Az elguruló Göncölszekér – novella

0
302

Rózsa, Kissék elárvult csöpp lánya idegen férfihangra ébredt az éjszaka közepén. A férfi a Göncölszekérről beszélt, hangja csak tompán szűrődött be a zárt ajtón át, Rózsát valahogy mégis felébresztette. A hang arról beszélt, hogy a Göncölszekér legurult az égről. A kislány ettől megijedt. Surrant a paplan, mezítlábas talpacskák toppantak a parkettán, és annyi nesszel, mintha csak egy egér szaladt volna át a szobán, máris az ablaknál termett, hálóingje lobogott utána, karjában egyetlen babáját szorongatta.

Lassan húzódott félre a nehéz sötétítőfüggöny, épphogy csak résnyire, és egy riadt kis szempár kukucskált ki rajta, messze fel a horizont fölé. A Göncölszekér ott volt, magasan Budaörs fölött, igaz fejjel lefelé, hiszen még csak május volt. Mégsem gurult le. A férfihang tévedett, vagy ami rosszabb, talán hazudott. A csillagkép látványától megnyugodva bújt vissza a paplan alá, jól esett a meleg a talpának a hideg padló után. Hamar vissza is aludt.

Kés koppant a vágódeszkán, hagyma és szalonna illata keveredett a serpenyőben sercegő tojáséval, a két felnőtt halkan beszélgetett a konyhában. A háttérben a rádió duruzsolva bemondta a reggeli hírekben, hogy előző nap a hollandiai, a dániai és északnyugati német haderők megadták magukat. Rózsa lábujjhegyen osont a folyosó kőpadlóján a konyhaajtóig, ott megállt, és amennyire óvatosan csak tudott, belesett. Hosszú haja belibbent, ahogy megpróbált észrevétlenül behajolni. A mozgásra felfigyeltek a felnőttek, a kis leskelődő lebukott. Az éjszakai férfihang, akiről most kiderült, hogy nem is idegen, csak a kedves szomszéd bácsi, azonnal hozzászólt.

– Gyere csak gyere, kicsi lány, ne félj tőlem, hiszen ismerjük egymást!

Ez nem volt teljesen igaz. Ő egy jó húsban lévő, erős, szakállas embert ismert, de ez a bácsi annak a férfinak csak az árnyéka volt. Szemei mély gödörben ültek, homlokán a ráncokat mintha vésővel faragták volna, arccsontjai kiálltak.

A kislány szótlanul előbújt, babáját magasan a mellkasa fölé húzta, lesütött szemmel lépett a konyhába, még mindig mezítláb.

– Ejnye, kisasszony, tessék felvenni egy papucsot! – szólt rá a szomszéd néni, összevonva mandulaforma kék szemeit, mégsem tűnt mérgesnek. Rózsa három hónapja élt vele.

Lábán csattogott a lábbeli ahogy visszatért, és egy könnyű házi köntöst is húzott a hálóingre, azért még hűvös volt a reggel.

– Hát szervusz Rózsika, de régen nem láttalak! – mondta a férfi arcán félmosollyal, mikor megint belépett a konyhába.

– Rózsa! – válaszolt lesütött szemmel suttogva, nem állta, ha becézték a nevét, úgy már nem találta szépnek.

A férfi gyengéden megragadva a karját közelebb húzta a kislányt magához. Megemelte finoman a gyerek állát, hogy egymás szemébe nézhessenek. Tekintetéből szeretet áradt, amitől Rózsa is megenyhült kicsit. A kislány durcás arcára tette kérges tenyerét, úgy csodálta.

– Bocsánat, igazad van, a kis piros orcád a szőke hajaddal olyan, mint a búzamezőn nyíló egy szál gyönyörű rózsa, nem lehet ezt lekicsinyleni!

A bók a kislányt őszintén boldoggá tette, másodpercekkel korábbi duzzogása szemvillanás alatt elillant. Leült az asztalhoz, megitta az erősen felvizezett kakaóját. A szomszéd néni úgy magyarázta, hogy kakaót nagyon nehéz szerezni mostanában, de majd, ha rendbe jönnek a dolgok, olyan sötét csokiszínű kakaót főz majd neki, amit úgy kell majd vasvillával kibányászni a bögréből, olyan sűrű lesz. Rózsa alig várta ezt a pillanatot. A kakaótól erőre kapva bátrabban mert megszólalni, mint korábban.

– Miért tetszett azt mondani, hogy legurult a Göncölszekér? Kinéztem, és ott volt.

A két felnőtt lopva összenézett, a szomszéd néni majdnem elnevette magát, miközben el is pirult. Ezek szerint a kislány hallhatta éjszakai szerelmes összebújásuk utáni beszélgetésüket. Még szerencse, hogy csak a Göncölszekér ragadta meg a fantáziáját!

Az csak egy szólás – magyarázta a férfi – az éjjel értem haza a háborúból, és arról meséltem, hogy aki nem jött haza, azt úgy mondják, hogy legurult neki a Göncölszekér az égről. Úgy tartja a régi monda, hogy Göncöl az ég kapuőre, csak ő engedhet bárkit az Öregisten elé. Talán nem jól tudták az őseink, hogy a mennyek kapuját Szent Péter őrzi.

Mint édesapa meg édesanya – állapította meg szinte közönyösen Rózsa két falat között.

A felnőttek megint összenéztek, de már közel sem ugyanaz volt a tekintetükben, mint az előbb. A kislány apja nem jött haza a frontról, anyját pedig szovjet sortűz érte piacozás közben Pesten.

Indulok – állt fel a szomszéd bácsi az asztaltól. Feleségéhez lépett, a mellkasára szorította egy rövid pillanatra a nő oldalra fordított arcát, aki addig becsukta a szemét, beszívta a férfi ismerős, szeretett illatát.

Aznap délután a temetőben találkoztak újra a „Kiss Jenő és neje” feliratú sír előtt. A szomszéd néni a sírt gereblyézte, virágot is vittek. Rózsa nem tudta, hogy az apja nem itt nyugszik, hanem valahol északkeleten, a határon túl egy tömegsírban.

Találkoztam Mariska nénivel, ő mondta, hogy látott titeket erre jönni – magyarázta a a szomszéd bácsi, ahogy közeledett feléjük, majd leguggolt a kislány elé.

Szeretsz nálunk lakni?

A kislány csak bólintott, nem tudta mire megy ki a beszélgetés. Jobban szeretett itt élni, mint a szüleivel korábban. Édesapa, ha egyáltalán otthon volt, mindig mérges volt a világra, sokat kiabált édesanyával, és folyvást borszag lengte körül. Édesanya emiatt sokat idegeskedett, Rózsával kiabált, édesapától félt.

A szomszéd bácsi felnézett a feleségére, bólintott.

Még rengeteg lesz a papírmunka, de nincs akadálya. A hadiárváknak amúgy is családot keresnek.

A szomszéd néni odatérdelt melléjük, átölelte mindkettőjüket. Rózsa szerint nagyon sokáig bújtak így össze hárman, nem értette, hogy minek örülnek ennyire a felnőttek. Ő csak azt élvezte, hogy ketten így szeretik.

A szerző korábbi novellái: ITT érhetők el.

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here