Iskolás problémák – nem csak az iskolában
Szeptember 1-én elkezdődött a 2023/2024-es tanév. Ennek apropóján kértük meg Biró Fruzsinát, a Pest megyei Pedagógiai Szakszolgálat tanácsadó szakpszichológusát, hogy az iskolakezdés kapcsán felmerülő szorongások oldásáról, a gyermekek digitális eszközhasználatáról és a szülő-gyerek kommunikáció hatékonyságáról ossza meg velünk gondolatait.
Beszélgetésünk elején érintettük az iskolába visszaszokás nehézségeit és azok megkönnyítését a gyerekek számára – bár erről már lekéstünk, a megszerzett információk egy év múlva még hasznosak lehetnek. Biró Fruzsina pszichológus javaslata, hogy a nyáron a késői órákra tolódott lefekvés idejét legalább az iskolakezdés előtt egy héttel tegyük fokozatosan egyre korábbra, ne legyen annyira kíméletlen, amikor már majd korán kell fölkelni reggel.
A másik feladata a szülőknek a nyáron, hogy segítsék gyermekeiknek a pozitív érzelmi ráhangolódást az iskolára. Ahogy fogalmazott: „A nyár nem gyógyít be mindent. Minden új év – az elsősöket leszámítva – aktiválja az előző évben szerzett élményeket, a sikereket, örömöket éppúgy, ahogy a kudarcokat is. Halljuk meg a gyerekünk aggodalmait! Ez minden esetben rendkívül fontos! Ha a gyerek tele van aggodalommal vagy indulattal az iskolával szemben, akkor már a nyáron dolgozzunk azon, hogy ez megváltozzon. Beszéljünk pozitívan az iskoláról, hogy mennyi minden jó fog történni, de ne csak általánosságban, mert azzal csak hiteltelenné válunk. Szedjük elő az előzményekből a jó élményeket, amikkel a pozitív érzelmet meg lehet alapozni: beszéljünk az osztálytársakról, akikkel jóban volt és azokról a tantárgyakról, amiket szeret.”
Mindez feltételezi, hogy olyan kapcsolatunk van a gyerekünkkel, amelyben ilyen nyíltan tudunk beszélgetni. „Szülőként a legjobb törekvés minden helyzet kezelésére, ha olyan kapcsolatot építünk a gyerekeinkkel, amiben elmondhatóak a jó meg a rossz dolgok, a félelmek, az aggodalmak. Mert így szerzünk tudomást arról is, mitől fél iskolakezdéskor, például egy korábbi konfliktusos kapcsolattól, és így van lehetőségünk megnyugtatni, hogy mi mellette állunk, és támogatjuk” – tudtuk meg. „Év közben is fontos, hogy tudjunk beszélni arról, mi történik az iskolában. Persze soha nem az a fontos, hogy mi történt a különböző órákon, hanem hogy mi történik a közösségben. Remélhetőleg hajlandó lesz ezeket megosztani velünk, és akkor nem történhet az, hogy váratlanul derül ki, hogy problémás a gyerekünk.”
Az iskola tényleges megkezdése idején két fontos feladata van a szülőknek, az egyik a türelem. A gyerekek különbözők, azonban az új helyzet bárkiből kiváltja, de főleg azokból a tanulókból, akik egyébként is figyelemzavarosak, hogy az első hetekben megszaporodnak a tornazsák elvesztések, elfelejtenek dolgokat, vagy egyéb bosszúságra adnak okot. „Legyünk türelmesek és elfogadóak az első hetekben, értsük meg, hogy egy új helyzethez alkalmazkodni időbe telik” – javasolta a pszichológus. A másik az időmenedzsment, ami nem csak azt jelenti, hogy a gyerekek napirendjét függesszük ki a falra és tegyük bele a tolltartójába, hogy mindig lássa, hanem annak összeállításában is van a szülőnek felelőssége, igyekezzék úgy megbeszélni a különórák időpontjait, hogy például ne torlódjanak egymásra, a gyerek kényelmesen átérjen egyikről a másikra, ne okozzon stresszt az attól való félelem, hogy elkésik. „Ide tartozik az is, hogy nem reggel pakolunk az iskolatáskába, hanem már este megcsináljuk, erre érdemes rászoktatni a gyerekünket” – tette hozzá a szakember.
