„Életembe ilyen süsükótyát nem láttam” – a Karnebál budaörsi bemutatójáról

Írta

2018-12-02

1588

Két nagy erénye volt a Budaörsi Latinovits Színház tegnap esti bemutatójának. Az egyik maga a darab kiválasztása, pontosabban Parti Nagy Lajos szövege, amit magyarul létrehozott Ion Luca Caragiale (1852-1952) „Karnebál”-jából. Fergetegesen jó, ahogy nem létező szavakat ad az egytől egyik teljesen idióta szereplőknek a szájába. (Ízelítőül:„Életembe ilyen süsükótyát nem láttam”, meg „Velem tán még jobban kicseszkurált, (…) széjjelabriktolom a vegyszeres pofáját, a nőszővért kiütöm az agyából, ne féljen”. És még egy: „Tudja uraságod,az ember néha arra van kondírozva(…)” Na meg egy utolsó: „Pfhűj, anyám, de ki van a te fiad hevülködve! Mer a delej az delej. Dolgozik a hipdózis. Na ja.” És egy utolsó utáni idézet: „Teérted én boldogan otthagynám a vén trotilt, de nem lehet. Elébb meg kell csináljam az egzitenciám.”)

A másik erény a zenés kíséret, és itt elsőként emelném ki a színészek közül Páder Petrát, akinek most „csak” annyi jutott, hogy szinte a teljes előadás alatt három zenésszel fenn ül – illetve áll – a játéktér feletti erkélyen, és ördögien jól énekel.

És azért van egy harmadik erény is, hogy a kiválasztott színészek adottságai tökéletesen illenek a nekik szánt szerepekre. Ettől még persze „hazai” kedvenceink, azaz Böröndi Bence, Illyés Róbert, Bregyán Péter, Spolarics Andrea, Bohóczki Sára a tehetségüket is meg kellett, hogy csillogtassák, illetve a két meghívott vendég Márton András (igaz, az a Márton András…), és Hajdú László is nagyon jók voltak. Bár náluk még inkább a karakterük érvényesült.

Volt-e bajom az előadással? A beharangozó szöveg („A karneválozó utcán átmenetileg megszűnik minden hierarchikus különbség és korlát, amely az embereket egyébként elválasztja egymástól, zárójelbe kerül számos parancs és tilalom is, amely normális körülmények között, vagyis a karneválon kívüli életben érvényes, s ennek következtében olyan különleges, egyszerre eszményi és valóságos kapcsolattípus lép életbe az emberek közötti érintkezésben, amilyen a megszokott rendben elképzelhetetlen. Kötetlenül familiáris, vásári érintkezés ez, amely nem ismer távolságot ember és ember között”) után mást kaptam, mint amit vártam. Nem jobbat vagy rosszabbat, hanem mást. Tanulságot és a befogadóknak szánt tartalmas üzeneteket nem. (Nyilván, ha jobban ismerném az akkori romániai „elit” életét, jobban átjött volna annak kifigurázása, de így a két kis utalást, ami Miţa Baston-tól hangzott el, nem tudtam a helyére tenni.) Ehelyett egy szórakoztató bohózatot láttam. Így a harmadik felvonás végén a tapssal le is zártam magamban, a színház ruhatáránál tovább nem igazán foglalkoztatott, azon túl persze, hogy a már idézett remek szófordulatokon még fel-felkuncogtam magamban. A darab történetét azonban, hogy ki, kit és kivel csalt meg, és hogy az álarcok mögé bújva ki, kit és kivel tévesztett össze, nem bogozgattam, itt sem teszem, mert azt hiszem ez nem is lényeges.

A 2018-2019-es évadban ez volt az első rendezése immár színházigazgatójaként Berzsenyi Bellaagh Ádámnak. Ha én lennék a helyében – de persze nem vagyok – egy igazán nagy dobással jöttem volna elő az alkalomra. Ő nem így döntött. Hiszen a Karnebált – ami Karneváli éjszaka címen is futott – nem neki kellett leporolnia a feledésből, mert gyakran játsszák. Ha nálunk ritkábban is, mint Romániában, azért gyakran. S bár igaz (ahogy azt szintén a színlap alatt olvashattuk), hogy „Caragiale figurái mintha eleve karneválra születtek volna: túlteng bennük az élet, túltengenek bennük a vágyak és az indulatok”, ezt a felfokozott pörgést nem igazán éreztem, helyette inkább csak az igyekezetet, hogy a hajkurászós, kergetős, pofozkodós jelenetek dinamikusak legyenek. És az az ígéret, hogy „ahogy egyre sötétedik az éjszaka, a karnebáli, egyre markánsabban rajzolódnak ki saját, ismeretlennek vélt vagy remélt vagy rettegett vonásaink”, hát lehet, hogy az én hibámból, de nálam nem teljesült be.