Gesztus és geometria – Bárány T. Rézia és Koppány Attila kiállítása – frissítve!

0
267

Gesztus és geometria címmel nyílt kiállítás tegnap este a Zichy majorban, a BUM szervezésében. A több mint tíz éve Budaörsön élő kiállító házaspár Bárány T. Rézia és Koppány Attila képeit most először láthatjuk Budaörsön, bár országszerte több tucat egyéni és csoportos bemutatkozás van már mögöttük. A megnyitón Török Czene István a BUM elnöke köszöntötte őket, majd Győrffy Sándor festőművész mutatta be a házaspár életútját és beszélt művészi fejlődésükről, korszakaikról és technikájukról.

A Budaörsi Napló Bárány Teréziával 2018 végén készített hosszabb interjút, ami ITT olvasható. Akkor abból az alkalomból, hogy a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) november elsejével felvette őt a tagjai sorába. Különleges technikával készült papírmetszetei és nyomatai messziről felismerhetők. „Már gyerekkoromban állandóan rajzoltam és festettem és ezzel együtt az akkori újságokból, folyóiratokból gyűjtöttem mappákba a megjelent kortárs reprodukciókat. Egy „véletlen” mégis más irányba sodort és a festészet hosszú időre háttérbe szorult. Székesfehérvár közelében egy kis faluban, Pátkán születtem és jártam iskolába, amikor 7. osztályban a megyei rajzszakfelügyelő a szüleimhez is eljött, hogy elmondja, nekem rendszeresen be kellene járni a városba, az általa vezetett Képzőművészeti Csoport összejöveteleire. A tanfelügyelő Ballagó Imre festőművész volt, aki ezt megelőzően a képzőművészeti főiskolán Szőnyi István tanársegédjeként dolgozott. Neki nagyon sokat köszönhetek. Évekig jártam hozzá a műterembe, a Derkovits Képzőművészeti Körbe és készültem Budapestre a képzőművészeti középiskolába, majd a főiskolára. Az utolsó pillanatban a szüleim mégsem engedtek ebbe az irányba tovább tanulni” – mesélte, és több évtizednek kellett eltelnie, mire újra alkotni kezdett. „El kellett távolodnom a napi rutin feladatoktól. Egy művésztelep légkörében olyan inspirációkat kaptam, hogy feltámadt bennem újra az alkotási vágy. Képes voltam folytatni azt, amit régen félretettem. Csatlakoztam két olyan képzőművészeti társasághoz, amelyek alkotó munkájában folyamatosan részt veszek. Rendszeres kiállításaikon szerepelnek a munkáim. A legutóbbi időszakban mestereimnek Kovács Péter Balázst (KPB) és Székács Zoltán festőművészeket tekintem. Az aktív művészi munkához való visszatérésben sokat segítettek, hasznos tanácsaikkal támogattak. Előbbi csoporton kívül tagja vagyok az Artistic Move Europe francia-magyar művészeti társaságnak, akikkel rendszeresen kiállítok itthon és külföldön.”

Férjéről Koppány Attiláról 2015-ben ITT  írtunk, és Terézia lényegében az ő hatására hívta elő magából újra a művészi énjét. Akkor, tehát 5 éve Koppány Attila ezt nyilatkozta: “68 éves vagyok, de még érzek magamban késztetést egy 20 éves programra”. Várjuk a következő 15 év terméseit!

A közös kiállításuk március 12-ig van nyitva a Zichy majorban.

 

Fotók: Fojt Dániel

Győrffy Sándor: Gesztus és geometria

„A kortárs művész rá- illetve magára hagyott kérdésekkel viaskodva individuuma, habitusa szerinti szabadsággal használja az előző korok vizuális hagyatékait, jeleit-ornamentikáját, építve, emlékezve azokra a szellemi, filozófiai, tartalmi meghatározásokra, melyek azok szülői voltak. Ezekkel az át- és újrarendezett motívumokkal, asszociációs ívekkel megőrző-újrateremtő gyakorlattal, egyfajta kontinuitást vállalva az előzőekkel, mindkét végtelen felé lépve teszi, teheti még dolgát.” 1

