Vártam pár napot a bemutató után, hogy ezt a cikket megírjam, mert a napi, egyéb feladatok mellett úgy éreztem, hogy hozzáadni nem tudok Székely Csaba: „Öröm és boldogság” című darabjához, amit a Budaörsi Latinovits Színházban Alföldi Róbert rendezett, elvenni pedig nagyon nem szeretnék belőle azzal, hogy felületesen értékelem.
Ha nem tudom, hogy az egyébként erdélyi szerző már 2017-ben megírta és 2018-ban be is mutatta többek között Marosvásárhely független társulata, a 3G Színház, azt gondolnám, hogy a jelenlegi napi belpolitikai eseményekre válasz, a Fidesz-kormány gyermekvédelminek nevezett, de valójában homofób törvényére adott reakció. Hiszen azzal kezdődik, hogy az iskolából szülői nyomásra az igazgató kicsap egy férfi tanárt, mert homoszexuális világhírű művészek alkotásait tanítja a diákoknak és önmaga is a saját neméhez vonzódik.
A darab „abból a megfontolásból jött létre, hogy míg az etnikai kisebbségek problémáit, a román – magyar viszonyt számos erdélyi előadás bemutatta már, addig más kisebbségek problémái egyelőre feldolgozatlanul maradtak. A heteroszexuálisok és az LMBTQ közösség tagjai közötti távolság az utóbbi időben mintha nőtt volna, és ez részben annak köszönhető, hogy az erdélyi átlagember soha nem találkozik önmagát felvállaló hús-vér melegekkel. Színpadon sem. Az előadás készítői viszont úgy gondolták, hogy márpedig a találkozás elkerülhetetlen. Meg kell mutatni, hogy kik az LMBTQ emberek és milyen problémákkal szembesülnek nap mint nap ebben a társadalomban. Hangot kell adni nekik. Nem ujjal mutogatva a többségre, nem vádaskodva, hanem csak könnyedén, humorral. Hátha ez a találkozás egy új barátság kezdetét jelentheti„- olvasom egy 2019-es ajánlásban. Új barátság? De szép is lenne! Sajnos azonban helyette szépen menetelünk vissza a „sötét középkorba”…
Nem szeretném elmesélni önöknek a darab történetét vagy inkább történeteit, hiszen több szálon futnak az események, még ha térben össze is érnek. Egyrészt, mert olyan stílusban, ahogy az meg lett írva, nem tudnám visszaadni, másrészt, mert lelőném a poénokat, amiken a közönség végig hangosan hahotázott. De támpontul: a cím ironikus. Szó sincs örömről és boldogságról, ellenben egészen eltúlozva (ja, hogy mi a túlzás…, például a Facebook posztok kommentjeit olvasva lehet, hogy tényleg van ilyen mélységes emberi sötétség?) és jó hangosan beszélve kapunk egy jó adagot az előítéletes ostobaságból, az ostobák önhittségéből, hogy ők aztán megmondják a tutit, milyen szabályok szerint élhetünk; és az ostobák gyávaságából, amikor szembe kellene nézniük az általuk kiközösített emberrel. S kapunk valamit abból is, hogy miként élik meg „másságukat” a kiközösítettek, miként próbálnak „nem mások” lenni, megalkudni, és beletörődni a sorsukba.
Nem, ebben a darabban senki nem jut el oda, hogy büszkén felvállaljon bármit. (A közönség a bemutatón annál inkább, ugyanis amikor a nézőtéri villany felkapcsolásával kísérve a szerző kiszól, hogy ki az, aki érintett, többen feltették a kezüket). Ezzel szemben szó szerint megverik a homoszexuális fiút, majd a leszbikus lányt megerőszakolja egy barom, és átvitt értelemben is folyamatosan megtiporják őket. A falu kocsmárosa pedig, aki „tisztességes” férj és apa, és sokáig úgy tűnik ő az egyetlen ember a faluban, aki elfogadóbb, végül gyilkossá lesz, mert azt hiszi (de még ebben is téved), hogy a homoszexuális tanár elszerette tőle az otthonába befogadott fiatalembert.
Hogy akkor min nevetünk? Hát az irónián… (Tudományosan: „A meleg az ember legközelebbi élő rokona. Genetikai állománya csaknem megegyezik a mienkkel, ebből kifolyólag külsőre teljesen hasonlítunk. Szerveink gyakorlatilag ugyanott helyezkednek el, egyezik a csontjaink száma és elrendezése, továbbá agytérfogatunk és vércsoportunk is.” … A falusi asszonyság mondja a félig agyonvert, leszbikus lány barátnőjének a kórházban: „Bé kéne már fejezni a léhaságot!”
Alföldi rendezései enyhén szólva formabontók, ha klasszikushoz nyúl újra értelmezi, ha kortárshoz, akkor hozzáteszi önmagát. Ebben az előadásban a rendezésen kívül, mint díszlettervező is szerepel a színlapon Bachraty Gábor mellett. Miközben a színpadkép „nem több”, mint egy fekete függöny, rajta felaggatva néhány népi hímzésű díszpárna, és egy nagy asztal, ami hol ágy, hol asztal, hol maga a színpad, amire mi, a közönség nem felnézünk, hanem lenézünk, ugyanis a termet megfordították, mint ebben a színházban már többször. A színészek (Spolarics Andrea, Chován Gábor, Ilyés Róbert, Fröhlich Kristóf, Mertz Tibor, Pető Kata – aki a jelmeztervező is – és Hartai Petra. Valamennyien több arcukat mutathatják meg (Flörich Kristóf ennél is többet), ahogy azt szintén, hogy ha kell, tudnak ripacsok, giccsesek lenni, ha kell, mély érzéseket és mély fájdalmat eljátszani.
A bemutatón szeptember 18-án és a másnapi előadáson telt ház volt, a nézők vastapssal jutalmazták a teljesítményt. A következő szeptember 25-én, most szombaton lesz. Sajnos biztos vagyok benne, hogy azok, akiknek tényleg meg kellene nézniük, nem fogják megtenni, vagy ha valamiért (tévedésből?) mégis elmennek, nem értik meg. Ők azok ugyanis, akik azt se értik, hogy a „libsiknek” mi a bajuk a „gyermekvédelmi” törvénnyel és vajon a melegek miért vonulgatnak. Ebben a darabban meg a szereplők minek ordibálnak végig…
