A CBA előtti zöldség-gyümölcsárusítással „kicsiben” ugyanaz a munkája, mint fiatalon, kereskedik
Senki senkin nem kér számon semmit, de ugye az nem normális, hogy ha nem történik valami, akkor egy 82 éves néni az utcán a zöldséges asztala mögött vagy a fehér furgonjában fog meghalni? Cikkünk Cecília néni életéről szól, és olvasóinktól elsősorban neki szeretnénk további támogatásokat kérni. Az igazi segítséghez azonban talán szembe kell menni akár a néni akaratával is.
Cilikét mindenki szereti, csak a családja nem. Ennek biztosan oka van. Annak is, hogy minden nap rengetegen állnak meg a kis asztalánál a CBA előtt a Szabadság úton, ahol friss zöldségeket, gyümölcsöket, palántákat árul, esőben és forró napsütésben is. Van, aki nem vásárol, de beszélgetés közben letesz neki pár forintot, más a fogyó árut pótolja, megint mások apróbb ajándékokat hoznak a 82 éves néninek. És biztosan oka van annak is, hogy az 52 éves fiát nem sikerült elérnem, mert még az őt jól ismerő közvetítőnek is káromkodva lecsapta a telefont, amikor meghallotta, hogy cikk készül az édesanyjáról. Cilike 80 éves beteg húga pedig engem nem hallgatott végig, hogy mit szeretnék kérdezni tőle, mert ahogy kimondtam a nővére nevét, dühösen kikérte magának, hogy őt ne macerálja senki, annál nem tud többet tenni, mint hogy hetente párszor fürödni bejárhat hozzá Budaörsről Újbudára a testvére, hiszen neki is csak egyetlen kisszobája van. A családból végül egy külföldön élő unokahúggal sikerült érdemben telefonon beszélnem, aki felhívott, amikor megtudta, hogy cikket írok Cili néniről és megértette ugyan, hogy itt Budaörsön néhányan csak segíteni szeretnénk a nagynénjén és senki senkin nem kér számon semmit, de az sem normális, hogy ha nem történik valami, akkor a néni az utcán vagy a fehér furgonjában fog meghalni. Az unokahúg ugyanakkor többször is elmondta, hogy amikor jól ment Cili néninek, bizony, enyhén szólva nem állt ott a már akkor beteg húga mellett, ahogy a többi testvére mellett sem. Hagyjuk békén Cili fiát is, akivel ugyan az unokatestvére már évek óta nem tartja szorosan a kapcsolatot, de eljutott hozzá az információ, hogy ha korábban voltak is elítélhető dolgai, „jó útra tért”, megváltozott. Mindezek alapján tehát nagyon úgy tűnik, hogy a családtagjai szerint Cili néni maga tehet a sorsáról és bár az indulatok mögött biztosan ott van némi lelkiismeret furdalás, ők (a törvényt a szülőtartási kötelezettségről most hagyjuk!) nagy valószínűséggel nem jelentenek az ügyben megoldást.
Május 21-e, vasárnap délután van, az előző heti kiadós esőzés után végre kellemes napsütésben húzok egy széket az CBA előtti padka elé, amin velem szemben ül Cili néni és a riportot megszervező G. Éva. Szeretnék helyet cserélni az idős nővel, de ragaszkodik hozzá, hogy én foglaljak helyet kényelmesen. Mellettünk pár méterrel egy középkorú, hajléktalan férfi ül, szintén a padkán, ő szintén mindig itt található napközben, meg a város parkjaiban szoktam látni. A férfi haragos, koszos és ápolatlan, az alkoholizmus biztos tüneteivel az arcán. Cili nénivel ellentétben, aki viszont mosolygós, tiszta, bár a bőre cserzett attól, hogy szinte folyamatosan a szabad ég alatt tartózkodik, de ez még jól is áll neki. Amikor a férfi meghallja, hogy „az újságtól” jöttem, arrébb húzódik, de hallótávolságon belül marad. Nem szól közbe a mintegy két és fél órás beszélgetésbe egyszer sem, csak néha köhécsel, hümmög, és csak akkor derül ki, hogy éppen haragban vannak az idős nénivel, amikor Cilike a békülés jeleként tovább adja neki az egyik ropogós péksüteményt, amit a szemközti kávézóból hoz át számára egy kedves, fiatal lány. Igen, ez a férfi szintén segítségre szorulna, de ez a cikk most nem róla, hanem Cecília néni életéről szól, és olvasóinktól elsősorban neki szeretnénk további segítséget kérni.
