„Gyorsak vagyunk, bátrak vagyunk, vidámak vagyunk, budaörsiek vagyunk!” – Emlékezzünk a régiekről…, ezúttal Steinhauser Klára helytörténet író „Budaörs 300 évvel ezelőtt érkezett lakóinak emlékére” címmel tartott előadást a könyvtárban szerdán. Az érdekes képekkel illusztrált összefoglaló élményszerűvé tette a svábok betelepítésének keserves történetét.
„Die Donau fließt und wieder fließt…” azaz „A Duna a tengerbe folyik nappal meg éjszaka” – idézett a régi dalból Steinhauser Klára, akinek az előadására 2017. május 24-én, este fél hétkor megtelt a Gróf Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtár terme, csaknem ötvenen voltak kíváncsi elődeink életére. Bíró Ágnes könyvtárigazgató-helyettes bevezetőjében méltatta a nyugdíjas óvónő helytörténet kutatással kapcsolatos munkásságát, hiszen egy település lakosságának fontos az identitástudat. Majd kérdései segítségével Klárika megosztotta a hallgatósággal, hogy a múltban való keresgélést a saját családfájának a kutatásával kezdte, s mikor Biatorbágyról Budaörsre költözött, elsősorban Hauser József „Budaörsi krónikák” című könyve volt rá nagy hatással. A háború előtti közösségi élet keltette fel a figyelmét, és szerette volna ennek hátterét minél jobban megismerni és másoknak is átadni. Több helytörténeti könyve jelent már meg a német nemzetiségi önkormányzat kiadásában, és most készül egy újabb, amit az Óvárosért Egyesület karolt fel, és a „Városunk kincsei” sorozat harmadik kötetében a budaörsi kapukról lesz szó.
Mikor, miért és hogyan indultak ide a svábok? Az előadás ezekre a kérdésekre adott választ.
A XVII. században Örs község a három részre szakadt Magyarország török fennhatóságú területén volt, s mint ilyen, a felvonulási területhez tartozott. 1686. szeptember 2-án foglalták vissza Budát a törököktől az európai hatalmasságok egyesített serege. Korabeli útleírások szerint olyannyira elnéptelenedett és elpusztult a vidék, hogy Budától Eszékig nem maradt egyetlen ép ház sem. A földesurak megállapították, hogy ha nincs, aki dolgozzon, nem hoz hasznot a föld: „Ubi populus, ibi obulus!”: ahol a népesség, ott az obulus, vagyis a pénz.
A „miért?” kérdésre mindkét oldal felől megvan válasz. Az egész Habsburg Birodalom érdeke volt az ország benépesítése, ezért 1688-ban az uralkodó gróf Kollonich Lipótot, esztergomi érseket megbízta a betelepítési tervezet kidolgozásával. A másik oldalon, a német területeken akkoriban nehéz volt az élet. A jogrend szerint csak egy gyermek örökölte a földet, a többinek más foglalkozást kellett találnia. A jog nélküli paraszti réteg jócskán felduzzadt. Ráadásul a francia és svéd betörések miatt is szenvedniük kellett, az ellenséges katonák bántalmazták a lakosságot, hiába menekültek templomokba, felgyújtották. A gallok mondása volt, hogy amit nem lehet megenni, vagy elvinni, azt el kell pusztítani. Az állatokat elhajtották, a vetőmagot felélték.
Hogyan kezdődött a betelepítés? A magyar földesurak ügynököket, ún. ágenseket bíztak meg azzal, hogy német földön népszerűsítsék a Magyarországra betelepülés lehetőségét és előnyeit. Az ügynökök kiutaztak a délnémet területekre, ahol toborzó cédulákat terjesztettek és hirdették, az ígéret földjével kecsegtették a rossz sorban élőket. Regensburgban kivándorlási iroda létesült. Elsősorban azok indultak, akik elég erőt éreztek magukban szülőföldjük elhagyására.
Az Ulmer Schachtel elnevezésű hajókat eredetileg gabonaszállítás céljából építették, ezek 20-25 m hosszúak és 4-5 m szélesek voltak. Egy kis kabinház volt rajtuk, mely 6-8 m hosszú volt. Az ilyen hajókkal áruszállítást folytattak Ulm és Bécs között a XVI. század során. A XVIII. században azonban főként a telepeseket utaztatták rajtuk, akik kis csomagjukon kívül csak kéziszerszámokat, vetőmagot, baromfit vihettek magukkal. A Duna még nem volt olyan könnyen hajózható, mint manapság, örvények, sziklák, zátonyok tették veszélyessé az utat. Csak nappal haladtak. Így is gyakran előfordult, hogy részeg hajósok felborították a hajót. Ilyen esetben a kikötőkben a károsultak feljelentést tehettek. Akinek volt pénze, éjszakára szállást keresett. De a többség a szabad ég alatt hált. Az ügynököknek résen kellett lenniük, hogy a kikötőkben nehogy elkeveredjenek csoportjaik másik ügynökökhöz, mert akkor elestek a fejpénztől. A vízi út után szekerekkel mentek tovább, például egészen Vértesboglárig.