Azt még külön megemlítette Biró Fruzsina, hogy év elején, legalább amíg jó idő van kint a szabadban, addig töltsenek minél több időt kinn a gyerekek. „Nyáron a gyerekek általában sokat vannak kint. Az is lehet egy törekvés, hogy amikor elindul az iskola, akkor ne szoktassuk le őket a biciklizésről meg a játszóterezésről, és ne szoktassuk őket vissza a négy fal közé. Nem kell íróasztalnál megírni minden házi feladatot, meg lehet azt csinálni az udvaron is” – mondta.
A pszichológusnak feltett egyik fő kérdésünk az új közösségbe való beilleszkedés problematikáját firtatta.
„Az elsősöknél ez általában nem probléma, mert ott mindenki új, de az iskolaváltásoknál viszont valóban nehéz lehet a beilleszkedés” – kezdte a szakember, majd hozzátette, hogy ahol az iskola feladatának tekinti a közösség építést az osztályban, ott nem szokott ezzel gond lenni. „Ott a pedagógusok tudják, hogyan kell egy új gyereket integrálni. És nekem nagyon szimpatikusak azok az iskolák, ahol a bekerülő/átkerülő gyerekekről kérnek bemutatást. Sokat elárul egy pedagógusról, ha előre megkérdezi a szülőt, hogy mit tart fontosnak elmondani a gyerekével kapcsolatban. Mert így azt feltételezem, hogy ez a pedagógus figyelembe fogja venni az egyéni különbségeket” – mondta, majd azzal folytatta, ha még sincs ilyen szerencsénk, szülőként hogyan segíthetjük ezt a folyamatot. 1. Erősítsük az önbizalmát, dicséretekkel, támogatással és jó ötletekkel, hogy majd az új helyen mire törekedjen. 2. Ha azért kerül sor iskolaváltásra, mert az előzőben problémák voltak, akkor ilyen kérdésekkel: Milyen erősségeid vannak, hogyan fogod magad bemutatni, mi lenne a jó stratégia? 3. Ha kisebb a gyerekünk, akkor aktívan is segíthetjük a beilleszkedését azzal, hogy mi az osztálytársak szüleivel hozunk létre kapcsolatot, közös fagyizást, játszóterezést szervezve.
Gyakran megkérdezik a szakszolgálattól azok a szülők, akiknek a gyereke valamilyen probléma miatt kényszerül iskolaváltásra, vagy tanulási nehézsége, viselkedésproblémája van, hogy az új helyen ezeket elmondják vagy ne? „Én azt szoktam javasolni, hogy igen, mondják el, mert sokkal jobb, ha az iskola úgy veszi át az adott gyereket, hogy már tudja, mire számítson” – mondta a szakember. „Később valószínűleg úgyis kiderül és rosszul tud elsülni, ha a szülő nem mondja el a háttértörténetet.”
És hogyan érjük azt el, hogy a gyerekünk beavasson az iskolán belüli társasági életébe? Azzal a kérdéssel, hogy mi volt ma az iskolában, biztos nem, főleg, ha nem alkalmas időben tesszük fel ezt a kérdést. A nem alkalmas idő az, amikor a szülőnek éppen eszébe jut, hogy firtassa, de a gyerek viszont nincs abban a hangulatban, hogy közölje. „Fontos, hogy ne erőltessük rá a kérdést a gyerekre, várjuk meg, amíg neki alkalmas lesz.” Igenis meg kell várni, amíg ő akar magától beszélni, amihez viszont meg kell teremteni olyan körülményeket, hogy ehhez kedve támadjon, például kettesben tölteni vele időt, ami egyébként is igénye minden gyerekünknek, akárhányan vannak is. Viszont ha a gyerek éppen kezdeményez egy ilyen beszélgetést, akkor azonnal ugorjunk oda és hallgassuk meg, hiszen ezzel is jelezzük, hogy érdeklődésünk valódi, ami még inkább erősíti a bizalmat.