„Óbudán születtem 1941. január 26-án, apukám rendőr volt, anyukám postamester, és heten voltunk testvérek. Szép gyerekkorom volt. Budaörsre 1971-ben költöztem, a férjem idevalósi, anyósoméktól kaptunk az induláshoz egy szobát. Először szőttem, varrónő is vagyok, de hamarosan építettünk a Marx Károly (mai Károly király) utcában egy üzletet, amit mindig nagyobbítottunk” – fog bele a történetébe Cilike. Éva közbe veti hozzám fordulva: „Nem vásároltál ott soha?” Ha én nem is, de ismerőseim között sokan emlékeznek a zöldséges boltra, például a közelben lakó B. György, aki pár nap múlva kérdésemre válaszolva így emlékszik vissza a házaspárra: „Dolgos, szorgalmas emberek voltak, Cili szolgált ki, Laci ült a pénztárban, gyakran vásároltunk náluk, mert jó árujuk volt. A többségét a nagybani piacon szerezték be, úgy tudom, de vettek egy telket is Baracskán, ahova egyszer meghívtak. Kézzel szedték le a levelekről a krumplibogarat, hogy egészséges legyen a termés.”
Az üzletet 35 évig vezették, ahogy a néni mondta, folyamatosan bővítették, ám hogy miért és hogyan lett vége, az meglehetősen zavaros. „A fiam, aki akkor 26 éves volt, eladta. Hogy tehette meg? Nem tudom. A férjem még élt, amikor ez történt, de rá pár hónapra belehalt. Én meg nem bírtam a fiammal. A házunkat is ő adta el és később a telket…” Megint Éva magyarázza meg, hogy Cili néni nem véletlenül fél a fiától mind a mai napig, de az idős asszony szerint erről ennél többet tényleg nem kéne írni. Inkább elővesz egy régi igazolvány képet, amin a férje úgy negyven körül lehet, és a néni ravaszkásan kérdezi: „Ugye, milyen jóképű ember volt?” Igen, az volt, nyugtázom, és mivel szinte semmit nem értek, hogy jogilag mégis miként forgathatták ki ezt az asszonyt teljesen a vagyonából, épp jókor érkezik meg a padkához egy újabb ismerős, B. János. Cili néni fiának a korosztálya és jól ismerik egymást, János azonban nem nevezné Lászlót a cimborájának. Most árut hozott a nagybani piacról, illetve arról számol be, mit fog hozni még, és hogy talált egy szerelőt a furgonhoz, ami napok (hetek?) óta működésképtelen. Ez a szerelő, ha jól értettem, valamilyen indításgátló kiiktatásához kér „csak” 50 ezer forintot, de most ennyi sincsen. „Rengeteg pénzt ráköltöttem már az autóra, mert kellene, hogy menjen és dolgozni tudjak” – mondja Cilike, aki megmutatja az érvényes jogosítványát is, bizonyítandó, hogy nem a levegőbe beszél. És innen megint csak igen zavaros, hogy a nyugdíja mellett, ami (talán?) havi százezer forint, még ugyanennyit keres a CBA előtti zöldség- és gyümölcsárusítással. „Kicsiben” tehát ugyanaz a munkája most is, mint aktív korában volt a boltban, kereskedik. A bevételből pedig eddig egy olcsóbb albérletet is ki tudott fizetni, de az egyik helyről azért jött el, mert a ház koszos és bogaras volt, a másik helyről pedig el kellett jönnie, mert a főbérlője meghalt. Végül így lett hajléktalan.
„Voltam egy éjszakát szállón is, ahova a Máltai Szeretetszolgálat emberei (a budaörsi önkormányzat velük kötött szerződést a városban élő hajléktalanok ellátására – a szerk.) vittek be, de… nem mertem elaludni, csak ültem az ágyon és alig vártam, hogy reggel legyen. Bezárva, börtönben éreztem magam, zavart a többiek horkolása” – meséli. És valami hasonlót mond arra is, hogy miért nem próbált még bekerülni egy idősotthonba, hiszen beteg, idős, van jövedelme, ezt egészen biztosan el lehetne intézni (az önkormányzat szerepére hamarosan kitérünk! – a szerk.). „Nem lennék képes egy idegennel lakni egy szobában, és onnan hogy járhatnék ki árusítani? … Szabad voltam egész életemben, ezt nem tudom, nem akarom feladni” – jelenti ki. „Mit szeretnék? Egy tiszta kisszobát, fürdőszobával, vécével. Azt, hogy a furgon menjen, és amíg élek, amíg bírom, dolgozhassak.”
