A leletek feltárása és a rom helyreállítása rengeteg pénzt emészt fel
Budaörs épületei országos viszonylatban nem jelentősek, a város életében azonban van csaknem ötven olyan ház, amelyik helyi védettséget élvez, és jó lenne az eredeti formájukat megőrizve helyreállítani őket. Sorozatunkban ezeket mutatjuk majd be, ebben a cikkben azonban Vándor András szerkezetépítő-mérnök segítségével foglaljuk össze településünk építészeti történetét.
Településünk története több évszázadra vezethető vissza. Az épített emlékek sokat elárulnak eleink életéről, ezért azok különös fontossággal bírnak. A város múltját többen kutatják, mi most Vándor András szerkezetépítő-mérnökkel beszélgettünk a budaörsi házak sajátosságairól. Ő 1975 óta él Budaörsön és ötven éven át dolgozott a műemlék felügyelőségen, ahol rengeteg régi épülettel foglalkozott, sőt az elmúlt évek során sok budaörsi épület sorsát is behatóbban megismerte, hiszen többen keresték meg egy-egy régi épület – mint például a Suhajda cukrászda és a Csap utca házai – felújításakor. Tizennégy évig volt önkormányzati képviselő és mintegy huszonöt éve a Budaörsi Városvédő Egyesület elnöke.
„Kezdő mérnökként tanultam meg Gerő Lászlótól, hogy megtalálni valamit nem nagy művészet, hiszen ha valahol van egy házfal, akkor ott kell lennie egy másiknak is. Az az igazán lényeges, hogy az ember mit csinál azzal, amit megtalált. A leletek feltárása és a rom helyreállítása ugyanis rengeteg pénzt emészt fel” – mondta kérdéseinkre válaszolva a szakember.
Budaörs házai országos viszonylatban nem tekinthetők igazán jelentősnek, mindössze négy épület szerepel az országos műemlék jegyzékben: a barokk római katolikus templom; a Farkasréti úton álló Starentanz kápolna; a Heimatmuseum épülete és az Ébner közben a Ganter ház. (Az egykori „kastély” azaz udvarház, később lányiskola majd posta, jelenleg művészeti központ nincs benne. Erről itt írtunk korábban.) Budaörs egyéb házai országos viszonylatban nem kiemeltek, a város életében azonban igen, ezért néhány éve a város vezetősége helyi védetté nyilvánított csaknem ötven épületet. Ez azt jelenti, hogy aki ezeket megveszi, nem bonthatja el őket, illetve az átalakításkor figyelembe kell venni az eredeti állapotukat. Sajnos azonban az igazán jó megoldáshoz általában nincs elég pénz, annak ellenére, hogy az önkormányzat évente kiírja a helyi védett épületek felújítására a támogatási pályázatot, amit viszont nem használnak ki az érintettek. (Alighanem azért, mert az elnyerhető összeg a tényleges költségekhez képest igen alacsony – a szerk.)
A település épületeit az 1800-as évek elejétől ismerjük, a település kezdeteit pedig a Városi Régészeti Kiállítás munkatársainak és a munkát vezető Mester Edit régész munkájának köszönhetően sikerült feltérképezni, majd lejegyezni. Ez olvasható az „Antik gyökereink” című önkormányzati kiadványban.
Kamaraerdőben a Hosszútéri patak közelében 2002-2003 folyamán tártak fel egy, a korábban ismertnél sokkal régebbi települést, és a mellette fekvő temetőt, ahol a leletek egészen az Árpád-korig nyúlnak vissza.
Városunk jelenlegi területén pedig a középkorban négy település: Örs, Csik, Horhi és Bobald létezett. Örs, amely nagy valószínűséggel a mai római katolikus templom környékén terülhetett el, elsőként egy 1243-as oklevélben kerül említésre. Ugyanakkor a Tűzkőhegyen, ahol ma tanösvény kanyarog, honfoglalás kori sírokat tártak fel, amely azt bizonyítja, hogy a terület viszonylag korán benépesült. Vándor András azonban kiemelte, hogy azt mind a mai napig nem tudjuk, hol rejlik az igazi Budaörs történeti magja. Írásos források említik ugyanis, hogy volt valaha ezen a területen egy román kori templom, de ez egyelőre nem került elő. Több helyen találtak különféle szórványleleteket, például a Törökugratónál is előkerültek 10. századi cseréptöredékek, de a középkori épületet nem sikerült behatárolni. Születtek ugyan tanulmányok, ám a valódi feltárási munkálatok már akkor is több százmillió forintra rúgtak volna, így ténylegesen meg sem kezdődtek.
