Élni tanulunk vagy az életnek tanulunk?

A mi társadalmunkban életkorhoz kötött a felnőtté válás: aki betölti tizennyolcadik életévét, az felnőtt, és általában az számít e határkő igazi elérésének, ha a nagykorú – benne van a nevében – le is érettségizik. És ha még többet szeretne tudni, egyetemre megy. Ilyenkor, februárban van a jelentkezési lapok leadásának ideje felsőoktatási intézménybe. Ez idén már lezárult, azonban a vele járó hitelesítés határideje február 22. De vajon mit ér a felsőoktatásban szerzett tudás?

Az SHL Hungary Kft. legutóbbi nyílt napján dr. Andreas Héjj, szociálpszichológus tartott előadást. Hogyan lehet fölkészülni a nagybetűs életre, hogyan segít ebben az iskola és a társadalom, s vajon melyik tanítási mód az, amelyik legjobban szolgálja azt a célt, hogy a gyerekekből önálló, boldog, felelősségteljes felnőtt emberek legyenek? A professzor néhány természeti nép szokásain mutatta be a felnőtté válás folyamatát, mely szorosan köthető a beavatáshoz, és állította szembe a nyugati társadalom világával.

Andreas Hejj Fekete-Afrikában – Ghánában és Nigériában – nőtt fel. Kisgyermekként őt semmiben nem különböztette meg magától a többi gyerek, de a középiskolában érezhető volt, hogy bizonyos értelemben nem egyenrangú társaival, mert ők addigra már felnőttnek számítottak: átestek törzsük beavatási szertartásán. Ez legjobban akkor nyilvánult meg, amikor iskolai lázadást készítettek elő és valósítottak meg, de ebből neki semmit nem árultak el. Saját bevallása szerint azért kezdett érdeklődni később pszichológusként a beavatás módjai iránt, mert e korai tapasztalat hiányérzetet szült: „Mi az, amit én nem kaptam? Mi a beavatás, ami teljes értékűvé teszi a felnőttet?”

Az ebből kialakult elmélet szerint, mely Noam Chomsky, amerikai nyelvész elméletéből indul ki – az ember egy beszéd-elváró rendszerrel együtt születik, mert bár úgy születik, hogy nem tud beszélni, de már megvan benne minden, ami képessé teszi arra, hogy megtanuljon egy nyelvet – létezik az emberben egy veleszületett, beavatást elváró igény, mely a kiteljesedett emberi léthez szükséges. Ha a beavatáson nem esik át, egész életében gyermek marad felnőtt testben.

Ezért Andreas Héjj elkezdett foglalkozni ezzel a témával – van még a Földön néhány kultúra, ahol él még ez a hagyomány -, és olyan törzset keresett, melynek érti a nyelvét. Ilyen népcsoportok Mikronézia szigetein élnek, ahol tokpisin nyelvet használnak, amit az angol nyelvből képeznek. Az előadás ezen részében a professzor néhány példával megismertette hallgatóságával a tokpisin nyelvet.

Az a törzs, amely egy kis szigeten található Mikronéziában, és amelynek főnöke megengedte, hogy Héjj professzor tanulmányozza lakosai életét, még az ősi hagyományai szerint él. „A helyiek hite szerint csak azok a férfiak méltók arra, hogy feleségük és gyermekük lehessen, akik az ősök által ’ajánlólevelet’ kapnak. Az ősök hitelesítik, hogy ez az ember alkalmas saját családra” – magyarázta az előadó. Ebben a társadalomban minden nőnek van férje, de csak körülbelül minden tizedik férfinak van felesége, így a férfiak között óriási a verseny. Hogyan tudnak a már elhalálozott ősök ’ajánlólevelet’ biztosítani? „Álmot küldenek a fiatalembernek, egy olyan alkotást sugallnak neki, ami – megvalósítása után – bizonyítja, hogy ez csak az ősöktől jöhetett, és igazolják, hogy ez a fickó rendben van, lehet családja” – tájékoztatott Héjj professzor.