Fenti mondatokat M. Novák András kortárs festőművész művészetelméleti írásából idéztem, aki nyilván saját munkásságára és művészeti tapasztalataira építve általánosítja, terjeszti ki kollégái munkásságára is megfontolásra késztető gondolatait. Kiemelném az idézet befejező szavait: (a művész) …mindkét végtelen felé lépve teszi, teheti még dolgát. A két végtelen nyilván a múlt és a jövő végtelen idejét idézi, miközben mi mindannyian – beleértve az alkotó képzőművészeket is –  itt élünk, tevékenykedünk a kettő között, középen. Dolgunk a múltba nézve látni és láttatni a jövőt. A festőművész is a múlt és a jövő, de mondhatnám úgy is, a lent és fent közötti térben közlekedve, abban egyensúlyozva keresi szellemi elődeit, és próbálja műveit, de főleg azok ideáit az elképzelt jövőbe vetíteni. És teheti mindezt szabadon, korunk elméletben végtelen lehetőségeit fel- és kihasználva saját egzisztenciális keretei között. Ezen a téren már rég szakított a múlt formai, tematikai és ideológiai kötöttségeivel. Szabaddá, rosszabb esetben szabadossá vált.

Úgy gondolom, azok az alkotások pályázhatnak a jövőbe vetítettség elismerő jelzőjére, amelyeknek kellő szakmai felkészültséggel, tudással felvértezett alkotója nem csak a bemutatás, hanem a beavatás szintjén is képes a kommunikációra. A beavatás kifejezés alatt természetesen nem holmi spirituális közjátékra gondolok, hanem arra, hogy mű és az azt megnéző, meglátó és értelmező közönség között az értelmezhető forma- és szimbólumrendszer, valamint a tartalmi háttér segítségével szellemi kapcsolat jöjjön létre.

Bárány Terézia és Koppány Attila is arra tesz kísérletet festészetük eredményeit, mondhatnám szellemi teremtményeiket, lelki gyermekeiket közönség elé táró gesztusuk révén, hogy fent említett, ideálisnak mondható esetben létrejöjjön ez a gyümölcsöző, mindkét fél megelégedését szolgáló kapcsolat. Esetükben is – mint minden elkötelezett alkotó esetében – meg kell találnunk azokat a látásmód- és felfogásbeli, sajátos technikájú egyedi formákat, amelyek megkülönböztetik őket mind múltbéli, mind kortárs, és reményeink szerint jövőbeli hasonló szellemi feltöltődéssel és elkötelezettséggel alkotó, festő társaiktól. Vagyis, amelyek által valami új, érvényes mű jött létre, a maga egyedi jelenvalóságával, a maga igazságával, és itt az igazság kifejezést hangsúlyoznám.

Ezért a műalkotások múlthoz való kapcsolódásuk teóriájának erősítése véget hadd utaljak John Sallis szavaival arra a jelenségre „amit mind Hegel, mind Heidegger a művészet igazságának nevezett. (…) …amikor Hegel a metafizika egy sajátos betetőzéséhez kapcsolja a teljes művészettörténet felidézését; (…) Heidegger a művészetet igazságának mélységeiben igyekszik újragondolni, válaszul arra a behatárolásra, melynek szellemében Hegel a művészetet mint lényegileg a múlthoz tartozót határozza meg. (…) Ezt talán hívhatnánk is, akár minden esetben látszó igazságnak. Ez a szép első neve. Platon szava rá: to ekphanesztaton, a legsugárzóbb, ami a láthatók közül a leginkább átragyog az egyedi dolgokban, amelyek keletkeznek és elpusztulnak. A szépség tehát kivételes neve lenne annak, ahogy a lét mint olyan, fénylik a látható dolgokban, a látható dolgok által. Azt is mondja Platon, hogy a szépség olyan ragyogás, amely képes fölemelni a lelket, visszaadni a szárnyakat, melyek révén a szellem túlröppen a dolgokon, föl a mennyei közegbe, amelyhez a lélek hasonlatos, el mindentől, ami visszahúzza – föl, el a földtől.

