Az iskola nem bíróság, hanem nevelő intézmény

0
1966
Farkas Gábor terápiás foglalkozást tart

Naponta előfordulnak az iskolákban kisebb-nagyobb balesetek, így az a konkrét példa, ami miatt ezt a cikket megírtuk, önmagában nem hírértékű. Nem is az volt tehát a cél, hogy ennek az ügynek utánajárjunk. Ám a történet jó apropót szolgáltatott ahhoz, hogy a Herman iskolában három szakemberrel körbejárjuk, hogy ők milyen elvek mentén kezelik a konfliktusokat – büntetés helyett egyeztetés – és miért ezt tartják helyesnek.

 

Képzeljék el, hogy egy harmadikos kisfiú az iskolaudvaron focizás közben véletlenül eltalálja egy ötödikes társát, mire a nagyobb fiú fejbe rúgja őt! Az anyuka a történetet megosztja virtuális ismerőseivel,  és a bejegyzés nagy indulatokat gerjeszt. Van, aki a hatóságokhoz való fordulásra, más kártérítési perre buzdítja, de azért akad, aki a részleteket hiányolja a tisztánlátás érdekében. Mivel ez nálunk nemcsak képzeletben, de a valóságban is megtörtént, megkerestük  az érintett Herman Ottó Általános Iskolát, ahol  január 15-én az igazgató, Turcsik Viktor, valamint az iskola pszichopedagógusa, Farkas Gábor (ő családi és ifjúsági mediátorként is tevékenykedik, azaz felkérés alapján próbál közvetíteni konfliktusban lévő személyek között) valamint Rácz Lászlóné Bea alsós tanító néni, az iskola SNI (Segítünk Neked Is) munkaközösségének vezetője és a gyermekvédelmi ügyek gazdája fogadta munkatársainkat. Velük beszélgettünk, értelemszerűen nem a konkrét esetről, hanem abból az általánosítható tapasztalatokat próbáltuk levonni.

Turcsik Viktor két éve “az esernyős” tüntetésen az oktatásért

Ebben az iskolába a legfrissebb statisztikák szerint 748 tanulóból 90 BTMN-es, azaz beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő és 13 fő SNI-s, vagyis sajátos nevelési igényű gyermek jár, így az iskola teljes létszámának 10-12 százaléka valamilyen tanulási, illetve magatartási nehézséggel küzd. Fontos azonban leszögezni, hogy a jelzett problémának semmi köze az SNI-s és a BTMN-es gyerekekhez – hangsúlyozta Turcsik Viktor igazgató, aki szerint a konfliktus lehetősége minden egyes iskolában ott van, és nem is lehet 750 gyereket úgy együtt tartani, hogy ne legyenek konfliktusok. Az integráltan nevelhető, fokozott figyelmet igénylő gyerekeket és a családjaikat pedig támogatják az iskolában, és az igazgató véleménye szerint minden iskolának feladata az integráció, amelyet náluk remek gyógypedagógus és fejlesztő gárda koordinál. Kiemelte, hogy a tapasztalatok alapján az sem állítható, hogy az iskolai konfliktusokban nagyobb számban vennének részt a magatartási nehézségekkel bíró gyerekek.

Én az egyik tanítónőtől értesültem erről az esetről, és ő jelezte azt is, hogy mi került fel a facebook csoportban” – mondta kérdéseinkre válaszolva Ráczné Bea. „Miután a kollégáimmal elolvastuk, mélységesen megdöbbentett, hogy a tények teljes ismerete nélkül sorjáztak a negatív hozzászólások. Ezért úgy gondoltuk, hogy bár a szülők nem kerestek meg bennünket (mint utóbb kiderült, az igazgató-helyettest igen – a szerk.), de mindenképpen beszélnünk kell erről a jelenségről, hiszen ha nem teszünk ellene, ugyanez megtörténhet bárhol, bárkivel, akár a mi gyerekeinkkel is.”