Zsigerből szokták ilyenkor rávágni, főleg az idősebbek, hogy nem szabad mindent ráhagyni a gyerekre, azonban ez nem az az engedékenység, ami káros, hiszen hosszabb távon nyerünk vele. „Ezeket könnyű elrontani azzal, hogy most nem érek rá, majd máskor, mert amikor meg én kérdezem, akkor már majd nem akarja mondani, lehet, hogy éppen azért, mert ott lesz benne annak a tüskéje, hogy amikor ő akart jönni, akkor el lett utasítva” – figyelmeztetett a pszichológus. „Szerintem, hogyha jól csináljuk, akkor a gyerekünk engedni fogja, hogy bepillantsunk az életébe. Jó kérdésekkel még könnyebb elindítani az ilyen beszélgetéseket. Én például azt szoktam megkérdezni, a mai napban mi volt a legjobb?” – javasolta.
Kütyükorlátozások
Mivel ma már a „kütyük” – leginkább az okostelefonok és a számítógépek – a környéken szinte minden gyereknek elérhetők, ez a téma, hogy mennyire káros a túlzott használatuk, nagyon aktuális problémakör. Itt természetesen arra értjük ezt, ami nem tudományos ismeretterjesztés vagy amikor a személyes kapcsolatok teljesen áttevődnek és leszűkülnek az online reagálásokra, illetve az öncélú játék. „Pár éve még azon aggódtunk, hogy a bugyuta gyerekcsatornák rajzfilmjei mennyire károsak, agresszióval, durva képi világgal, hangzavarral. Ha akkor ez probléma volt, akkor a mai technológiákról meg azt gondolom, hogy sokszoros a súlyossága. Mert a tévé még viszonylag könnyen kikapcsolható volt, ezek a digitális platformok viszont konkrétan és bevallottan arra törekednek, hogy minél tovább lekössék mindenki figyelmét, az algoritmusok mindig az érdeklődésnek megfelelőt dobják föl elénk az összes ilyen platformon, s ezzel elképesztően megnehezítik a nemet mondást. Ez még a felnőtteket is beszippantja, hát még a fiatalokat és minél kisebb egy gyerek annál kevésbé rendelkezik védekezési kapacitással.” – foglalta össze az internet okozta legnagyobb bajt a pszichológus.
A kütyükkel tehát akkor van gond, ha már függőséget okoznak. (Sokszor azért is, mert felemelik az ingerküszöböt: a klasszikus tananyag nagyon sok gyereknek nem megemészthető. Mert nem hangos, színes mozgókép, hanem annál sokkal unalmasabb.) A kütyü-függőség viszont ugyanolyan szenvedély, mint az alkohol, a dohányzás… stb. így a túlzott kütyü-használat is valami más kompenzálása, kudarcé, szorongásé vagy örömök helyett van. És ezzel együtt a többi függőség is szóba került, mert a nagyobb korosztályt már konkrétan érintik az egyéb szerek is, és ezeknek egy a gyökere. „Szerintem a mai világban, főleg így Budapest környékén élve nem igazán hihetünk abban, bármelyik iskolába jár is a gyerekünk, hogy nem találkozik a kábítószerek, alkohol kínálta megkísértéssel. És azt hiszem, hogy sokkal nagyobb biztonságban tudhatjuk a gyerekünket, ha ők megfelelőképpen tájékozottak. Ehhez viszont az kell – és ilyen a szexuális felvilágosítás is -, hogy legyen köztünk egy olyan kapcsolat, amiben lehet őszintén beszélni. Ez a prevenció kulcsa.”
Mert ha a gyerek eléggé tájékozott, akkor előbb-utóbb maga is belátja – visszatérve a kütyükhöz -, hogy honnantól káros, mert már érzi a hatását, az alváshiányt, a fáradtságot és ez kiváltja belőle az igényt, hogy ő maga akarja kontrollálni a saját digitális fogyasztását. „Akkor van nyert ügyünk, amikor a kamasz gyerek azt mondja, hogy észrevettem, hogy túl sokat lógok a TikTokon, és ezt korlátozni akarom, mert nem tesz jót a kapcsolataimnak. Ha egy fiatal ezt mondja, akkor onnantól ő motivált abban, hogy valóban korlátozza.”
