A második világháború gyermekei ma nagy(déd)mamáink és -papáink

Die Kinder im Zweiten Weltkrieg waren mit der Verschleppung, Vertreibung und Verlust geliebter Menschen konfrontiert. Viele ungarndeutsche Kinder, Jugendliche mussten am eigenen Leibe erfahren, was es bedeutet, die Liebsten zu verlieren und ihre Heimat zu verlassen. Ihre Kindheit war daher von Ausgrenzung, Armut und Hunger geprägt. „Wir kamen mit dem dritten Transport aus Budaörs erst nach Wasseralfingen. Meine Mutter war Witwe und hatte sieben Kinder sowie ihre Eltern bei sich. (…) An jeder Hand hatte ich zwei kleinere Geschwister (..) und so gingen wir betteln. (..) Es gab selten etwas zu essen.” (Bericht von Anna Hackbeil, geb. Starz)

Die Vertriebenen wurden in ihrer neuen Umgebung oft als Fremde betrachtet und ausgegrenzt. Diese Erfahrungen haben in ihnen tiefe Spuren hinterlassen, davon erzählen die folgenden Zeilen: „Für uns ältere Geschwister, die 14 und älter waren, hieß es nun sofort arbeiten gehen zu müssen. Ohne Arbeit gab es keine Lebensmittelkarten! In Ungarn wollte ich die Polgarischule zu Ende bringen und war eigentlich schon in Pécs für eine Weinbauschule angemeldet. All’ das war nun nicht mehr möglich. Unser Großvater war schon in Rente und auch er musste wieder arbeiten gehen (..), musste Gräben ausputzen oder Feldwege säubern. Dabei weinte er oft, dass er in seinem Alter und dem Stand, den er in Budaörs hatte, diese Arbeit verrichten musste. Lange dachte er, wir kämen wieder zurück und irgendwann verbrannte er sein mitgebrachtes, wertloses Geld. Es gab kein Zurück mehr.” (Bericht von Johann Starz)

Dennoch gab es auch Zeiten der Hoffnung und Freude, wenn zum Beispiel ein Kind in der neuen Heimat geboren wurde. Die jungen Eltern und ihre Kinder integrierten sich schneller in die deutsche Gesellschaft und waren dankbar. „Wir ham a Mädel! (…) Von den Hausleuten (…) wurde der Mädchenname Edeltraud vorgeschlagen. Das war mir nicht so recht. Bei uns Zuhause in der Heimat hießen die Mädchen: Maria, Nani, Resi oder Kathi …, aber doch nicht Edeltraud. Meine Frau war offen für alles und aus Dankbarkeit gaben wir unserem Mädchen den für uns etwas ungewohnten Namen Edeltraud.” („Neues Leben”, in: Ausstellung im Budaörser Heimatmuseum, Bretzfeld)

Die Kinder, Jugendliche im Zweiten Weltkrieg sind heute unsere Großmütter, Urgroßmütter und Großväter, Urgroßväter, die uns trotz Leid und Verlust, in Liebe aufgezogen und mit ihren Geschichten zu unserer heutigen ungarndeutschen Identität beigetragen haben. Wir, ihre Enkelkinder gedenken heute, am Gedenktag der Verschleppung und Vertreibung der Ungarndeutschen an sie, damit ihr Schicksal nie vergessen wird.

Dr. Kathi Gajdos-Frank, Jakob Bleyer Heimatmuseum Budaörs

/Zitate: Ständige Ausstellung über die Vertreibung, in: Budaörser Heimatmuseum Bretzfeld/

A második világháború idején a gyerekek elhurcolással, elűzetéssel és számukra kedves emberek elvesztésével találkoztak. Sok magyarországi német gyermek, fiatal saját bőrén tapasztalta, mit jelent szerettei elvesztése és a búcsú hazájuktól. Gyermekkorukra többnyire a kirekesztettség, szegénység és éhezés volt jellemző. „Budaörsről a harmadik elűzetési transzporttal először Wasseralfingenbe érkeztünk meg. Édesanyám özvegyként hét gyermekéről és szüleiről gondoskodott. (…) Minden kezemre két kistestvér jutott (…), így mentünk koldulni. (..) Ritkán jutott nekünk ennivaló.” (Hackbeil Anna, szül. Starz beszámolója)

Az elűzötteket új környezetük gyakran idegennek tekintette és kirekesztette. Ezek a tapasztalatok az érintettekben mély nyomokat hagytak, erről tanúskodnak a következő sorok: „Nekünk, nagyobb testvéreknek, akik 14 évesek vagy idősebbek voltunk, azonnal munkába kellett állnunk. Munka nélkül nem kaptunk élelmiszerjegyeket! Magyarországon be szerettem volna fejezni a polgári iskolát és igazából már jelentkeztem is Pécsett egy szőlészeti iskolába. Mindez innentől lehetetlenné vált. Nagypapánk már nyugdíjas volt és neki is újra dolgoznia kellett (…), ment árkot ásni vagy földutakat tisztítani. Sokszor sírt azért, hogy életkora és korábbi, Budaörsön betöltött státusza ellenére ilyen munkát kell végeznie. Sokáig úgy gondolta, visszatérünk, majd végül elégette a magával hozott, értéktelen pénzt. Nem volt már olyan, hogy ’vissza’ soha többé.” (Starz János beszámolója)

Adódtak azért reményt adó, örömet okozó időszakok, pillanatok is, például amikor az új hazában utód született. A fiatal szülők és gyermekeik a német társadalomba gyorsabban integrálódtak és hálásak voltak. „Kislányunk született! (…) A háziak (…) az Edeltraud nevet javasolták. Ez nekem nem igazán tetszett. Nálunk otthon a hazánkban a lányokat Marianak, Naninak, Resinek vagy Kathinak hívták … semmiképpen sem Edeltraudnak. Feleségem nyitott volt mindenre és hálából kislányunknak végül a számunkra szokatlan Edeltraud nevet adtuk.” („Új élet”, in: Kiállítás a bretzfeldi Budaörser Heimatmuseumban)

A második világháború gyermekei, fiataljai ma nagymamáink, dédnagymamáink és nagypapáink, dédnagypapáink, akik sok szenvedés és veszteség ellenére szeretetben neveltek fel minket és történeteikkel alakították, gazdagították magyarországi német identitásunkat. Mi, az unokák ma, a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapján nagyszüleinkre, dédszüleinkre gondolunk, sorsukat nem felejtjük el soha.

Írta: Dr. Gajdos-Frank Katalin, Jakob Bleyer Heimatmuseum Budaörs