Minden úgy zajlott, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy egy képregény-találkozó közepén előbújik egy új kis élet…
– Nézd a majmot! – suttogta a sofőrünk nevetését elfojtva, mellkasig lehajtott fejjel, hogy ne lássák a grimaszt az arcán.
A másik kollégám eltakarta az arcát, mintha csak ásítana, de ő is a vigyorát próbálta leplezni.
– Fiúk, több profizmust! – szóltam rájuk, mint a mentőautó ügyeletes orvosa, de szó mi szó, nekem is nehéz volt magamba fojtanom az érzéseimet, hiszen egyik-másik jelmez rendkívül viccesre sikerült, és az, hogy a viselőik milyen komolysággal kezelték azt, hogy most ők valamelyik szuperhős bőrébe bújtak, csak még komikusabbá tette őket.
Egy rajzfilmes-képregényes szuperhős találkozón teljesítettünk orvosi ügyeleti szolgálatot, és a fal mellett egy padon ülve, az asztalunk mögött vártuk, hogy mikor jön oda valaki egy fejfájás csillapítót kunyerálni, vagy egy sebtapaszt kérni, mert a házibarkács pörölyeik és műanyag kardjaik sorjás széle megvágta az ujjukat. Az elmúlt években csak ilyenek fordultak elő.
– Elnézést dokinéni, de nem láttad azt a dagadt pasit csurom rózsaszínben?!
– Persze, hogy láttam. De bírjatok magatokkal, nektek is biztos megvannak a heppjeitek!
Bevallom, én is küszködtem, hogy hova is tegyem magamban ezeket a jelmezes figurákat, akik felnőtt ember létükre itt parádéztak a maguk varrta szuperhős gúnyákban.
Belebújtam a könyvembe, hogy múljon az ólomlábú idő, de másfél oldal után azt is meguntam. Csak arra tudtam gondolni, hogy itt szúrom el a hétvégém, teljesen értelmetlenül, ahelyett, hogy otthon játszanék a gyerekeimmel.
– Járok egyet, rádión elértek, ha valami van – kollégáim csak bólintottak.
Vállamra vettem az orvosi táskám, úgy indultam el. Páran akár azt hihették, hogy én is beöltöztem. Nézelődtem az árusok között, átszaladtam a rendezvényhelyszín egyik pavilonjából a másikba, nem akartam elázni a novemberi esőben. Már bő félórája sétálgattam, amikor kisebb csődület alakult ki a nagyterem egyik távoli végében. Ilyenkor benne van a levegőben, hogy nem valami vidám látványosság miatt gyűlnek össze az emberek, hanem gond van. Mindenki másképp viselkedik, mint normál esetben, forgatják a fejüket izgatottan, zúgolódnak, egyre jobban körbe zárják a baj forrását.
Már odafelé siettem, amikor valaki elkiáltotta magát:
– Orvost!
Átverekedtem magam az emberek között. Egy fiatal lány ült a földön, hátát a falnak vetve, hatalmas hasát fogta, arcát fájdalom gyűrte, szuszogva vette a levegőt. Hosszú, nagyon fényes, tükrös anyagú egyberuhát viselt, bokáig érő szoknyával, hasán egy nagy villám jellel. Gömbvillámnak öltözött.
– Mindenki mehet a dolgára, orvos vagyok, nincs látnivaló! – próbáltam oszlatni a bámész tömeget miközben letérdeltem a lány mellé.
– Még lett volna egy egész hetem! – nyögte. Forgattam a szemem válaszként. Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen? Egy gyors vizsgálat után pillanatokon belül értesítettem a kollégáimat.
– Történés! – szóltam a rádióba feszülten – Hordággyal gyertek, fiatal nő, beindult a szülés. „E” pavilon északi oldal, a falnál. Igyekezzetek!
Tudtam, hogy perceken belül megjelennek.