„Ami biztos, hogy Budaörs az 1700-as években települt újra, ebből a korból egyetlen épületet ismerünk, a Zichy majort, amely egy nagy majorság volt. A hozzá tartozó barokk uradalmi épület nyomai a Budapesti út elején, a lejtős szakaszon álló házak pincéjében ma is megvannak” – rendezte kronológiai sorrendbe az információkat Vándor András. „Fölötte a telekosztás utal a hatalmas barokk rózsakertre, amelynek emlékét a Rózsa utca elnevezése őrzi” – tette hozzá.
„A város házainak nagy része az 1800-as években épült. A falu telepítésére jellemző, hogy az utca tengelyére merőleges épületek állnak, amelyek nagy többsége lakóépület, nyári konyhával és pincével, és a legkorábbi fényképeken még láthatóak a jellegzetes oromfalak is. 
Érdekességük, hogy ezek egykor önálló épületek voltak, nemcsak tűzrendészeti okokból, hanem mivel az utcára merőleges épületek voltak, ezért a két ház között megjelent egy úgynevezett reichni, magyarul csurgó, amely arra való, hogy kezelhető maradjon mindkét ház fala, és mindenkinek önálló házfala legyen. Ez tehát nem a telekhatárra épült, hanem attól 20-30 centiméterre, hogy végig lehessen menni rajta.
Az épületeknél a falakhoz nagyon kemény, apró darabokból álló úgynevezett proknikövet használtak, amely véshetetlen és bonthatatlan. A házak belső rendszere olyan volt, mint a legtöbb normál magyarországi parasztházé, azaz tisztaszoba, konyha, nyitott tűzhely, szikrafogó, boltozatos füstölőkémény volt benne, ez utóbbiak megtekinthetők a májusban újranyitott Heimatmuseumban is” – mondta lapunknak a mérnök.
A lakóházak díszítése azonban ebben az időszakban nem volt jellemző, mert a falu sváb lakossága elsősorban szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkozott, ezért a pénzüket inkább földterületük gyarapítására, mintsem épületeik cicomázására költötték.
Az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején nagy átalakítások zajlottak Budaörsön, ekkor kezdett ugyanis polgárosodni a település lakossága. „Ekkoriban alakították át az addigi épületeket, a telken álló két házat összekötve, a tetőt az utca vonalával párhuzamosra építették, majd kialakították a kapualjat. Budaörsön nagyon sok ilyen ház van, később ez lett a jellegzetes forma. Ekkor már használtak úgynevezett kváderköveket is, amelyeket a sóskúti bányákból hozattak méretre vágva, és amely jól megmunkálva szép és főleg időtálló. Megépítették az íves kapukat is, néha kétszintes házat húztak fel, mint a Ganter-ház esetében.
Elkezdték szebbíteni, egyedivé tenni az épületeiket, bár csupán gipszdíszeket használtak. Ez akkoriban bevett szokás volt, az iparosoktól könnyen, gyorsan meg lehetett rendelni. A polgárosodó lakosok már úgymond kifelé is éltek kicsit” – fogalmazta meg a szakember.
A 20. század második felétől a változó életmód következményeként váltak lakhatatlanná a régi épületek.
„A régi házakkal az a nagy baj, hogy nincsenek szigetelve, hiszen régen nem volt ilyesmire szükség, mivel az épületekben agyagpadló volt, és így nem okozott gondot a párolgás. Amikor azonban lebetonozták a régi házak padlóját, akkor szigetelés híján elkezdtek tönkremenni. Az 1950-es években megjelentek a vízcsapok a lakásokban, ám a csatornarendszer ehhez nem volt megfelelően kiépítve, ezért elkezdett emelkedni a talajvíz” – magyarázta Vándor András. A régi épületek megóvása, az utókorra hagyományozása nem túl népszerű, ráadásul nehéz feladat. „A helyreállítások fő problémája, hogy rengeteg szakember kell hozzá, speciális szakmákat űzők, amiből iparost találni is nagyon nehéz, vagy ha mégis, akkor kifizethetetlen, olyan sokba kerül a munkája, még baráti áron is” – mondta a szakember.
Tehát városunk régi házainak a többsége nem műemlék, a helytörténeti jelentőségük azonban fontos. E cikkünk folytatásaként ezért ezeket a megóvandó épületeket fogjuk bemutatni, többrészes sorozatban.
Fotók: Borhegyi Éva
