Interjú a Budaörsi Latinovits Színház társulatának új tagjával, Brasch Bencével
Sok kortársadtól eltérően úgy indulsz a Színművészeti Egyetemről, hogy a nevedet már ismeri a szakma, válogathatsz az ajánlatok közül, ennek mi az oka?
Későn is felvételiztem, most huszonnyolc éves vagyok, van olyan osztálytársam, aki fiatalabban diplomázik, mint ahogy én elkezdtem az egyetemet. De jó volt ez így, hiszen már az elején is volt mögöttem valamennyi színpadi rutin, dolgoztam előtte is színházban, és az egyetem utolsó évei alatt is. Szerencsém is volt, és egyik munka hozta magával a másikat… Amikor hívtatok az első budaörsi Alföldi Róbert rendezésbe, A sötétség hatalmába, akkor találkoztam Alföldivel is először, és az itteni színészekkel, kollégákkal is. Az, hogy lehetőségem volt egy jó gárdával, egy jó darabból olyan előadást létrehozni, amit sokan meg is néznek – ez indította be valójában az utam. Híre ment, és utána hívtak máshova is.
Egy jó pár kanyart vett már eddig is a pályád, ezek mennyiben voltak tudatos döntések?
Mindig színész szerettem volna lenni. Hetedikes koromban döntöttem el, hogy ezt akarom csinálni, és nem is csináltam soha mást, csak ezt. Jelentkeztem egy tehetségkutató műsorba, a Csillag Születik-be, ami tulajdonképpen egy Ki mit tud? volt, én már akkor is szerettem énekelni, ezért ezt választottam – és sikerült, ki gondolta volna! Tizenhét évesen Mosonmagyaróvárról felmentem Pestre, a castingra, amikor megláttam egy híres embert, összerezzentem… Váratlan és nagy dolog volt, hogy sikerült, de én már onnan is igazából kacsintgattam a színházba, valójában az érdekelt. Nem is tudtam volna elképzelni magam hosszútávon a pop-pályán, szerintem nem nekem való, nem tudok zenélni, nem tudok szöveget írni, nincsenek saját dalaim, és egyáltalán nem is akartam énekes lenni, csakis színész. Konfliktusok is lettek ebből a kiadóval, mert sok haknit le kellett mondania a színházi munkáim miatt, amikor az Operettszínházba kerültem és nekem az lett a fontosabb. Ráadásul furcsa is voltam számukra, hiszen a pop fellépésekkel sokkal többet kerestem, de lemondtam őket az ötezres operettes gázsimért, az Operett Színházban ugyanis először csak zászlót tartottam, és elkezdtem a stúdiót. Tehát bizonyos szempontból deficit volt, de befektetés lett belőle, mert amikor eljátszottam a Rómeó és Júlia musicalben Mercutiót – ez volt az első nagy beállásom -, onnantól sok főszerepet kaptam egymás után.
Aztán egy napon Réthly Attila tanácsára, különösebb tervezgetés nélkül beadtam a jelentkezésemet a Színház és Filmművészeti Egyetemre. Úgy voltam vele, hogy ha sikerül, akkor sikerül, ha nem, egyáltalán nem baj: tisztán láttam a következő évadomat, a beígért négy bemutatót, amik jóknak tűntek akkor. De az első vagy a második rostán meg már azt éreztem, hogy én ezt akarom nagyon. És felvettek. Egzisztenciálisan persze akkor is teljesen elölről kellett kezdeni mindent, a színházból addigra már éppen kezdtem tudni eltartani magam, saját albérlet, stb. Így viszont lett kollégium, zsemle, sparos párizsi száz forintért, nem panaszkodás ez most, csak mesélem, hogy mi hogyan volt fontos. Az első két évben egyáltalán nem is érdekelt semmi más, annyira behúzott a közeg.
Mitől volt ennyire jó hely az egyetem? Sokszor ellentmondásos a megítélése.
Ha szakmailag nézzük, akkor szerintem kihagyhatatlan hely. Nyilván van egy csomó nagyon jó színész, aki nem végezte el, de szerintem ez egy lépcső. Találkozik az ember olyan színházi alkotókkal, akiknek minden szava feltölti, tanul belőle. Nekem kinyílt az agyam, a figyelmem, elkezdtem olvasni, olyan filmeket nézni, amik kicsit bonyolultabbak vagy komplexebbek, és amik által a színészi gondolkodásom is fejlődik. Igazából szerintem gondolkodást tanítanak, ami talán a legfontosabb, mert a többit úgyis, ha szerencsés az ember meg jól helyezkedik, akkor a pályán tanulja meg, gyakorlatban. Én kevésbé hiszek abban, hogy statisztálj négy évig és nézd a nagyokat próbálni. Igazán fejlődni akkor lehet, ha rendes szerepeket kapsz és magadon gyakorolsz.
Az első két évet említetted, ami igazán fontos volt. Utána megváltozott a helyzet?
