Mintha csak kis ázott verebek lennének a villanydróton, úgy lóbálták a lábukat a kisfiúk az ágy szélén, hallgatva anyjuk meséjét. Pizsama alsóban várták a mai fejezet végét, minden izgalomnál az ágydeszkát szorongatva. Hajuk még vizesen tapad a fejükre a fürdéstől. Anyjuk megengedte nekik, hogy ne vegyék fel a felsőt így a nyár derekán. Bordáik ütemes emelkedése néha meg-megállt a felső pontján, amikor meséjük főszereplője épp bajba került.
Odakint a két utcával arrébb álló budaörsi kertesházakból kutyák ugatták az esti napot, ami ilyenkor augusztusban még fent járt. Panaszkodtak is a fiúk, hogy nem akarnak világosban lefeküdni, de anyjuk a roló leengedésével pontot tett a vita végére.
Valaki zenéje távolról leszivárgott több emeleten át, talán az a farmerdzsekis, tornacipős srác hallgatta, aki soha nem köszön a liftben, és a hetedik emelet gombját nyomkodja mindig idegesen, mikor beszáll.
Hónapok óta minden estéjük így telt. Vacsora, fürdés, elalvás előtt legalább háromnegyed óra olvasás, beszélgetés. Nyugalomban, csendben, szeretetben. Egy ideje. Nem volt mindig így.
Az utcán egy Trabant zúgott el, itt, a harmadikon is felismerték a fiúk a jellegzetes hangját, az apjuknak is ilyen van. Volt. Ki tudja…
Anya a szőnyegen hason fekve olvasott, fel sem figyelve a külső zajokra, de a tízéves, nagyobbik fia az autó elhaladása után beljebb mászott az ágyban, hátát a falnak vetette, felhúzta a térdeit, és közéjük fúrta kicsi arcát.
Egy egész oldal eltelt így a könyvben, Anya csak a lapozásnál nézett fel, és akkor vette észre, hogy egy verébbel kevesebb ücsörög a villanydróton, vagyis hogy az egyik kisfia már nem őt hallgatja. Lefordította a könyvet, felállt, az ágy szélére ült. A fia haja még mindig nedves volt egy kicsit, ahogy végigsimított rajta.
– Mi baj? – kérdezte, de azon a hangon, amin csak az anyák tudnak. Képesek kimondani teljesen más szavakat úgy, hogy az egyértelműen azt jelenti, hogy „szeretlek”.
– Téged is el fogunk veszíteni, mint apát – nem kérdezte, kijelentette.
Anya átölelte, és úgy válaszolt:
– Jaj, csillagom, már hogy veszítenétek el? – közelebb húzta kisebbik fiát is – Gyere csak ide te is!
Hosszú szünet után válaszolt a nagyobbik, az arcán egy árva, bánattól sós könnycsepp a szája sarkához gurult.
– Tudom, hogy van egy szerelmed. És el fogsz menni vele, ahogy apa.
Anya majdnem maga is elsírta magát, de nem engedhette meg ezt a luxust, hogy a fiai előtt gyenge legyen. Már hozzászokott a helyzethez az elmúlt évben, de a seb még nem teljesen forrt össze odabent. Felállt, hogy ne lássák, amikor lopva megtörli a szemét, és támadt egy ötlete, ahogy a fiúk íróasztalára nézett közben.
– Mutatok nektek valamit – szólt, és leült rajzolni. Vékonyka ujjak kapaszkodtak rögvest az íróasztal szélébe, kíváncsi szemek követték a ceruza végét.
– Ez az én szívem, látjátok? – húzta a kacskaringót egy postai irón piros felével egy üres lapra.
Mikor körbeért a vonal, a szív közepéből, ott ahol a két púpja összeér, megfordította a ceruzát, és húzott két ferde vonalat lefelé, egyet jobbra, egyet balra. Így három részre osztott a rajzolt szívet.
– Az én szívemben három hely van. Ez a kettő – mutatott a két domború részekre – csak a tiétek. Ebbe akkor költöztetek be, amikor még a hasamban voltatok. Onnan nem lehet kivenni titeket, mert az a ti örök helyetek, és oda más nem is illik bele, mert pontosan rátok van szabva. Más nem fér be oda, nem vehetik el tőletek. Ez így rendben van?
Két kis megszeppent bólintást kapott válaszul.
– De látjátok, van itt egy harmadik hely. Ennek teljesen más alakja van. Azt ti nem tudjátok betölteni, mert az nem rátok van szabva. Oda nekem egy pár kell. Azt a helyet hívják úgy, hogy szerelem. Ha felnőttek lesztek és lesznek gyerekeitek, akkor nektek is ilyen lesz a szívetek. Lesz benne hely a gyerekeiteknek, és lesz a párotoknak. A ti helyetekre odavasaltalak titeket, mint a pólódra a matricát tegnap. Nem jön le többet. De a szerelem helye más, mint a tiétek. Onnan el tudnak menni, ha el akarnak. Aki menni akar, azt meg sem lehet állítani, huss, és akkor ott újra üresség támad. De jó érzés lenne, ha ott is lakhatna megint valaki.
A nagyobbik fiú már nem ráncolta homlokát, szemeiből látszott, hogy megértette, hogy az anyát nem fogják elveszíteni, történjék bármi.
– Holnap kiszínezem – szólalt meg most először a kisebbik fiú. Most fontosabb volt az elnyűtt maciját szorongatni, mint ceruzát ragadni.
– Úgy lesz, de ideje visszamászni az ágyba. Mindenki már a sajátjába! Ne csalj, mert látlak!
Sok éve osztotta el Anya azt a szívet három részre. Majd a féltestvérünk születésénél négyre. De akkor már nem aggódtunk, hogy nekünk kevesebb jut belőle. Mindig meg tudta nekünk magyarázni, hogy hogyan működik a világ.
