az egyiknek, a másik pedig a másiknak szurkolt. A templom kert látszott akkor a legjobb helynek erre… Ki lesz a „törzsfőnök”? Erről szólt a verekedés. Ki lesz a minta, az etalon, akit majd követni lehet?”
„Lehet ez lesz talán az utolsó találkozásunk egymással.” – mondta. Ma ők 73-75 évesek. Sietve igyekeztem buzdítani, hogy még sok szép év vár rájuk együtt is. Olyanok jöttek ma este össze, akik közül sokan tíz éve már nem látták egymást.
Érdekelt, hogy annak idején milyen szakmákat tanultak az itt jelen lévő emberek. Megtudtam, hogy főként a fémiparban dolgoztak. Műszerészek, esztergályosok, marósok, de van köztük, aki mezőgazdasággal foglalkozott, hiszen a budaörsi őszbarack olyan híres volt! Akkoriban a szakmunka volt előtérben, ma meg az a baj, hogy nincsen szakmunkás. Mégis, aki érzett magában még valamit, és feljebb akart lépni, meg is tette, tovább tanult.
A tabló képe elé csalogattam a résztvevőket, hogy megörökíthessem ezt a számukra oly kedves napot. Izgatott készülődés után szép rendbe igazodtak, és elkészíthettem a fotót.