Hegel ezt a platoni meghatározást ismétli meg, hozza játékba minduntalan a művészet formáinak és sajátos módjainak kimerítő tárgyalása során, valamint egyedi művek értelmezésekor is, mely művek ezen formákat és módokat hivatottak példázni. A szépet szó szerint úgy definiálja, hogy az az eszme érzéki látszása. (…) Hegel számára a művészet az igazság érzéki ábrázolása – vagyis az igazság ábrázolása a műnek az érzéki látszásában és azon keresztül.” 2 Heidegger pedig így fogalmaz: „Az igazság a létezőnek mint létezőnek az el-nem-rejtettsége. Az igazság a lét igazsága. A szépség nem e mellett az igazság mellett fordul elő. Akkor jelenik meg, amikor az igazság művé válik.” 3 Jó estben, teszem én hozzá.

Tehát Bárány Terézia és Koppány Attila esetében is talán a „látszó igazság” keresése lehet az a kiindulási pont, amelyre felépül festészetük, hiszen mindketten merítenek a múlt gazdag, mondhatni, szinte végtelen lehetőségeket, variációkat felmutató tárából, ha műveik tematikáját, jel- és jelképrendszerét, üzenetátadó igyekezetét, de akár anyaghasználati, technikai megoldásait, formavilágát, egyedi, de mégis nagy vonalakban általánosnak mondható megjelenítését tekintjük. Gondolok például a természet, mint önmagában létező élő valóság, illetve alkotó elemeinek bizonyos pontokon megjelenő, megjelenített felbukkanásaira műveikben. Igaz, kettejük alkotó módszere, festészeti technikájuk erősen különbözik egymástól, fenti gondolatommal a több részletében is hasonló, egymásra talált, egymásra figyelő, egymáshoz idomuló lelki indíttatás alapélményére szerettem volna utalni. Ami talán nem eretnek gondolat olyan alkotópáros esetében, akik nem csak közös kiállításaik megrendezésében, közös műtermük használatában, de életük mindennapjaiban is egymásra utaltságban élnek.

Bárány Terézia esetében talán könnyebben tetten érhető a természet szeretetének, szépségeinek megismerésére való kíváncsiságából és csodálásából fakadó szemlélet. Ez az ösztönös, majd festészeti tanulmányai útján elsajátított és egyre tudatosabbá váló képépítő módszer vezethetett egyéni látásmódbeli és sajátos technikai megoldásaihoz. Képei gyakran készülnek egy ritkán használt anyag, a bitugél, egy ipari szigetelőanyag felhasználásával. Ez a vízbázisú, bármely anyagra, így vászonra, papírra is kenhető meleg barna színű massza mint alapanyag, jól használható különböző papírokon az anyagszerű struktúrák kialakításának fokozására. Tehát egy bármely keményebb, vastagabb, például újságpapírra felkent rétegre rásimít Terézia egy vékonyabb, finomabb pausz vagy selyempapírt, és az így átmásolódott festékréteget vagy tovább nyomtatja vászon felületre, vagy megszáradult állapotban felragasztja arra. Ezek a részben irányított, másrészt viszont a festékanyag és a papírok öntörvényű alakulásai – amit véletlennek is szoktak nevezni –révén keletkezett felületformák és -struktúrák különböző belelátásokon, beleérzéseken alapuló asszociációkra inspirálhatják a szemlélőt. Terézia harmónia- és intuitív variálókészsége, gyakorlati megvalósító kézügyessége eredményeként jönnek létre autonóm és individuális művei. Olyan entitások, amelyeknek ugyan vannak rokonai kortárs magyar, illetve nemzetközi képzőművészeti alkotások között, de egyedire hangolt finom árnyalatokkal és színekkel, mint jellemző tulajdonságaikkal az anyagi és szellemi léptékek mellett érzelmi hatásokat is kiváltó személyes, mini univerzumokká nemesednek. Gondolok itt elsősorban az Eltűnt idők és Hasíték című műveire.