Nem voltunk felhőtlenül boldogok, amikor az osztályfőnökünk, Novák Eszter elvállalta a művészeti vezető pozíciót Nagyváradon, és ezáltal kevesebbet tudott velünk lenni. Kísérleti évfolyam is voltunk abból a szempontból, hogy a rendezőkkel egy osztályba jártunk, és velük sokat dolgoztunk. Viszont ez is elvette az időt attól, hogy mondjuk Kleistet vagy Shakespeare-t csináljunk. A rendezők próbálkozásait valósítottuk meg már a kezdetektől fogva, ami tök jó, abból is lehet tanulni, de így kevesebb idő jutott azokra az irodalmi anyagokra, amelyeknek a megoldásában segítettek az olyan kaliberű tanáraink, mint Novák Eszter, Ascher Tamás és Selmeczi György, akik ezekhez csodálatosan hozzá tudnak szólni. Tehát a második osztály különösen nehéz időszak volt, ráadásul ugye, akik összejöttek az elején, azok a párok második körül szoktak szakítani általában, ez nálunk is így volt, és ez is nyilván megbontotta a klikkeket, szóval, ott volt egy krach. És egyre inkább azt éreztem, már nagyon mennék gyakorlatra, már dolgozni akarok, nem akarok itt lenni, nem szeretnék mondjuk heteken át szteppelni, basszus, úgy, hogy közöm nincs hozzá… Olyasmiket akartam csinálni, amikben van perspektíva. Szerencsére akkor jött Zsótér Sándor, a Meggyeskerten dolgozott velünk egy évig, szerintem egy csodálatos előadást csináltunk belőle és rengeteget tanultunk tőle.
Friss végzősként mennyire tudod magadról, hogy miben vagy jó? Volt elképzelésed, hogy milyen típusú szerepekkel kezdenéd szívesen a pályádat?
A lényeg, hogy fejlődni tudjak a kapott szerepek által. Színészként nekem fontos, hogy az önképem a helyén legyen, és az öniróniámra is számítok, nem szeretnék boldogtalan rozéfröccsözős büfészínésszé öregedni majd, aki sosem kapja meg azt a szerepet, amire mindig vágyott. Mákom van az alkatommal, hogy magas vagyok, széles a vállam, erre sok dolgot rá lehet rakni és szerencsére volt lehetőségem az elmúlt két évben megmutatni magam olyan darabokban, amik alapján már rám mernek bízni nagyobb feladatokat, nem tesztelnek feltétlenül először kisebbekkel. Most, hogy leszoktam a cigiről, így akár operában is szívesen kipróbálnám magam – de attól tartok, ehhez kicsit késő van, és nem is járok rendesen énektanárhoz, nagyon elhanyagoltam a hangomat. Viszont eszement megőrülős alakokat, mint mondjuk a III. Richárd, nagyon kipróbálnék, majd biztos fogok is.
Erre az „Ide nekem az Oroszlánt is!” attitűdre mennyiben válasz az előttünk álló évad?
Ez az évadom ígéretesnek néz ki, vendégként a Radnóti Színházban kezdek egy kétszereplős darabban Lovas Rozival. Aztán belecsapunk itt Budaörsön is: először Szép Ernő két egyfelvonásosa közül a Május-ban leszek látható Kovács Kristóf rendezésében, majd Fehér Balázs Benő állítja színpadra a Koldusoperát, amiben Bicska Maxit játszom, ezzel a szereppel régóta szemezek. Az évad végén pedig az Alföldi Róbert által rendezett Figaroban leszek a Gróf – ez egy jó erős évadterv számomra. És persze játszom a korábbi előadásaimat is.
Rengeteget dolgozol, kialakítottál közben egy technikát arra, hogyan figyelj a kondíciódra, az állóképességedre?
Az elmúlt évad ilyen szempontból igen tanulságos volt, szakmailag nagyon jól sikerültek a bemutatók, szuperül ment minden, de azt érzem, hogy a testem és az idegrendszerem egy kicsit le van élve – meg a magánéletem is. Nem vagyok kipihenve igazából soha. Amíg ez a munkámat nem befolyásolja, addig jó, de el kell kezdenem tudatosabban figyelni magamra. Már nem huszonegy vagyok, most már huszonnyolc lettem, ez se sok, de már oda kell figyelnem. Elkezdtem újra sportolni, hogy fogyjak egy picit, egy jó pár kilót, karban kell tartanom magam, és a színész feladata mindenképpen az is, hogy megtanulja a magánéletét kezelni.
Ilyesmiben segített az egyetem?
Nem, pont hogy nem. Oda be vagy zárva három évig. Novák Eszter amúgy segít, rá mindenben lehet számítani, magánéleti, szakmai vagy bármilyen problémával őszintén lehet hozzá fordulni és segít, de az egyetem annyira elszigetel a világtól, hogy csak az van. És veszélyes utána is, ha sokat melózol, akkor egy kicsit elfelejtesz közben élni. Erre nagyon kell vigyáznom.
A számos ajánlat közül a budaörsi társulati tagság mellett döntöttél, miért?
Szeretek itt lenni, tisztelem nagyon a kollégáimat. Sokat köszönhetek ennek a színháznak, itt kezdtem a felnőtt színész életemet, itt láttak engem, akik aztán máshova is hívtak. A most felajánlott szerepek nagyon érdekelnek, nagy várakozással nézek az évad elé.
Írta: Bognár Éva