Ezeknek a férfiaknak egy másik, ötnapi hajózásra lévő szigetre kell eljutniuk magányosan, saját készítésű vízi alkalmatosságon, modern navigáció nélkül. Onnan egy kőbányából kell kifaragniuk és hazaszállítaniuk egy majdnem méteres átmérőjű, korong alakú követ, majd megénekelniük kalandjukat. Ennek végrehajtása a családalapítás feltétele. E próbatételre már azok vállalkoznak, akik átestek a beavatáson, ugyanis annak része a navigálás képességének elsajátítása. A bechyal közösségben a férfiak házában zajlik a férfiak beavatása. Egy évig tartózkodnak ott a fiatal, tizennégy év körüli fiúk, és a nagyszülői generáció tanítgatja őket mindenre, ház- és csónaképítésre és a tájékozódásra is. Taktilis navigációt használnak: „nincs a tengernek két olyan pontja, ahol egyformán ringana a hajó.” Verseket tanulnak, és abból állapítják meg, merre kell menni, hogy megfigyelik, éppen melyik vers ritmusára ring a hajó. A beavatás egyik fontos része, hogy a megtanulják a saját helyzetüket, a törzshöz képest, az ősökhöz képest, a fizikális és a szellemi világukban is. Tényleges orientációt kapnak, megtudják, mihez igazodjanak az életben.

A beavatás során meg kell szabadulniuk félelmeiktől, mert nem lehet beavatott férfi az, aki fél. A vének kipuhatolják, mi a félelme az egyes jelöltnek, majd ezzel szembesítik, és felkészítik annak leküzdésére, tulajdonképpen megoldási (coping) stratégiákat tanítanak nekik. Például légzéstechnikákat a fizikai fájdalom elviselésére, így a teljes test tetoválásának fájdalmát is képesek elviselni fájdalomcsillapító nélkül. Külsején is látszani fog, hogy őt már nem lehet fájdalommal zsarolni. Más fél a sötétben egyedül, annak három nap és éjjel kint kell lennie az erdőben. Ha ezen átesik, attól kezdve nem lehet őt ezzel ijesztgetni, fenyegetni.

A beavatáson kívül egyéb érdekességeket is elmondott e népcsoportokról Héjj professzor. A belterjes szaporodás megakadályozása érdekében más szigetekről rabolnak nőket, akiket a hazai nők haragjától úgy védik meg, hogy a férfiak házába menekítik, ahova egyébként nő nem teheti be a lábát, ez a helyzet a kivétel. Ott állapodnak meg a rabolt nők elosztásában is, akik feleségként már a közösség tagjaivá válnak, s így már nem lesz bántódásuk a hazai nők által.

A mikronéziai közösség bemutatása után az előadó rátért a nyugati társadalom beavatási formáira. Ilyen például az egyetemi gólyabeavatások, melyek során súlyos megaláztatásokat kell elviselniük az újoncoknak ahhoz, hogy idősebb diáktársaik elfogadják őket is orvostanhallgatóknak. „A nyugati társadalmakban is próbálkoznak olyasmivel, hogy valamilyen vizsgán túl kell esni ahhoz, hogy egy közösség tagjává válhasson valaki” – mondta a professzor.

Végül Andreas Héjj a beavatás elméletéről is beszélt, melynek lényege, hogy fölszabadítsa az embert az anyag kötelékéből, mert nem csak testből áll, van valami erősebb része is, ami őt irányítja: „Az irányító központját szabadítja ki”. Ezt José Silva agykontrolljához hasonlította: „Az emberben saját magában meglevő, de a hétköznapokban nem ismert – nem mágikus – tulajdonságait szabadítja föl, bocsátja rendelkezésére. Ez az alkímia célja. A profán, hétköznapi emberből jöjjön létre az ’arany’ ember, aki új szemmel tud a világra rácsodálkozni, és ott dolgokat meglátni, amit a hétköznapok mókuskerekében észre sem vesz. És jöjjön létre az önmegvalósítás.”  Majd kiegészítette némi magyarázattal is: „Több van az emberben, mint ahogyan a hétköznapok láttatják, de ez sokaknak nem érdeke. Annak, aki manipulálni akarja az embereket, fogyasztónak vagy emberi erőforrásnak tekinteni csupán, akit ki lehet zsákmányolni.”