A képeket alkotó, építő különböző anyagok formálásával és felhasználásával tesz kísérletet arra, hogy a mű anyagon túli dimenzióját, lelki tartalmait is felfedhesse előttünk. Monokróm vagy ahhoz közelítő színvilága, a fehér, szürke, barna és fekete színek használata, a felületek faktúráinak gazdagsága adja e minimalistának is nevezhető művek finom, redukált gesztusvilágát. Sajátos képépítésének eredménye a majdhogynem egynemű, de színárnyalataiban és faktúrájában változatos képfelület, amelynek részletgazdagságát erősítik esetenként megjelenő finom, aprólékos, a figurativitásra utaló kisebb formarészletek, alakokra asszociálható jelek. Más esetekben viszont a szigorú geometria eszköztárából kölcsönöz alapelemeket, például egyenes és tört sávokat, amelyek segítségével feszültebbé, konkrétabbá válnak, lendületesebbekké vagy statikusabbakká alakulnak e művek. A lazán szétmosódó faktúrákkal társított szabályos rendszerelemek így egyfajta szabályozó tényezőként is funkcionálnak, mintegy lezárva és keretbe foglalva a kép nyitott, lazább szerkezetű felületeit. Jó példa ezekre a megoldásokra a Merülés, Égi jel, Idegen tájakon, Hasíték, Elzárva, Horizont, Fény és Elmozdulás című festmények. Ezek a képcímek is jelzik a szerző vonzódását természeti jelenségekhez, a természeti alakzatokra való nyitott odafigyelését, a szabad asszociációs készségének kifinomult jelenlétét. Ide sorolnám Úttalan utakon című sorozatát is. A korábban említett fent és lent ellentétpár képi megjelenítésének letisztult, lényegre törő szimbolikus példái ezek a festmények. A lenti, erőteljes faktúrákkal, koszolt okkerrel, barnákkal jelzett anyagi világ felett felragyog a középkori ikonok arany hátterére utaló színnel megfestett fenti világ. A kettőt geometrikus, formailag idegen elemként, de funkcióját tekintve kapcsolattartóként kapura utaló jel köti össze, az alkotó szavait idézve: „Kapuk a múltból, mögöttünk, kapuk előttünk, melyek mögött ragyogó fény vagy sötétség, vad, idegen táj fogad; átjárók, stációk, életünk lépcsői.”

Bárány Terézia képalkotó módszere tágas terében helyet kaphatnak akár talált tárgyak festéklenyomatai, avagy különböző képépítő anyagok, mint például a homok, különböző ragasztóanyagok, akrilfestékek alkalmazásai. Ilyen esetekben a vastagabban felhordott alapba különböző ábrákat, spirális, körszerű vagy egyenes vonalú egyszerű jeleket karcol, esetleg kiszínezve azokat, formatöredékek folyamatos alakításával, változtatásával hozva létre képzettársításokra is okot szolgáltató absztrakt formákat. Más esetben sajátos gesztusrendszerét hordozó képein a nyomhagyás jellegzetes szétfröccsenő festékcsomókban, csorgatott, gomolyagszerű, ágas-bogas festékvonal-labirintusokban, véletlenszerű alakzatokban ölt testet. A lendületes mozdulatokkal csorgatott, fröcskölt amorf festékfoltok összekapcsolódnak majd szétválnak, erővonalaik összegződnek, majd elenyésznek egy dinamikus, feszült térben.

Ezekben az akciófestészeti gesztusokat magukon viselő képekben nyilvánulnak meg legszabadabban az alkotó belső energiáinak eredményei, amikor a mintázatok, pillanat-motívumok szinte maguktól formálódnak, alakulnak ki- és át. Gondolok itt például az Utolsó kör és Tavaszi szél című képekre. Bárány Terézia esetében tehát a láthatatlan dolgok, érzések, elrejtett titkos gondolatok kivetüléseivel találkozhatunk a bennük áramló belső energia jelenlétének rögzülései által.