A népköltés is megörökítette ezeket a történelmi időket. A dalt Kalász Márton fordította magyarra: „A Duna a tengerbe folyik nappal meg éjszaka,/ hullám hullámot csalogat, egyet se látsz már soha. / A fecske tavasszal visszatér, gólya száll valahova, / de aki Magyarországra ment, nem jön már vissza soha.”
A svábok Schwabenland, mai nevén Württenberg területéről jöttek leginkább, de jöttek még Elzászból, Hessenből, valamint svájci, frank és tiroli területekről is. A Hauser család konkrétan a Fekete-erdőből, a Herczog család a svájci Hornussenből, hol hegyek ölelésében van a templom.
Legtöbben Pest, Fejér és Veszprém megyében telepedtek le. A családosokat szívesebben fogadták, mert nem vándoroltak olyan könnyen tovább, mint az egyedülállók. A szervezett betelepítések első hulláma közvetlenül a törökök kiűzése után megkezdődött, III. Károly a Bánátba és Tokajba telepített, de hangsúlyozta, a betelepülők ne számítsanak arra, hogy visszafordulhatnak. Sokan azok közül, akik a mocsaras Bácska, Bánátig utaztak, megbetegedtek mocsárlázban.
Korabeli leírások szerint a svábok az itteninél fejlettebb mezőgazdasági módszereket hoztak magukkal, és az önsanyargatásig szorgalmasak, dolgosak. A hungarus-tudat hamar kialakult bennük, ami az országhoz való ragaszkodásukban fejeződött ki.
A betelepülők Magyarországon eleinte csak juhaklokban (Vértesboglár), pincékben (Budaörs) találtak fedelet a fejük fölé, sokan még azt sem, csak a zamatos fű volt derékaljuk a csillagos ég alatt. Az elsőknek volt legnehezebb a dolguk, erdőt kellett irtaniuk, a sok évtized óta műveletlen földeket újra feltörniük.
És amikor már végre a szőlő termőre fordult, már születtek gyermekek és már éppen csillapodott a honvágyuk, amikor végigsöpört rajtuk a pestis. Az akkori orvosok, a kirurgusok védekezésképpen azt javasolták a lakosságnak, hogy egyenek ecetet, sóskát, vereshagymát és fekete retket. A betegség megjelenésekor pedig sült vereshagymából, szappanból és mézből álló keveréket kellett a gugákra (bubókra) kenni a népi gyógyászat szerint. Budaörsön és a környéken a lakosság fele elpusztult. A pestisben elhunytakat a településektől távolabb temették, vastag földréteggel fedték, és a vágómarha nem legelhetett rajta. Fölmerült korábban, hogy a budaörsi pestistemető a Köz téren, a Zichy major mögött lett volna, de ezek a kitételek ezt cáfolják. Gazdagrét határában viszont ma is megtalálható az 1761-ben emelt pestis oszlop, melyet hálából emeltettek a túlélők.
Az elpusztultak helyébe újabb telepesek érkeztek, az élet ment tovább.
A krumplit a svábok hozták be Magyarországra. A mezőgazdasági szakemberek felismerték, hogy az éhínség csökkenthető általa, ennek ellenére nem terjedt el. Az 1800-as évek közepén bevezettek egy olyan intézkedést, hogy ingyen földet kap az, aki hajlandó krumplit termeszteni. Az ellenállás egyik oka abban keresendő, hogy a néphiedelem szerint a sváboknak a krumplievés miatt születik sok gyereke.
Az újabb sorscsapás az 1875-ben felbukkanó szőlőgyökértetű (filoxéra) pusztítása volt. Próbáltak ellene védekezni, perolin fecskendőkkel juttatván vegyszert a gyökerekbe, de nem használt. Családok váltak földönfutóvá, akik addig szőlőművelésből éltek. Sokan a főváros ipartelepein, gyárakban keresték megélhetésüket. Idővel rájöttek, hogy vadalanyra kell oltani, de mire újra termővé váltak a szőlők, megint évek teltek el. (Az 1920-as évektől az őszibarack lett Budaörs fő terménye.)
