A Négyszögletű Kerek Erdő – mesejáték
Megint egy olyan darab, amiért a fővárosiaknak érdemes kijönniük Budaörsre. Ismét bebizonyosodott, hogy a Latinovits Színházban igényes munka zajlik és a társulat nagyszerű színészekből áll. Bár a már-már klasszikus „A Négyszögletű kerek erdő” hálás alkotás, mert jó arányban van meg benne a szórakoztatás és az erkölcsi tartalom, s nem nehéz belőle érdekes előadást csinálni, azonban új színt hozni a korábbiakhoz képest csak a színházcsináló kiválóságok tudnak.
„A Négyszögletű Kerek Erdő lakói fura lények, félig állatok, félig emberek és teljesen kelekótyák. Amúgy egyikük sem itt, az erdőben született, úgy menekültek ide a sok ostoba, kicsinyes, bosszantó apróság elől, ami az életüket élhetetlenné tette a városban – és amiben azért volt részük, mert olyan kis furák. A városban az ilyesmit nem kedvelik, ott azt szeretik, ha mindenki szép elvágólagos, úgy könnyebb kezelni őket. Az erdőlakók tehát ide menekültek, és most itt próbálnak egy új világot kiépíteni maguk körül.” Így vezeti fel a színlap a Budaörsi Latinovits Színház új előadását, amely ugyan elsősorban gyerekeknek szánt darab, de aki ismeri a művet, tudja, hogy több annál. „Egy demokratikus kísérletről szól a diktatúra éveiben, ez teljesen világos. A ’80-as évek elején íródott, a szereplői folyamatosan megpróbálnak együtt gondolkodni, együtt ötletelni egy probléma megoldásán, együtt viselni el azokat a hatásokat, amelyek őket érik” – mondta Simon Balázs, aki a darabot rendezte, a színház honlapján megjelent interjúban. „Azt hiszem, arra mutat rá ez a mese, hogy egyedül a közösség és a közösségi cselekvés a megoldás. Meg persze arra, hogy mi az, ami valóban ezt szolgálja, és én hogyan tudok a közösség tagjaként boldog lenni, mert egyedül valószínűleg soha nem leszek az” – fejtette ki a darab lényegét a rendező. Ezt domborítandó az eredeti kisregényhez képest a színpadi átiratban „közösségibb” az a jelenet, amikor Dömdödömöt kimentik a rádőlt fa alól, mert míg a könyvben Maminti, a tündér ezt egyedül oldja meg, addig a színpadon ez együttes erő eredménye – igaz, Maminti varázslata révén.
Senkit ne ijesszen el, hogy a színlapon bábkészítők is fel vannak tüntetve. Ez nem olyan előadás, mint a mostanában megszokott, színész mozgatta bábjátékkal kevert ifjúsági darabok, a szereplők vállára vetett bábok csupán azt jelzik, hogy ki milyen állatot testesít meg. A színészek saját, személyes játékát közvetlenül élvezhetik a nézők, és már csak emiatt is érdemes megnézni a budaörsi előadást.
Minden magyar ember élete során legalább háromféle módon találkozott már Lázár Ervin e már-már klasszikus művével: olvasta a könyvet, látta a belőle készült tévéjátékot és részesévé vált iskolai előadáson. De amit Spolarics Andrea (Ló Szerafin, a kék paripa) és Bohoczki Sára (Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl) kihozott figuráiból, az minden eddigi előadást és képzeletet felülmúl, nem véletlen, hogy Simon Balázs mellett az egész társulatot említik a rendezésnél.
A gyerekek kedvence természetesen Dömdödöm (Chován Gábor) volt, a maga szerény szókincsével és jóságával, hasonlóképpen, a jólelkű, butácska Szörnyeteg Lajos (Ilyés Róbert), aki nevével ellentétben mindig az emberséges megoldások híve. 
És ne hagyjuk ki Bruckner Szigfridet sem! (Bregyán Péter).
A színvonalat jelzi még, hogy a vendégművész a Nemzeti Színházban gyakran fellépő Miklós Marcell (Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon), illetve Ladányi Júlia (Vacskamati), aki még egyetemi hallgató, de már több nagy szerep van a háta mögött.
Ami talán kihagyható lett volna, az a kevésbé jól sikerült pillanat, amikor a közönségnek hosszú másodpercekig a zöld mezőn térdre boruló Mikkamakka (Böröndi Bence) fenekét kellett néznie. Viszont a korábbi bemutatót, a Karnebált igen csak lehúzó kritikus (laptársunkban jelent meg, nem a Budaörsi Naplóban – a szerk.) elégtételt kaphatott, mikor Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon „Nem, nem soha!” felkiáltással ripakodott rá a megszeppent társaságra, jókedvüket szegve.
A felnőttek szemszögéből értékelve a bemutatót a darab mesébe burkolt kritikája is a diktatúráknak, amit a magyar író 1985-ben adott ki, és az eredeti illusztrációkat Réber László készítette. Majd a kötet, vagyis Dömdödöm és társainak története 1986-ban elnyerte az Év Könyve jutalmat, ami utalhat a politikai és társadalmi rendszerváltozás közeledtére. De ahogy akkor, éppúgy ma is aktuális, ahogy a „diktátor” Zordonbordon (képünkön a háttérben, Miklós Marcell) rémisztgeti a többieket, ahogy uralkodni akar rajtuk és a soha, senki által nem látott pomogácsokkal fenyegeti az erdő lakóit, akik folyton jönnek, de ő megvédi őket, ha cserébe odaadják neki a kincseiket. Jaj, de ismerős valahonnan!
Fotók: Borovi Dániel (még több ITT)