Ehhez az is kell, hogy jó példát lásson maga előtt. „Ha mi, szülők hasonlóan küzdünk ezekkel a digitális technológiák által nyújtott élvezetekkel, akkor azt hiszem, az nagyon sokat segít egy kiskamasznak, ha látja, hogy mi is problémának tartjuk a saját telefonfogyasztásunkat.” Kisebb szabályok felállításával is csökkenthető a fogyasztás, otthon például eldönthetjük, hogy bizonyos helyeken senki nem használ telefont vagy nem visszük be a hálószobába sem, ébresztőóraként sem, arra való a vekker. Ezekkel az apróbb szabályokkal tudatosítani lehet, hogy nem normális egyfolytában a kütyüket nézni.
A kütyü-idő korlátozásával hamar eljutottunk a büntetés fogalmáig, hiszen egyrészt a kütyü-idő korlátozását eleve büntetésként éli meg az a gyerek, aki nem látja be magától a túlzott kütyühasználat káros következményeit, másrészt megkérdőjeleződött az, hogy egyáltalán van-e a gyerekek megbüntetésének létjogosultsága bármilyen okból kifolyólag?
Büntetés
„Általában véve én pszichológusként a büntetést egyáltalán nem tartom megfelelő gyereknevelési eszköznek. Kudarcnak tartom a büntetést. Nyilván nem arról beszélek, amikor a gyerek életének védelmében korlátokat kell szabni, de amikor büntetésre kerül sor, akkor az már annak a következménye, hogy egy korábbi, sokkal hasznosabb beavatkozást elmulasztottunk” – mondta Biró Fruzsina, ugyanis ő abban hisz, hogy egy gyerek sem tesz olyan dolgot önszántából, ami aztán számára is kárt okoz. Vagy ha igen, és egyébként lelkiismeretes gyerek, már az büntetés számára, hogy nyomja a lelkét.
Eddig általában mindenki úgy gondolkozott a gyerekneveléssel kapcsolatban, hogy rosszat tettél? akkor megbüntetlek! Most a beszélgetés során viszont kiderült, hogy ennek nem így kellene működnie. A büntetések szükségességének megkérdőjelezésével egészen sajátságos javaslatok kerültek elő: A pszichológus rávilágított, hogy egy gyerek rosszaságát nem büntetni érdemes, hanem mögé nézni, miért rosszalkodott (el nem végzett házi feladat, a tanulás elhanyagolása, túlzott kütyü-használat), képzeljük magunkat az ő helyébe, mi váltotta ki azokat, általában valamilyen probléma kivetülése, például rossz élmény egy adott tantárgyból.
Ezen kívül szülő-gyerek beszélgetésekkel előre tisztázni lehet, mi számít nem kívánatos cselekedetnek és azoknak milyen következményeik lehetnek, amit így átgondolva már lehet, hogy a gyerek legközelebb jobban mérlegeli, mire ragadtatja magát. Ez a fent már említett tájékoztatás, a bővülő információ révén könnyebb megértenie az összefüggéseket.
Nagyjából tehát kétféleképpen jut el egy gyerek a rosszasághoz. Az egyik, ha kísértésből tesz olyat, amit megtiltottunk neki (például valamilyen szenvedély vagy túl jó dolog, amiről nehéz lemondani), a másik, ha azért tesz rosszat, mert valami felzaklatja a lelkét és le kell vezetnie a feszültséget vagy hasonló, legtöbbször nem is tudatos céllal, például kiderülhet, hogy valamilyen sérelem miatt ő ezzel a szülőket bünteti. Ha egy szülő mindig későn ér haza a munkából, a gyerek úgy érezheti, hogy ő nem is fontos, tehát ne csodálkozzunk, ha büntet.
