Október 22. a dadogás elfogadásának nemzetközi világnapja 1998 óta. Hogy miért kell egy fogyatékosságnak világnapot szentelni? Természetesen az elfogadáson van a hangsúly.
A beszédzavarok egyik leggyakrabban jelentkező formája a dadogás, ráadásul a legtöbb dadogó ember általában megpróbál észrevétlen maradni, félve attól, hogy idegesnek vagy butának tartják őket. Miközben a szívük mélyén arra vágynak, hogy ők is megmutathassák képességeiket. S vannak, akiknek gátlásukat oly’ mértékben sikerül leküzdeni, hogy olyan szakmában lesznek igazán sikeresek, amelyikben nagyobb közönség előtt kell beszélni.
Az utóbbira példa Jocó bácsi, azaz Balatoni József, aki országosan ismert tanár, gyakori médiaszereplő. S aki a Budaörsi Naplóban is többször volt interjúalanyunk. Számos cikket írt a dadogásáról, több helyen nyilatkozott erről, többek között ezt: „… ma már nincs gyomorgörcsöm, ha beszélnem kell, nem érzem azt, hogy ég az arcom, remeg mindenem, ha meg kell szólalnom. Ahhoz is évek kellettek, mire a műsorvezetők, újságírók már nem szemlesütve, mély zavarban érdeklődnek arról, hogy kérdezhetnek-e a dadogásról, beszélhetnénk-e róla. Mintha nem lenne amúgy egyértelmű a helyzet.” Majd így folytatja: „Nem mondjuk azt, hogy én nem utálom a dadogósokat, de azért a tévében ne szerepeljen. Mert aki ilyet mond, baromira nem toleráns, hiába hiszi ezt magáról. Ugyanúgy kirekesztő, mint aki azt írja, hogy utálja a dadogósokat. Sőt, aki kimondja, hogy utál minket, legalább őszinte, nem mismásol. Az ilyen embereknek üzenem: csak azért sem kussolok! Sőt, büszkén kiállok és beszélek! Nem vagyok hajlandó kellemetlenül érezni magam egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetek. Nem engedem meg, hogy az előítéletes emberek elvegyék a kedvemet attól, amiben hiszek, amiben jó vagyok, csak azért, mert nem vagyok tökéletes. Nem is leszek az soha, és akkor sem lennék, ha nem lenne beszédhibám.” (A képen Balatoni József érdeklődő fiatalok körében Budaörsön.)
Híres emberek, akik bizony dadogtak: James Earl Jones amerikai színész, akit leginkább a Star Wars filmek Darth Vader vagy az Oroszlánkirály Mufasa nevű figurájának hangjaként ismerhetünk, 5 évesen annyira dadogott, hogy egyáltalán nem mert hangosan megszólalni. Később, amikor a michigani Brethren-be költözött, egyik általános iskolai tanára segített neki a dadogás enyhítésében, ennek ellenére, önkéntes némasága egészen középiskolás koráig tartott. A mai napig hálás Donald Crouch-nak, középiskolai tanárának, aki felfedezte a költői vénáját, mellyel sikerült kiszabadulnia kínzó, néma világából. Tanára kérésére az osztály előtt minden nap felolvasott egy-egy verset, így lassanként a gyötrő szorongás is elillant gondolataiból. Egy interjúban ezt nyilatkozta: „Igen, dadogtam…, még beszélni sem tudtam. Elsős koromtól egészen középiskolás koromig a némaságba menekültem.”
Bruce Willis. A híres színész szülei 1972-ben váltak el és a család széthullása annyira megviselte a kamaszkorú Willist, hogy dadogni kezdett. A középiskolában emiatt sokszor csúfolták, osztálytársai még a Buck-Buck gúnynevet is ráragasztották. A fiatal Willis azonban rájött, hogy a színpadi szereplés kitűnő módja az önkifejezésnek, és még dadogásán is segít. Iskolai színdarabokban kezdett játszani, és végül oly népszerűvé vált, hogy még a diákönkormányzat elnökévé is megválasztották. Kitartását és küzdelmét siker koronázta, hiszen az egykor dadogós kamasz nevét ma már Hollywood legnagyobb csillagai közt emlegetik
Sir Anthony Hopkins: „Teljesen magányos voltam, de nem jókedvemből. Egyszerűn nem tudtam, hogy mi a francot mondjak az embereknek. Szégyenlős voltam. Dadogtam, selypítettem, hebegtem-habogtam.” Hopkins ráadásul diszlexiás is volt, iskolaévei ezért meglehetősen eredménytelenül teltek, így a tanulás helyett inkább a művészetek segítségével próbálta megvalósítani önmagát. Tizenöt éves volt, amikor Richard Burton hatására és bátorítására döntött úgy, hogy színész lesz, és napjainkra az egyik legnagyobb filmes legendává vált. Dr. Hannibal Lecter-ként nyújtott 1992-es alakításával még egy Oscar-díjat is bezsebelhetett.
S hadd említsem meg egy középiskolai osztálytársamat, akit Erikának hívtak. Sajnos már nincs köztünk, de a napokban a 43 éves érettségi találkozón emlékeztünk meg róla is. Az egyik tanárunk, Margó néni idézte fel, hogy amikor fiatal tanárként először szóban feleltetni akart nálunk, éppen Erikát hívta ki, ám Erika nem tudott megszólalni. Mi gyerekek mondtuk neki, hogy Erika csak írásban felelhet, mert dadog. Margó néni zavarba jött és aznap kihívott mást. Majd másnapra kitalálta, hogy az ő minden óráján Erika lesz a hetes, aki jelent neki. Amíg akar, írásban. Ez így ment egy ideig, Erika írásban adta át, hogy hányan vagyunk, ki hiányzik stb., amikor egyszer önmagától úgy döntött, inkább szóban jelentene. Az lenne persze a csattanó, hogy Erika is híres színész vagy riporter lett, de nem. „Csak” egy nagyon jó ember, aki megtanult szóban is kommunikálni.
Október 22. tehát a dadogás elfogadásának világnapja 1998 óta. Célja a dadogók társadalmi megítélésének javítása, a kapcsolatteremtés és erősítés a szakemberek és az érintettek között. Az elfogadás területén bizony nagyon van még hova fejlődnünk!
Aki szívesen megnézne a témában egy remek filmet, annak „A király beszédé”-t ajánlom.