A XX. század első felében virágzó település volt Budaörs, az itt zajló közösségi élet példaértékű. A Mária-lányok Egyesület lényege, hogy a közösség az apácákra bízták a leányok nevelését. Tűzoltó és lövész egyletek alakultak. A lövészek hagyományosan húsvétkor a Kő-hegyen díszlövéseket adtak le. A Halottas egyletet (Leichenverein) a kevésbé jómódúak alapították, a tagok egy kis összeg befizetésével biztosították temetkezésük költségeit. A ’20-as évek végén labdarúgó csapatot is szerveztek, a futballisták jelmondata: „Gyorsak vagyunk, bátrak vagyunk, vidámak vagyunk, budaörsiek vagyunk!” De volt Takarékszövetkezet és megalapították a Budaörs-Törökbálint Ipartestületet is.
Steinhauser Klára korabeli képeket vetített, melyekhez a hallgatóság a helyszínek felismerése során lelkes kommentárokat fűzött. A képeken látható volt a Schmidt hentesüzlet a Kisfaludy utca sarkán, a Herwerth vendéglő és a HÉV megálló, Windisch György sörfőzdéje, és egy fentről készített fotó a két sorban álló présházakról, ahová a férfiak vasárnaponként kijártak bort inni.
Az előadás végén három jeles budaörsi férfiúról is megemlékezett Steinhauser Klára. Dr. Schäffer Mihály orvos, aki bevezette az anya- és csecsemőtanácsadást Budaörsön, és a védőoltásokat, melyek következtében a csecsemőhalandóság jelentősen lecsökkent. Kitelepítették, ahogyan Müller György talajbiológust is, aki a Magyar Tudományos Akadémia tagja is volt 1986-tól. Az NDK-ban egy tehenészetben a trágyát takarította, de hamar rájöttek tanultságára, így később a lipcsei egyetem professzora lett, s többek közt Bogota egyeteme is díszdoktorrá avatta. Wéber Mihály, akiről kép sem maradt fenn, mert lánya, Wéber Cili halálával az egész hagyaték elenyészett, alapította meg a polgári iskolát, ahol a budaörsi gyerekek tanulhattak, mely ugródeszkának bizonyult a pesti iskolákhoz. Biatorbágyon például nem volt ilyen, és a gyerekek nem is mentek tanulni Pestre.
A vetítés végeztével lehetőség nyílt kérdések feltevésére. Egy hölgy említette, hogy jónéhány évvel ezelőtt egy XI. kerület könyvkötőnél látott budaörsi anyakönyveket nedves, ázott állapotban, melyeket újra kellett köttetni. A könyvkötő szerint ezeket a városházáról hozták. A hölgy kérdése az volt, hogy ezek most vajon hol találhatók?
Másik kérdés arra vonatkozott, hogy mikortól és hogyan kezdődött a magyar nyelv tanulása és használata Budaörsön? Egy hölgy a nézőtérről elmesélte, hogy az 1901-ben született nagyapját annak idején minden nyáron elküldték magyarul tanulni, s helyébe magyar gyerek jött németet tanulni. Abban az időben még biztos, hogy a faluban nem beszéltek magyarul. A vízválasztó ebben a kérdésben a kitelepítés volt. Azoknak a tanítóknak, akik a magyar nyelvet tanítják, jutalmat helyeztek kilátásba. A sváb nyelv, az anyanyelv elsorvadt, ahol családon belül nem használták, mert az iskolákban aztán az irodalmi németet oktatták.
A kötetlen beszélgetések során fölmerült egy ötlet, hogy akár egy egylet keretében összeüljenek, akik még emlékeznek régi történetekre, és magyarul értekezzenek, mert németül már nem mindenki beszél jól. Vagy lehetne a solymári példát követni, ahol egymás régi fotóit nézegetik, és gondjuk van rá, hogy azok ne enyésszenek el, mert helytörténeti értékük van.
Steinhauser Klára végül elmesélt egy apró, de annál jellemzőbb részletet a régmúlt Budaörs lakóiról. Egy férfi a mai Szakály Mátyás utcában minden nap kora hajnalban befogta a lovakat, és elindult a földekre. Ha lányai addigra nem készültek el az öltözködéssel, nem várta meg őket. A fegyelem a dolgos élet alapja. Nem egyszer előfordult a szájhagyomány szerint, hogy a lányok a kötényüket már a szekéren ülve kötötték.
Kapcsolódó cikkünk: https://www.budaorsinaplo.hu/archivum/multunk/emlekezzunk-regiekrol-a-svabok-magyarorszagi-betelepitese