Farkas Gábor terápiás foglalkozást tart

S ami a konkrétumból az általánosabb tanulság:„A történetnek nem is kellett volna igazgatói szintre kerülnie, hiszen az ilyen jellegű eseteket az adott pedagógusok saját hatáskörben intézhetik el. A protokoll alapján a gyereknek vagy a szülőnek a problémákat először az osztálytanítónak vagy osztályfőnöknek kell jelezni, és ha úgy érzik, hogy ez alapján nem történt pozitív változás, abban az esetben lehet feljebb menni, és segítséget kérni a pszichopedagógustól, az igazgatóhelyettestől vagy az igazgatótól. A kollégáim azonban most úgy érezték, hogy az iskola jó hírneve miatt ez már hozzám, mint igazgatóhoz tartozik”  – mondta Turcsik Viktor. És még egy fontos szempont: „Az iskola nem bíróság, nem egy igazságosztó szervezet, hanem nevelő intézmény, ezért nem lehet jogi terepként használni.”

Mi alapvetően nem a büntetésben és az intőosztásban hiszünk, mivel azt gondoljuk, hogy ezekkel nem lehet hosszútávú eredményeket elérni, hanem megpróbálunk a helyreállító pedagógia irányába mozdulni. Ez azt jelenti, hogy ezeket a megromlott kapcsolatokat, kommunikációs helyzeteket próbáljuk meg orvosolni, és például mediáció segítségével olyan helyzetet teremtünk, ahol a két, konfliktusban lévő félnek segítünk átbeszélni a problémát ” – vette át a szót Farkas Gábor. „Az ilyen esetekben nem az a lényeg, hogy az egyik fél elkövette, a másik pedig elszenvedte a történteket, hanem egy bonyolult kommunikációs folyamat keretében felszínre kell hozni, hogy ha például a háttérben akár hetekre, hónapokra visszanyúló sérelmek is közrejátszanak, vagy más kiváltó okok. Egy konfliktusban soha nem fekete-fehér a helyzet, és pont azért vannak a szakemberek az iskolában, hogy minél árnyaltabb módon fogják meg és keressenek megoldást. Látleletet vetetni, ügyvédeket behívni a rendszerbe és kvázi tüntetni azzal, hogy a gyerek áldozat, ez mind közösségromboló tevékenység. Ezeket a felnőttek indulatai hozzák létre. Itt bent azonban egy előremutató pedagógiai gondolatokkal működő műhely van, és akik kívülről »bekiabálnak«, azok ezt rombolják. Nevelni kell a gyerekeket, minden körülmények között, és ha bekövetkezett valami probléma, baleset, netán károkozás, akkor erre is nevelési feladatként kell tekinteni, nem pedig ítéletalkotási helyzetként. Az esetek nagy részénél a problémát abban látom, ha a szülő nem próbál megkeresni minket és párbeszédet kezdeményezni, hanem maga ítélkezik, hiszen így nem indulhat el az építő jellegű kommunikáció” – jelentette ki a pszichopedagógus.

Mikor lehet jó egy iskola és a szülők kapcsolata és az iskola szempontjából vajon ki a jó szülő? – kérdeztük. „Fontos, hogy a szülő legyen partnere az osztályfőnöknek, legyen jelen az iskolai kommunikációs fórumokon, fogadóórán vagy egy iskolai rendezvényen, netán kiránduláson. Az ideális szülő folyamatosan tartja a kapcsolatot az iskolával és akkor is kommunikál velünk, ha nincs konfliktus” – válaszolta az igazgató.

Szerintem az a jó vagy szerencsés szülő, akinek a gyereke kevés konfliktust gerjeszt, és ha mégis belekerül ilyenbe, akkor viszonylag jól kezeli, jól tűri”- mondta Farkas Gábor. Hozzátéve: „De az is jó szülő, aki akkor, amikor megérzi a problémát, keres valakit, aki tud segíteni.” A folyamatos kapcsolattartás értelemszerűen nem egyenlő azzal, hogy valaki nap, mint nap, tíz perccel a becsengetés előtt érdeklődik a tanároknál csemetéje előmeneteléről – derült még ki, ám előre egyeztetett időpontban akár az igazgató-helyettesek vagy Farkas Gábor is bármilyen kérdéssel megkereshetők. „Hozzám például – főként kislányok – gyakran azzal jönnek, hogy fáj a hasuk, fáj a fejük, és kiderül, hogy a háttérben valamilyen tanulási zavar, iskolai, vagy otthoni konfliktus áll. Vannak, akiknek maga az iskola nem tetszik, mert túl sok itt az őket érő impulzus. Másoknak az adott pedagógussal van vitájuk. Az én dolgom, hogy minden érintettet meghallgatva, természetesen a felnőttek mellett a gyerekeket is, közelítsem az álláspontokat.” „A valódi megoldás mindenkitől nyitottságot kíván”- húzta alá Ráczné Bea.