– Túl sokan vannak – nézett körbe a lány két fájás között zavartan. Szemeiben a félelem vegyült izgalommal.
Igaza van, én sem így szerettem volna megszülni a gyerekeimet, hogy ennyi fura figura bámul. Ahogy felnéztem, egy negyvenes, bajszos, tokás férfi állt legközelebb, minket bámult. Kerek testén viccesen feszült a szuperhős ruha. Gyorsabban reagált a lány szavaira, mint én.
– Köpenyes igazságosztók! Alakzatba rendeződj! – kiáltotta, mire legalább húsz másik hasonló figura vált ki a tömegből, és szabályos félkörbe álltak körülöttünk. Szólni sem volt időm, amikor az előző férfi tovább vezényelte az „igazságosztókat”.
– Hátra arc! Köpenyeket fel! Alakzatot tágíts!
Egy széles, köpeny-sátor alakult ki körülöttünk. Nem volt több bámészkodó, egyedül maradtunk a szülő lánnyal kettesben, ott a tömeg közepén. Tátott szájjal bámultam, erre a legkevésbé sem számítottam.
Miután felocsúdtam, gyorsan tovább vizsgáltam a lányt. A szülés megállíthatatlanul beindult, innen már mi nem megyünk sehova, gondoltam.
Ekkor kisebb hangzavar alakult ki a sátrunkon kívül, és ahogy ott térdepeltem a lány mellett, a köpenyek alatt a lábak között megláttam a kollégáim neonnarancs színű mentős nadrágját.
Keveset tudok a képregények világáról, de az előbb vezénylő bajszos férfi jelmezét én is felismertem, láttam már ilyen filmet, még ha nem is kötött le. Ez a férfi az Igazság Kapitánya ruháját hordta. Határozottan szóltam hozzá, mint a filmben az igazságosztók (vagy mik) vezetőnője, aki mindig kiadta nekik, hogy most épp hol kell legyőzniük a gonoszt.
– Kapitány! Őket átengedheti, az én embereim.
Hátrafordult egy pillanatra, úgy válaszolt mély baritonján:
– Igenis asszonyom!
Beengedték a hordágyat. A fiúk ráemelték óvatosan a lányt, de addigra a kisbaba már annyira igyekezett kifelé, hogy többre nem maradt időnk, ott kellett helyben levezetnem a szülést. Minden úgy zajlott, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy egy képregény-találkozó közepén előbújik egy új kis élet. Mikor felsírt, a tömeg moraja alábbhagyott, mindenki az új kis hangra volt kíváncsi, még ha a köpenyektől nem is láthatták.
A lány fárad szemében öröm csillogott.
– Elvághatja a férjem? – nyögte nagy nehezen a köldökzsinórt nézve a lábai között.
– Persze, ki az? – kérdeztem vissza, de addigra már a tömeget vezénylő Kapitány is ott térdelt mellettem. Ránézésre legalább tíz-tizenöt évvel idősebb volt, mint a lány, meg sem fordult a fejemben, hogy pont az ő gyereke születik meg a kezeim között. Apakapitány.
– Kicsi hercegnőm! – suttogta deres szemmel a babának.
– Az én köpenyembe becsavarhatják, hogy meg ne fázzon – szólt hátra fordulás nélkül az a rózsaszín ruhás férfi, akit a kollégáim korábban annyira kinevettek. Most vettem csak észre, hogy ő is itt van a félkörben. Valaki más állt be a helyére, amíg lecsatolta a köpenyt a nyakából, és átadta. Belecsavartuk a még magzatmázas kislányt, és az édesanyja mellkasára fektettem.
Apakapitány is levette a köpenyét, betakarta vele a hordágyon pihegő fiatal kis nejét és a lányukat. Így indultunk el a mentőautó felé, már sokkal nyugodtabban. Szuperhősök vágták nekünk az utat a tömegen át.
A szerző korábbi novellái ITT.