Koppány Attila festészete maga a nagyvonalú, széles ívű változatosság. Rendkívül termékeny, mind mennyiségében, mind minőségében sokirányú, szélsőséges megoldásokat is felvállaló, folyamatosan változó életműve egy igen keskeny szeletét láthatjuk ezen a kiállításon. Hiszen különböző alkotói periódusainak széles skáláján néha egymással párhuzamosan, máskor egy-egy technikai kifejezőeszköznél megállva jelentek meg és jelennek meg napjainkban is a rajzok, rézkarcok és litográfiák, elektrográfiák, festmények, síkplasztikák. Tehát munkásságának talán legfontosabb eleme, de mindenképpen egyik fő jellemzője a lehetséges kifejezésformák folyamatos keresése, majd segítségükkel, újra és újra belehelyezve alkotói rész-produktumait a mindig megújuló erőteljes forma- és színvilággal létrehozott képalkotó életműbe.

Jelen kiállításra kiválasztott művei esetében, talán az egységesebb látvány elérése, illetve technikai- és stílusbeli hasonlóságuk miatt egy szigorú koncepció alapján összeválogatott anyagot láthatunk. Első megközelítésben a konstruktivista tradíció az uralkodó elem, az egyenes, ívelt, és görbe vonalak által behatárolt terek, az általuk létrehozott kompozíciós rend és rendszer egysége az, amire  épülnek ezek a művek. Ugyanakkor a szigorú rend feloldásaként megjelenik a dekorativitásra való hajlam is a harmonikus látvány elősegítőjeként, mintegy szintetizálva a kétfajta festői lehetőséget. Ezt a képi világot egy folyamatosan alakuló, változó, általános megjelenésében mégis egységes, gyakran visszatérő motívumokból építkező műegyüttesként hozta létre és láttatja velünk alkotója.

Talán térjünk vissza röviden a hegeli „látszó igazság” kijelentéshez, hiszen Koppány Attila esetében is művészetének egyik legfontosabb jellemzője az a látásmódbeli, személyes technikai megoldásokat kínáló, a hasonló képalkotó módszerekkel dolgozó társaitól való különbözőség, amit az ő saját igazságának nevezhetünk. Ezt rejti el, majd tárja elénk. Tehát elmondhatjuk, ő is elvégzi sajátos módszereivel a természeti jelenségek, anyagok, elemek helyes átértékelését, dekonstruál, majd konstruál. Dekonstruál, de nem rombol, csak lebont. szétszed elemeire, majd újraépít, de már egy új dimenzióban, új lelki tartalommal töltve fel, rakva össze az alkotóelemeket. Ezeknek az újrakonstruált, új formavilágukban új jelentéssel felruházott, új mondanivalót közvetíteni szándékozó képi elemeknek összekapcsolása, összeállítása révén bontakozik ki az a másoktól erőteljesen különböző képi világ a maga felismerhető egyedi mivoltában, ami Koppány Attila festészetének legfőbb jellemzője.

Ez a festői értékelés és munkamódszer a helyes természetismeret mellett helyes önismeretet is követel a szellemi életmódot választott alkotótól, amelynek ismérvei a magas szintű szakmai tudás mellett a kitartó türelem és munka, a töretlen akarat és ami a legfontosabb, az őszinte hit. Ez esetben van rá esély, hogy az elkészült képnek ne csak formája, de szelleme is legyen. Vagyis felfedhesse számunkra az anyagon túli világ dimenzióit, mégpedig az anyagi világ eszközeivel, vagyis azon anyagok felhasználásával, formálásával, amelyekkel a festő dolgozik, amennyiben az anyagok esszenciáját képes megtalálni és rögzíteni. Így változik át a műben rejtőzködő szimbólum feltáruló, önmagát felmutató jellé, mondhatnánk, a képalkotó lelki tükörképévé.

