Olvasom, hogy egy negyven pluszos írónőnek milyen gyötrelmeket okozott fiatal lányként a húsvét hétfői locsolkodás. Pacsuli vagy hideg szódavíz, távoli ismerős és ismeretlen izzadt férfiak és apáik koszos kezét szorongató, pattanásos kamaszok – ilyenek élnek az emlékezetében. Szegény, sajnálom őt.
Számomra ugyanis a húsvét hétfő délelőtt arról szólt, hogy édesanyám hatalmas hidegtálakat készített, rajta friss újhagyma, retek, paprika, paradicsom, abban az évben először. Főként délelőtt ritkán látott, de kedves vendégek jöttek, az unokabátyám és a nevelő apja, később már a fiaival érkezett, kedves szomszédok, akikkel máskor is váltottunk ugyan pár szót, de beszélgetni ilyenkor volt alkalom, és igen, becsöngetett néhány ismeretlen fiú is, de ahogy jöttek, úgy illedelmesen el is mentek némi zsebpénzzel. A rokonok azonban nem pénzt, hanem piros tojást és csokit kaptak. Amikor férjhez mentem és fiam született, szerettük volna az édesapjával átadni neki ezt a hagyományt, de nemhogy idegenekhez nem ment el soha, gyerekként a húgát is inkább megkergette, mint meglocsolta. Most már az ő fia lenne soron, de ők nem locsolkodnak. Kicsit sajnálom, de természetesen maguk döntik el, milyen régi szokásokat tartanak meg és mit nem.
Húsvéthétfőn tehát máig élő népszokás a locsolkodás, ezért néhol vízbevető hétfő néven is ismerték ezt a napot. A víz megtisztító, megújító erejébe vetett hit az alapja, mely aztán polgárosodott formában (kölnivízzel locsolás) megmaradt. A legények erre az alkalomra a keménykalapot (Budaörsön ksefthut) tették fel a fejükre. Régen a lányok a locsolásért virágot adtak a legényeknek, amit azok a gomblyukba vagy a kalap mellé tűztek. A legényeket süteménnyel, likőrrel, pálinkával kínálták. Az asszonyok inkább tojást és süteményt adtak nekik.
Mindenkinek saját kedve szerint való húsvét hétfőt kívánok!