Mienk a színpad – vagyis a hermanos gyerekeké

S vajon milyen a rossz és a jó pedagógus? „Ahol harminc gyerek van egy osztályban, nincs olyan tanár, aki ne hibázna, hiszen ez stresszes szakma, aminek a szabályai több ezer oldalas könyvet tudnának megtölteni. Amihez tegyük hozzá, hogy a nevelési kultúra nagyon eltérő nemcsak a világban, az országban, hanem akár egyetlen településen belül, illetve családonként is”- fejtegette Turcsik Viktor. A Hermanban ezért csak az lehet a cél, hogy minden pedagógus egységes nevelési elvet kövessen és az itt dolgozóknak ehhez képest tudják a viselkedését megítélni. Ám az is fontos, hogy ha valamelyik tanárnak rossz napja van és hibázik, az hibaként legyen kezelve és ne kvázi bűncselekményként – mondta az igazgató. Aki több mint húsz éve van a pályán és több mint tizenöt éve igazgató, de a saját iskolájában nem tud olyanról, hogy valaki akkorát hibázott volna, hogy ezért egységesen ítélték volna el a kollégái, pláne nem került sor ilyen okból elbocsátásra. „De!”- egészítette ki Farkas Gábor – olyan már előfordult, hogy a szülőkkel és a tanárral való egyeztetés után az utóbbinál pozitív változást értek el. És olyan is volt, hogy amikor egy kollégájuk – miután érezte, hogy itt és ebben a közegben nem boldogul a feladattal – önszántából elment, többen örültek neki a tantestületből, mint ahányan sajnálták.

Aukció az iskolában a gyerekek képeiből

Annak ellenére, hogy az egyre erőteljesebb pedagógushiány miatt természetesen senki helyére nem könnyű utódot, főleg alkalmas utódot találni. „Két kompromisszum van, az egyik, hogy »nem is annyira informatika szakos, de azért tud tartani informatika órát”, én ezt szívesebben hozom meg, a másik az emberi, ezt nem szívesen, de ilyenkor igyekszünk megtalálni a kollégának azt a területet, ahol a legkevesebb problémával tud dolgozni.” „Aki harminc különböző igényű gyerekkel tartósan képes úgy foglalkozni, hogy a gyerekek szeretik és a szülők elfogadják, szerintem az a jó pedagógus”- adott választ végül a feltett kérdésre Turcsik Viktor. „Illetve aki szeretve, de ha kell határokat húzva kíséri végig akár a gyengébb képességű tanítványainak is a fejlődését a rábízott évek alatt” – egészítette ki a pszichopedagógus. És sikertörténetként – természetesen név nélkül – elmesélte, hogy három hete találkozott a buszon egy sportos, egyetemista fiatalemberrel, aki kisiskolás korában amolyan „szanaszét fiúcska” volt.

S ha már egy facebook bejegyzéssel indítottunk, befejezéshez közeledve egy másik, sokak által lájkolt poszt egy iskolában kifüggesztett felirat, mely szerint az iskolában tanítanak, matekot, történelmet, nyelveket stb., míg nevelni a szülőknek kell. „Soha nem tennék ki ilyen feliratot, illetve soha nem tennék ki olyan feliratot, ami megmondja a tutit, mert a nevelés az iskola és a szülők közös feladata”- kommentálta a Herman igazgatója. „Az iskola ugyanis másként tud nevelni, mint a család, hiszen ez egy más közösség, itt más az egymással való kapcsolat, mint otthon. Ez a felirat talán a halmozottan elhanyagolt tanulók által okozott problémák miatt született, mert nyilván nehezebb őket kezelni, mint akikkel megfelelően foglalkoznak. De ilyen tanulók mindig vannak, és ahogy egy asztalos sem mondja azt egy fenyőfára, hogy miért van benne göb, hanem pontosan tudja és figyelembe veszi, amikor megmunkálja, az általános iskolában sem tekinthetünk úgy a gyerekre, hogy neki eleve meg kellene felelnie – a minimális iskolaérettségi szint felett bármilyen követelménynek, amiért ide járhat. Egy elit gimnázium már meghúzhatja a vörös vonalat, sőt még egy felvételi beszélgetésre is behívhatja a jelentkezőket, de az általános iskola nem ilyen hely. Felkészülten kell ehhez hozzáállni és a problémát megoldandó feladatnak kell tekinteni, nem pedig tragédiának. Mert a 21. században is még mindig az iskola az a hely, az a rendszer, ahol a társadalom tagjai tömegesen szocializálódnak.”