Koppány Attila itt látható műveire gyakran jellemző a kettős képépítés. A többnyire monokróm színes geometrikus formák és a köztük néha csak rejtetten, jelzésszerűen, máskor erőteljesebben, hangsúlyosabb jelenléttel fellelhető absztrahált természeti motívumokra utaló organikus elemek egysége tárul elénk. Erre találunk példákat Remény, Emlékfoszlány, Bumeráng és Párhuzamos világok című festményei esetében, ahol is a kép kompozícióját meghatározó, az erővonalakat kijelölő fekete felületek között ugyancsak erőteljes, tiszta vörösek, kékek, sárgák között vibráló, világos foltokként jelennek meg a lazán, szinte lazúrosan felrakott, látványában és képzeletünkben vízre, felhőkre is asszociálható felületek. Hasonló technikai megoldást látunk a Négy elem esetében, kihangsúlyozva a köztudatban elterjed, őselemekhez rendelt színek használatát. Külső és belső erők küzdelmére is utalhat a Gyorsuló idő izgalmas, szabadon hagyott felületekkel szabdalt szokatlan kompozíciója, valamint a vele rokonítható Sivatagi táj műholdakkal és Kisbolygó jön futurisztikus címekkel megnevezett alkotások. Az ábrázolt teret egyszerre távolinak és közelinek, kicsinek és nagynak láttató, elindított, majd megszakított vízszintes-átlós vonalrendszere, felülnézeti álperspektívát is felvillantó megoldása az egyik legszokatlanabb, nehezebben befogadható műveit adják e tárlatnak.

Ugyanakkor mennyiségükben és színeikben redukáltabb mértani alakzatokkal, egy-egy motívumkiemeléssel, motívumszűkítéssel is találkozhatunk, elsősorban nagyobb méretű képek esetében. Gondolok itt például a Szép új világ, a Hosszú forró nyár vagy a Közelítő tél címűekre. Ez utóbbiak esetében kinek ne jutna eszébe párhuzamos műfajokként egy közelmúltbeli kedvelt slágerre, egy Faulkner regényre és annak filmváltozatára, Huxley regényére és Berzsenyi nosztalgikus versére gondolni. A lírai, finoman harmonizáló színekkel, montázsszerűen elrendezett képelemek egymásra felelő társításával is találkozhatunk. Ilyenek a Külváros, a Lehel kürtje és a Mindennap más, de ide sorolnám a valamivel visszafogottabb, szürkébb színekkel és kissé keményebb élekkel megfogalmazott Tájkép 2220 és Táj 2300 talányos címmel ellátott képeket is.

Kiemelném még az hommage-képek sorába illeszthető Képarchitektúrát, amely már címében is hordozza sokunk ősforrása, Kassák és Moholy-Nagy iránti tiszteletet. Szintén a nagy elődök tiszteletteljes felidézése a Vészkijárat Rothkohoz és a Pollock kontra Mondrian, Koppány Attila jelen sorozatának hozzám legközelebb álló darabjai. Szenvedély és higgadtság, gigantikus építészeti alakzatok felidézése és légies, síkgeometriába simuló organikus miniatűrök. Tudatosság a szerkesztésben, ösztönös pillanatok a kivitelezésben, konkrét koncepció és gesztusszerű kifejezés. mindez együttesen adja azt a látványt, amit Koppány-stílusnak nevezhetünk.

Végezetül egy rövid idézettel zárnám: Hamvas Béla írja Csontváry nagy cédrusa című esszéjében: „A létezés mértéke az archaikus korban az abszolút szellem volt, ma a személyiség.” 4 Bízzunk abban, hogy Bárány Terézia és Koppány Attila is azon festők sorába illeszkednek, akik a nagy elődhöz hasonlóan személyiségükkel és az abból fakadó alkotói jelenlétükkel színesebbé tenni, gazdagítani tudják vizuális kultúránkat.

 

Jegyzetek:

1  M. Novák András: A kortárs művész mint ornamentikus jel.

    In: Ornamentika és modernizmus, Ernst Múzeum Füzetek 2., Budapest, 2006. 144-145.

2  John Sallis: A kő. Kijárat kiadó, Budapest, 2006. 10-11.

3  Martin Heidegger: A műalkotás eredete. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988. 123.

4  Hamvas Béla: Csontváry nagy cédrusa. In: Patmosz I., Medio Kiadó, 2004. 70.

Elhangzott Bárány Terézia és Koppány Attila Gesztus és geometria című kiállításának megnyitóján, Zichy Major, Budaörs, 2020. 03. 02.