A kísértéseket igyekezzünk leépíteni. Akkor érünk el eredményt, ha nem egyik napról a másikra próbáljuk meg teljesen leszoktatni gyermekünket a chipsről vagy az édességről vagy az internetezésről. „Kössünk minimum megegyezéseket: minimum alatt azt értem, hogy ne akarjunk olyan tökéletes viselkedést, amit mi sem tudnánk teljesíteni.” Hiszen felnőttek sem mindig képesek ennyire fegyelmezettek lenni, hát még egy gyerek! Ehhez fontos, hogy közösen hozzuk meg a döntést, mert ha a gyerek valójában nem egyezik bele, akkor úgy fogja megszegni, hogy valójában nem szeg meg semmit, mert nem tett rá ígéretet. És ha a chipsevésről akarjuk leszoktatni, ne is tároljunk otthon chipset és természetesen mi, szülők se együnk chipset.
„A problémás viselkedés büntetése helyett keressük meg azt, mivel tudnánk motiválni az elérendő cél felé. Közös kis megegyezésekkel, alkukkal, amibe én is hajlandó vagyok adni, például én is lemondok ugyanazokról a káros szokásokról” – javasolta. „Megdöbbentően sok mindent el lehet érni hitelességgel és példamutatással. Hogyha mi kontrolláljuk a saját chips vagy édesség fogyasztásunkat, vagy internet fogyasztásunkat, akkor nagyon megnöveljük az esélyét annak, hogy a gyerekünk is tudja majd kontrollálni. Merthogy ez a cél, hogy ő akarja gyakorolni a kontrollt a saját viselkedése fölött!”
Márpedig ez egy elérhető cél, ha hiszünk gyermekünk józan belátásában és abban, hogy jó köztünk a viszony. Akkor aggodalmaskodnunk sem kell túlzottan, illetve a bizalomra alapozott őszinte kapcsolat ahhoz is elegendő lesz, hogy gyermekünk mindig nekünk szól elsőnek, ha baj van. Ugyanis azok a kamaszok, akik nagy kalamajkába keverednek, azért kerülnek oda, mert amíg kisebb volt a baj, a büntetéstől való félelmükben nem mertek szólni a szüleiknek, hogy segítsenek.
Teljesítménykényszer és valódi érdeklődés fontossága
Szó esett még azért más témáról is, így a teljesítménykényszerről, ami jellemzően a jó tanulóknál fordul elő, amit akár saját maguk is előidézhetnek, bár gyakoribb, hogy a szülők helyezik őket nyomás alá. Ilyenkor a pszichológusok azt javasolják, vegyék lazábban legalább a kevésbé fontos tantárgyakat. „Értékesebb, ha egy gyerek néhány tantárgyból ügyes, és főleg érdeklődő, motivált. Ez sokkal nagyobb kincs, mintha csak bemagol mindent 4-es, 5-ösre.” Ezzel kapcsolatban Biró Fruzsina különösen kiemelte, hogy az viszont mennyire fontos, hogy megtaláljuk a gyermekünk érdeklődésének leginkább megfelelő témakört. „Ha látunk a gyermekünk szemében csillogást bizonyos témákra, akkor azt ott kapjuk el és támogassuk meg könyvekkel, programokkal, mert a motiváció nagy kincs.”
Névjegy
Biró Fruzsina – tanácsadó szakpszichológus, családterapeuta, szociális munkás, videotréner
Alapvégzettségem általános szociális munkás (mentálhigiénés szakirány), valamint szociálpolitikus. Tíz évig a gyermekvédelemben, egy fővárosi gyermekjóléti szolgálatban dolgoztam. A családgondozói munkán kívül gyerekcsoportokat és álláskeresési tréninget vezettem, táborokat és foglalkozásokat szerveztem, válási, kapcsolattartási esetekkel foglalkoztam.
2006 óta az Animula Pszichológia, Pszichiátriai és Pszichoterápiás Szakkönyvkiadónál dolgozom. 2005-ben diplomáztam a Szegedi Tudományegyetem Pszichológia szakán, 2013-ban fejeztem be az ELTE Tanácsadó Szakpszichológus képzését, ahol a Munka- és Pályalélektan szakirányon elsősorban a pályaválasztási tanácsadásról bővültek az ismereteim. Végzett családi videotréner és családterapeuta vagyok, jelenleg a Budaörsi Nevelési Tanácsadó (Pest Megyei Pedagógiai Szakszolgálat) pszichológusa.