A mi feladatunk a konstruktív életvezetés kialakítása a gyerekeknél, hogy egyénileg eredményes és a közösség számára hasznos emberré neveljük őket”- reagált a kifüggesztett feliratra egy mondatban Farkas Gábor is.

Egy iskolaigazgató, egy pszichopedagógus és egy tanító néni is volt valamikor gyerek. Vajon bennük milyen iskolai történet maradt meg, mind a mai napig? „Alsós voltam a hetvenes évek közepén, amikor két barátom verekedett össze egymással az osztályteremben és eközben leverték a kaspót a falról, ami az én fejemen tört szét. Ma már vicces, de akkor nem volt az, hiszen fájt. Mégis, senkinek nem jutott eszébe ügyet csinálni belőle, és nem is annyira a fájdalom miatt emlékszem rá, hanem mert az osztály együtt gyorsan összetakarította a cserepeket és a földet és sorra jöttek oda hozzám aggódva, hogy nincs-e komolyabb bajom”- kezdte a sort Farkas Gábor. „Szintén általános iskolában, hatodikban papírfecniket dobáltunk ki az ablakon a főutcára, mert ki akartuk próbálni, hogy majd a focimeccsen hogy fognak szállni. Abban, hogy én tanár lettem, nagy szerepe volt, hogy az osztályfőnököm bár leszidta az osztályt és elmagyarázta, hogy miért csináltunk rosszat, amiből tanultunk, utána mintha mi sem történt volna elkezdte az órát és éreztük, hogy nincs baj, hogy szeret minket” – mesélte el Ráczné Bea. „Én negyedik környékén, a hetvenes évek vége felé, véletlenül összetörtem egy piros, műanyagkeretes tükröt a teremben, mert ökörködés közben a vállammal kiakasztottam, és az volt a »büntetésem«, hogy egy ugyanilyen tükröt vigyek be másnap. Azonnal el is mentünk megvenni a szüleimmel, de nem kaptunk sehol pirosat, csak sárgát, ezért szégyenkezve vittem be. A tanulsága azonban végül az lett a számomra, hogy ha elkövetsz egy hibát, fontos, hogy tedd jóvá, és legyen elég ennyi és nem kell több”- osztotta meg velünk Turcsik Viktor.

Aki azért olvasta el idáig ezt az írást, hogy megtudja, mi lett azzal a harmadikos kisfiúval és azzal az ötödikessel, akik focizás közben szembekerültek egymással, és más tanulságot nem talált, sajnos hiába tette. Amit tudunk, hogy a nagyobb gyerekkel többek között a pszichopedagógus is elbeszélgetett, ő úgy véli, eredményesen. És a „sértett« szemszögéből akár szülőként, akár pedagógusként vagy bármilyen más minőségben el lehet ugyan utasítani a Herman igazgatójának az álláspontját, mely szerint ez az intézmény alapvetően nem büntetéssel kívánja kezelni a konfliktusokat, hanem inkább a megromlott kapcsolatokat próbálják meg orvosolni, de  azért soha ne felejtsük el, amit Ráczné Bea mondott: a mi gyerekünk is válhat kárt okozóvá, és akkor vajon melyik „igazgatói” hozzáállást kívánjuk neki.

(Az eredeti cikket kisebb mértében módosítottuk január 19-én. Az írást ugyanis megosztottuk a bevezetőben jelzett virtuális közösségben, ahol a tagok sérelmezték, hogy miért nem hallgattuk meg a másik felet, a sérült gyerek szüleit. Nem fogadták el érvként, hogy azért, mert ez a cikk nem a konkrét történetről szól, még akkor sem, ha az generálta. S bár továbbra is úgy gondoljuk, illetve mint e sorok írója úgy gondolom, hogy egyik gyereknek se tennénk jót a konkrét történet boncolgatásával,  az eredeti írást kicsit módosítottam, hogy valóban csak annyi legyen benne az esetből, amennyi érthetővé teszi a továbbiakban leírtakat – a szerző.