Cili néni kívánsága csak részben reális. Egyrészt azért, mert 82 évesen az egészségi állapota, saját elmondása szerint is egyre aggasztóbb. Fájós lábát mutatja, de ennél sokkal komolyabb betegségeken van már túl, illetve vannak nála kialakulóban. Nem igazán kellene már dolgoznia. Másrészt Budaörsön szinte lehetetlen „olcsó” albérletet találni, piaci alapon, vagy ha mégis akad, annak „színvonala” megint csak nem felelne meg neki. Tudom, aki idáig eljutott a cikk olvasásában, már többször feltette a kérdést: hol van ilyenkor az önkormányzat? Cili néni először azt mondja, ő nem akar kérni, mert az szerinte szégyen, de később kiderül, hogy mégis csak szeretne egy önkormányzati, szociális bérlakást.
Csakhogy amikor ennek tudatában megkerestem a városháza illetékes irodavezetőjét, hogy ismerik-e Cili nénit, ismerik-e a körülményeit és tudnak-e neki segíteni, kiderült, hogy igen, ismerik. Évek óta kap rendszeresen gyógyszertámogatást, a családsegítő szolgálat ott áll mellette ügyintézéskor, jogi tanácsadással. Továbbá felajánlották már neki, hogy elhelyezik az önkormányzati idősek otthonában, de Cili nem nézte meg milyen, hanem látatlanban elutasította. „Hetven rászoruló család vár jelen pillanatban önkormányzati bérlakásra, akik megfelelnek a helyi szociális rendeletben előírt feltételeknek„ – mondja kérdéseinkre válaszolva Vágó Csaba polgármester kabinetvezető, és egy lakás szabadult fel átmenetileg a napokban. A várakozók között vannak több gyerekes családok és két, szintén idősebb nő, akiknek elárverezték a fejük felől az otthonukat. Az illetékes bizottság még nem döntött arról, hogy kinek utalják ki. Ugyanakkor a kabinetvezető hangsúlyozza, hogy tökéletesen tisztában van vele az önkormányzat, hogy tető kell Cili néni feje fölé, és „ránk számíthat. De a megoldáshoz kellene egy kicsi együttműködés az ő részéről is, hogy fogadja el és költözzön be az idősek otthonába, ahol az étkezés és lakhatás mellett orvosi felügyeletet és ha szükségessé válik ápolást kap, mi ezt szorgalmazzuk. Mert a korára és az egészségi állapotára való tekintettel ez lenne számára a valódi segítség.”
Mit kérünk olvasóinktól:
- Ki tudna segíteni a furgon megjavításában?
- Van-e valakinek tudomása „olcsó”, de „nem bogaras” kiadó albérletről?
- Ne menjünk el Cilike asztala mellett a CBA-nál anélkül, hogy megállnánk „vásárolni”!
- Ki tudná őt meggyőzni arról, hogy az idősek otthona messze nem „börtön”, hiszen ott a feje fölé tetőt, mindig tiszta szobát, ételt és egészségügyi ellátást, ha szükséges ápolást kap?
A Ne csak karácsonykor segíts… sorozatunk korábbi cikkei ITT érhetők el.
Frissítés: A fenti cikkünk megjelenése után nagyon sok pozitív és sajnos negatív észrevételt kaptunk, de ami a fontosabb, hogy a jószándékú ismeretlenek mellett sikerült felhívni Cilike ismerőseinek a figyelmét is arra, hogy a mindig vidám idős hölgy bizony bajban van. Az önkormányzat azon dolgozik, hogy megoldódjon Cili néni lakhatási ügye, lehetőleg úgy, hogy idős korára való tekintettel ne maradjon egyedül, ezért közbenjárására a Családsegítő Szolgálat munkatársai felvették a kapcsolatot Cili nénivel, hogy megmutassák neki az idősek otthonát, ahova beköltözhetne, de Cili néni elutasította az ajánlatot. Egy másik elhelyezési lehetőségre szintén nemet mondott, ami egy panzióban lett volna. Később Cili néni azt mondta a szociális segítőknek, hogy sikerült albérletet szereznie a XI. kerületben. Az önkormányzat részéről ha lesz albérlet, kaucióval tudják segíteni Cili nénit.
