Irodalmi csemegét is ígértünk újévkor olvasóinknak, és meg is találtuk legújabb sorozatunkhoz a megfelelő szerzőt. Ványai Pál 41 éves, Budaörsön nőtt fel, most is itt él már a saját gyerekeivel, és még sehol nem publikált. Fogadják hát szeretettel ötödik novelláját.
A nyári hőségtől a homlokomat törölgetve léptem be a szanatórium kapuján, nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán képes leszek elkészíteni ezt az interjút. A főszerkesztőnk kifejezetten rám osztotta ezt a munkát, tudta, hogy mennyire oda vagyok Zoltán Miklándy-ért, így nem volt sok választásom. Igazából nem szerettem volna őt betegen látni. Kislányként arról álmodoztam, hogy egyszer négykezest játszhatok vele. De az ember ne találkozzon a hőseivel, ha azok épp nem a legjobb formájukban vannak, mert az megtörheti a dicsfényüket!
Egy ápoló egészen a mester szobájáig vezetett, ahol ajtót nyitott nekem, és magunkra hagyott. Miklándy az ablaknál ült, köntöst viselt, a parkot nézte, a köszönésemre sem fordult meg. Azt hittem gyógyszerek hatása alatt áll és talán beszélni sem fog tudni, de amikor odahúztam egy széket és leültem mellé, hogy elmondjam, hogy ki vagyok és miért jöttem, teljesen tisztán válaszolt. Arra akartam kikanyarítani a beszélgetést, hogy hogyan alakult a kapcsolata gyerekkorától a zongorával és a zenével, és szerencsére nem kellett noszogatnom, azonnal megeredt a nyelve.
– Nem, hölgyem – mondta, némi ingerültséggel a hangjában –, maga félre érti ezt az egészet. Nekem nincs „kapcsolatom” a zenével, sem pedig a zongorával. Hogy magyarázzam, hogy maga is értse? Én, tudja, én magam vagyok a zene. Én egy vagyok a zongorával! Nincs határvonal. Eónokon átívelő (utalt a regénybeli, démonbeli tudósra) folyamat olyan eredményét hoztam én létre, ami miatt már nincs olyan, hogy külön az egyén, nincs olyan, hogy külön zene. Egyek vagyunk. Pontosabban csak én létezem, a megnyilatkozásaimat hívják az olyanok, mint ön is, zenének. Amit én csinálok, az a zene. Amit én gondolok, az a zene. A kifejezés, hogy zongorista, rám nézve már annyira egyszerű, hogy kifejezetten sértő. Szokták mondani, hogy zongoraművész, de ez sem helyes. Én nem zongoraművész vagyok, hanem a művészet az, ami engem próbál eredménytelenül másolni. Maga, kisasszony, olyat kérdez, mint hogy hol a határ a sütemény és a morzsa között. Mindkettő egyazon anyag más formái. Érti az összefüggést? Maga azt hiszi, le lehet választani rólam a zenét. De ilyen nem létezik. Látja már? Ám ha arra kíváncsi, hogy ez hogyan indult ebben a porhüvelyben, amit maga a testemnek vél, hát elmondhatom.
Háromévesen kaptam egy gyerekeknek való szintetizátort. A mai napig emlékszem minden kis görbületére, minden kanyarulatra a formájában, a billentyűk törtfehér színére. Másoknak gyerekként barátai voltak, nekem szintetizátorom. Vele aludtam, mindenhova magammal vittem, kivéve a kádba, oda nem engedték a szüleim. Alig másfél évvel később elvittek egy zongora koncertre Budaörsre. Az Magyarországon van, ahol születtem, nem ismerheti. Én amúgy attól a pillanattól tudtam, hogy nekem ez a sorsom. Kisírtam magamnak egy páncéltőkés Lauberger&Glosst. Tudja, amolyan bumfordi darab, nem is szép a hangja, de nekem aztán kamaszként ő volt az első igaz szerelmem. Ismeri az érzést, amit tilos, de mégis az izgatja fel? Amikor a legénytollas fiú belehabarodik a kövér menzás nénibe, de nem mondhatja el senkinek? Ilyen volt az a pianínó is. Kerek vonalakkal, tompa hangzással, de csak az enyém. Minden érintése maga a tiltott, zsírgőzös kéj!
Aztán amikor végre észrevették, hogy mit tudok művelni, ha a kezeim a billentyűn vannak, komolyabb hangszereken is próbára tehettem a tudásomat. Kicsit úgy éreztem minden Röslernél, vagy Zimmermann-nál, hogy megcsalom az én otthoni egyszerű, titkos szerelmemet, de annyira jó volt! Aztán jött az első Steinway. Tudja az milyen? Mint a valaha volt legdrágább luxusprostituálttal ingyen lefeküdni, úgy, hogy ő kéri. Komolyan! Karcsú lábai, érzékeny billentyűi… jaj, Istenem, még mindig érzem az ujjaimon! Mint a legfinomabb bársony. A húrok átvették a lelkem rezdüléseit, és a gyönyör nyögéseit hallatva az a zongora tényleg élvezte, hogy játszom rajta. Őt egy Bösendorferre cseréltem. Erős jellem volt, próbált irányítani, de úgy elvertem az első alkalommal, hogy kezesbárányommá vált. A hangja, mint a csorgó méz… – mondta.
Hosszan ecsetelte még, hogy milyen zongorákon játszott, mielőtt az utolsóhoz ért. Az is Steinway volt, de a világ egyik legdrágábbja, amit Queensből, a Seinwas & Sons „Terem”-ként becézett, hatalmas földalatti trezorjából csak az ő kedvéért szállítottak át a Carnegie Hallba. Azon az ominózus, múlt vasárnapi koncerten romlott meg az egészsége, ami nagy valószínűséggel derékba töri majd csodálatos karrierjét. Nehéz szívvel hagytam ott a székében, és egy igazán megható cikket írtam róla, tudatva a világgal, mekkora égadta tehetséggel lesz most szegényebb a komolyzene világa. Ő tényleg maga a zene.
Az enyémmel párhuzamosan természetesen több cikk is megjelent róla, hisz nagy port kavart az utolsó hangversenye. A leginkább visszafogott a New York Life and Music volt, ahol csak annyit írtak róla, hogy Zoltán Miklándy-t orvosoknak kellett lekísérnie a teltházas koncerten a színpadról, és sajnos valószínűleg soha többé nem csodálhatjuk a zenéjét élőben. A legnaturálisabb pedig a Juice magazin hasábjain jelent meg, de őket soha nem olvasom többet, mert szerintem sértő: „Z. Miklándy, kelet-európai zongorista karrierje végképp derékba tört, amikor a Carnegie Hall főtermében a miatta összegyűlt majdnem háromezer néző előtt pár taktus lejátszása után felállt, letolta a nadrágját, felmászott a több mint egymillió dollárt érő zongorára, és ott, mindenki előtt elkezdte meghágni. Hosszú kínszenvedés volt már az is, mire ráadták a kényszerzubbonyt a kiérkező mentősök. A nézők döbbenetét az a burleszkbe illő jelenet is fokozta, amikor a biztonságiak az orvosokkal az alulról még mindig csupasz, felizgult férfit kergették a zongora körül és alatt. Ezzel végképp kiírta magát a komolyzene világából.”
Írta: Ványai Pál
A sorozat korábbi részei:
https://budaorsinaplo.hu/randi-novella-4/
