A filmre már csak halványan emlékszem, mert lassan tíz éve, hogy láttam. De a rossz érzés, amit nőként és anyaként, nagymamaként 2013-ban éreztem, azóta is, mindig elfog, ha hasonló esetekről hallok. Most, a Budaörsi Latinovits Színház „Vadászat” című darabjának a beharangozójában pedig azt olvasom, hogy Thomas Vinterberg azért rendezte meg, mert a pszichológusa hívta fel rá a figyelmét a „Születésnap” című dogma-filmje után, hogy igen, a pedofília borzalmas bűn, de annak is végzetes következményei lehetnek, ha valakit hamisan vádolnak meg pedofíliával.
A hazai, napi politikai életet nyomon követőknek nem kell megmagyarázni, hogy ez a téma most 2022-ben és itt Magyarországon miért aktuális. De aki csukott szemmel járna: néhány héttel vagyunk nemcsak az országgyűlési választások előtt, hanem a vele egyszerre sorra kerülő népszavazás előtt is, ahol a jónépnek azt kellene megerősítenie, hogy a kormány által „gyermekvédelminek ” nevezett törvény valóban a gyerekeinket hivatott megóvni a pedofiloktól, és nem egy eszement támadás a homoszexuálisok és a teljes LMBTQ közösség ellen. Amikor tehát körülbelül a színdarab közepén az óvodavezetője elrikácsolja magát, hogy „Védjük meg a gyerekeinket!”, beugrik ugyanezzel a felirattal az utcáinkat elárasztó óriásplakát, amelyiken egy anya szorítja magához a kisgyerekét, és hogy szavazzunk „nem”-mel. De mire is? A legszörnyűbb, hogy ők maguk, akik ezt a törvényt átverték a parlamenten, velünk együtt nagyon jól tudják, mekkora csúsztatás, gonoszság, gyalázat (és ki-ki helyettesítse be a számára megfelelő súlyú kifejezéssel) a másságot és a pedofíliát összemosni. Hiszen azt se merik ráírni arra a k…szott plakátra, hogy mitől védjük meg a gyerekeinket!
Sajnos a napi, bűnügyi hírekben egyre gyakrabban találkozunk nők, gyermekek, védtelenek ellen elkövetett erőszakkal. Az ezekről szóló cikkekből azonban jellemzően nagyon kevés konkrétum derül ki. Például csak annyi, hogy a vér szerinti szülők „elrabolták” a nevelőszülőktől a kislányukat, és egy lépcső alatt rejtegették. Arról, hogy miért vették egyáltalán el tőlük, semmit nem tudunk, de az amit sugall mondjuk a rendőrségi jelentés, pont elég ahhoz, hogy a kommentelők alaposan nekiessenek a szerintük gyermekbántalmazónak és szó szerint a vérét akarják venni. És ami a legmegdöbbentőbb, hogy ugyanők, akik ekkor így ítélkeznek, egy másik hír alatt, ahol megvernek és megerőszakolnak egy nőt vagy akár egy kislányt, az áldozatot hibáztatják, mert biztos túl rövid volt rajta a szoknya, csábosan mosolygott és így tovább. De nem akarok nagyon elkanyarodni a most látott színdarabtól és az abban felhozott témától…
Mint fentebb írtam, anya és nagymama is vagyok, és nem tudok elképzelni annál nagyobb bűnt, hogy valaki egy gyermeket bántson. Se nagyon, se kicsit, se tettlegesen, se szóval, se lelkileg, sehogy és kész. Határozottan azt gondolom, hogy a gyermekbántalmazásra nincs mentség. DE! Arra sincs, ha a megvádolt személynek nem adjuk meg a lehetőséget, hogy elmondja a saját verzióját az eseményekről. Az észak-dániai kisvárosban élő Lucas Bruun, (Chován Gábor) az elvált tanár, aki a helyi gimnázium bezárása után az óvodában talált munkát, bizony nem kapott esélyt sem rá, hogy tisztázza magát. Pedig pincéje sem volt a háznak, miközben már öt gyerek vallotta ugyanazt, hogy a pincében mutogatta nekik a micsodáját! Pedig az ötéves Clara (Nagy Nóra Zsófia) már elmondta az anyjának (Páder Petra), hogy „butaságot” beszélt és ő rossz ember! (A kislány valójában csak az óvónéninek mondott „butaságot”, a többiek, mint például a „gyermekvédelmi felelős”, a gyerek szájába adták a saját gondolataikat.) Pedig a rendőrség is hazaengedte, mert nem találtak elegendő bizonyítékot ellene… Mégis rettentő indulattal közösítették ki és támadtak rá a tegnapi cimborái, ölték meg a kutyáját azok, akik saját bevallásuk szerint eddig elképzelni sem tudták, hogy egy közülük való (!) ilyet tehet, hogy pedofil lehet, de ugye miért találna ki ilyesmit egy ártatlan kislány…
Miért? Ezt is megtudtuk, amikor Lucas elkeseredésében a barátja (Böröndi Bence) – aki a kislány apja – szemébe mondja, hogy a saját háza táján kellene körülnéznie, vajon miért rossz a házassága, és vajon a kislány miért vágyik olyan erősen a szülei helyett az óvóbácsi szeretetére?! Ám mivel az óvóbácsi nem viszonozza a kislány érzelmeit és nem fogadja el tőle a szív alakú nyalókát, annyira megharagszik rá, hogy „butaságot” talál ki ellene.
A budaörsi színházban Pelsőczy Rékának nem ez az első rendezése, és biztosan nem is az utolsó, és amiben még biztosak lehetünk, hogy minden egyes alkalommal felkavaró témához nyúl. (A „Születésnap”-ot, Vinterberg előző filmjéből szintén Pelsőczy rendezte ugyanitt, 2020-ban volt a bemutató, online is láthattuk és még műsoron van, aki kihagyta, érdemes még a „Vadászat” előtt megnéznie.) Ahogy korábban, úgy most is sikerült nehéz úti csomagot adnia a nézőknek, magát az előadást pedig tudatosan és hatásosan felépítenie. Az első percben az óvónéni (Spolarics Andrea) gügyögő köszöntőjével már-már elringatott, majd egy olyan jelenettel riasztott fel, amelyikben a vadásztársak amolyan „hű de férfiasan” buliznak, isznak, káromkodnak és ordibálnak szexuális töltetű hülyeségeket. És amikor ugyanezen cimborák zsákmányként ejtik el és pörgetik meg a szó szerint és átvitt értelemben is rácsok mögé zárt Lucast, egészen brutális.
Azt hiszem, a valóságban sajnos itt véget is érne ez a történet vagy talán temetéssel zárulna, de a színházban azért kapunk egy kis megnyugvást, mert miután – szinte véletlenül – kiderül az igazság, ebben az észak-dániai kisvárosban sikerül úgy tenni, mintha semmi se történt volna és mehet tovább minden úgy, mint előtte. De persze nem megy, nem mehet, amit abból értünk meg, ahogy a tanár megretten egy immár ártatlan lövés hangjára.
Fotók: videórészletből és Borovi Dániel/Budaörsi Latinovits Színház