Hét szakaszból áll a beavatás menete, tudtuk meg Héjj professzortól. A szeparáció az első. Lényege, hogy ahol még nincs rend, egy első rend jöjjön létre, ez a beavatási folyamatban azt jelenti, hogy az ember elkülönül az addigi megszokott, hétköznapi életétől, vagyis elindul egy új úton, amit még maga sem ismer. Ezért általában a többi ember megszólja, furcsán néz rá, de ezt fölvállalja. Ha ezt az első lépést nem teszi meg, abban ’a posványban’ marad, ahol eddig is volt. „Manapság erre azt mondanák: kilép a komfortzónájából: még nem tudja, mi az, de tudja, hogy van más, lehet más és keresi ezt a mást” – ismertetett az előadó. És fel kell vállalni azt is, hogy ez egy magányos út: kihívásokkal, nehézségekkel, gondokkal. A második lépés a preparáció (előkészítés). Ebben a szakaszban a beavatásra váró már elindult ugyan az úton, de még nem ért el az első próbatételhez, viszont azt hiszi, hogy a változtatással már az igazság útján jár és mindent tud, így elkezd téríteni másokat, bár még fogalma sincs, milyen lesz az útja, csak azt hiszi, hogy van, ezért már hirdet valamilyen elméletet, módszert, irányzatot. A harmadik, a kalcináció, a mészégetés, a salak kiégetése: amit az ember magában hordoz, de valójában nem tartozik hozzá, attól meg kell szabadulni, ami általában egy fájdalmas, kellemetlen folyamat. Ebben a szakaszban súlyos traumák, betegségek érik, s mindez egy próbatétele annak, mennyire gondolta komolyan azt, hogy letér a mindenki által járt útról. Az avatási folyamatnak ez egy elengedhetetlen része.  A negyedik fokozat a redukció, mint visszavezetés, megbékélés: a hős fellélegzik a nagy megpróbáltatások után. Itt ki-ki képzettsége szerint már másoknak is tud adni, másokért is tenni képes. Ötödik a szublimáció, mint légiessé alakítása a kínkeservvel megszerzett tudásnak. Ezt a fázist könnyedség jellemzi és humorérzék, ahogyan a Dalai Láma is majdnem mindig derűs, nevet, mert eljutott erre a fokozatra. A hatodik szakasz arról szól, hogy az ember eljut odáig, hogy a feszültséget és bosszúságot nem engedi magába, és képes a feltétel nélküli szeretetre. Olyan, akinek mindenkihez van egy jó szava. A hetedik a megszilárdulás, a bölcs remete, aki már mindent megért.

A nyugati világ mindezekből igazából nem tud átemelni saját nevelési módszerébe, mert már a nevelők is nemzedékek óta híján vannak a beavatásnak. Vannak, voltak ugyan hasonló, beavatást helyettesítők, például a cserkészség, katonaság, úttörőség, de azoknak nem a testi, lelki, szellemi egység elérése a célja. Pedig nagy szükség lenne rá, mert amiért a nyugati társadalomban az emberek pszichoterápiára járnak, ott olyan problémákat próbálnak megoldani, amiket a primitívnek nevezett kultúrákban a beavatás során megoldanak, vagy megtanítják, hogyan kell megoldani.

„Az én feltételezésem szerint az emberben van a Chomsky által leírt, a nyelvet elváró rendszerhez hasonlóan kialakult beavatást elváró rendszer is, hogy tényleg emberi szabadságában és mivoltában éljen. Nagyszerű lenne, ha az iskola ezt tudná. De már Mária Terézia sem azért alapította a kötelező iskolát, hogy az emberekből a legtöbbet kihozza, hanem azért, hogy ott alattvalókká neveljék a gyerekeket. Egy hatalomnak nem a teljességükben élő emberek nevelése a célja, mert akkor nem viselkednének alattvalóként, hanem a másikban az embert tisztelve, de soha nem egy feljebbvalót tekintve kommunikálnának” – magyarázta Andreas Héjj a nyugati társadalom beavatás hiányát előadása végén.