Portrésorozatunkban ezúttal egy zenész-tanár házaspárt ismerhetnek meg, Gönczi Gyula trombitaművészt és feleségét Göncziné Szurdi Ágnest. Mindketten aktív nyugdíjasok, közel negyven éve élnek Budaörsön. Gyulát pályatársai az Operaházból, Budaörsön a legtöbben a Vivartból ismerik. Kérdésünkre, hogy vágyott-e valaha szólókarrierre egy rövid „nem” a válasza, bővebben pedig annyi, hogy „talán hiányzik a gombolyagból még három méter”. Ágnesre és az általa vezetett kórusokra többek között az Egyes iskola volt tanulói gondolnak vissza szívesen.
Gönczi Gyula trombitaművészt és feleségét Szurdi Ágnes zenetanárt Tóth Anna, a VIVART Budaörsi Zeneművész Egyesület elnöke ajánlotta figyelmünkbe. Mivel nem úgynevezett híres emberekről van szó, amikor október végén kolléganőmmel felkerestük őket a Diófa utcai, kis budaörsi házukban, annál többet nem tudtunk róluk, mint amit Anna előzetesen elmesélt. Nagyon szerény emberek – mondta -, Gyula évtizedekig az Operaházban dolgozott, a Budapesti Filharmóniai Társaság tagja, és tíz évig tanított a biatorbágyi zeneiskolában. Ágnes pedig a Budaörsi Egyes Számú Általános Iskolából ment öt éve nyugdíjba, ahol 1985-től tanított (így rövid ideig még együtt dolgozott Budaörs legendás tanárával és karnagyával, Szakály Mátyással, aki 2003. karácsonyán, 87 éves korában hunyt el), de pályáját a ferencvárosi zeneiskolában kezdte. Azt már a házaspár tette hozzá, hogy Budaörsre ismeretség révén 1980-ban együtt költöztek (bár a mai házukat csak 1987-ben vették meg), és itt nevelték fel két gyermeküket. Ma már öt unokájuk is van, és bár minden családtagnak szoros a kapcsolata a zenével, hivatásként mást választottak. Az 1981-ben született lány orvos, gyógypedagógus, a két évvel fiatalabb öccse épületgépész.
A Vivart Budaörsi Sinfoniettának, illetve a fenntartó VIVART Budaörsi Zeneművész Egyesületnek Gönczi Gyula az egyik alapítója volt 2007-ben. Az akkor már jól ismert Budaörsi Kamarazenekar kibővítésével jöttek létre, alkalmassá téve a zenekart szimfonikus művek előadására. A művészeti vezetést Török Géza, Liszt Ferenc-díjas karmester vállalta, aki ugyan nem itt él a városban, de a zenekar tagjainak a többsége igen, így azon túl, hogy a budaörsi önkormányzat kiemelten támogatja őket, ezer szállal kötődnek a városhoz, és az alapításkori cél is az volt, hogy a budaörsi lakosok helyben részesüljenek magas színvonalú zenei élményekben a zeneirodalom remekműveinek bemutatásával. Évente négy-öt alkalommal tartanak előadást, jellemzően a városházán, de volt már a sportcsarnokban is. Legutóbb visszatérő hagyományként október 22-én az 1956-os forradalomra való megemlékezések előestéjén hallhattuk őket. (Erről itt írtunk: https://budaorsinaplo.hu/a-vivart-tegnapi-unnepi-hangversenye-kivulrol-belulrol/) A következő alkalom pedig Gönczi Gyula tudomása szerint farsangkor lesz. Ő maga, mint trombitás, értelemszerűen „csak” a nagy zenekari előadásokban szerepel, a kamarazenekari fellépéséken a fúvósok nincsenek ott. S bár nyolc éve nyugdíjas, időnként visszahívják zenélni többek között az Operaházba, bár kicsit fájlalja, hogy a fiatal karnagyok ezt egyre ritkábban teszik meg. Talán nem elsősorban anyagi okok miatt, hanem mert az idősebb zenészek bizony összehasonlíthatják a kicsit „okoskodó” kezdő karnagyok teljesítményét az olyan nagyokkal, mint például Medveczky Ádám.
De ugorjunk vissza időben! Hogyan kerültek kapcsolatba a zenével? – kérdeztük. „Borsodban, Szikszó mellett születtem Alsóvadászon, ahol anyukám tanító néni volt, apukám szintén tanított, mellette pedig kántorkodott a református templomban. Tiszta füllel rendelkeztem és jól intonáltam, hamarabb tudtam az ‘Egyszer egy királyfi” összes szerepét hallás után, mint a négy évvel idősebb nővérem, aki egyébként a darabban a királykisasszony volt, ezért a szüleim úgy döntöttek, hogy költözzünk még közelebb Miskolchoz, ahol zeneiskolába járhatok. Ott kellett hangszert választani, és mivel kicsi, tömpe ujjaim vannak (mutatja – a szerk.), a zongora, hegedű, klarinét stb. kizárva, de erős gyerek voltam, jó tüdővel, így végül egy ismerős, Nagy László harsonás, ‘minden rézfúvósok atyja’ segítségével lett a hangszerem a trombita. Örültem-e neki? Hát, az első hangszeren, amit kaptam, semmi fényezés nem volt, csúnya volt, ezért szipogtam, hogy nem erről volt szó. De apukám azt mondta, hogy ez a feladatom, gyakorolni kell…”. Később, már mint zenetanár Gyula sokszor gondolt erre vissza, amikor azon bosszankodott, hogy a mai gyerekek mennyire nem gyakorolnak otthon. 
Visszatérve azonban ismét az időrendhez, mi következett a hangszerválasztás után? „Konzi… Bár a felvételire pont rubeolás lettem, ezért anyukám bepúderozta az arcomat, hogy ne lássák. … Miskolcról nézve a Zeneakadémia olyan elérhetetlennek tűnt, mintha a Marsra akartunk volna menni. De azt mondhatom, a szerencse fia vagyok, mert 1973-ban én voltam a kettőből az egyik, akit az ország minden pontjáról jelentkezők közül felvettek.” Kire emlékszik az ottani tanárok közül szívesen? „Többekre, de ha egyet kell kiemelni, ő Tarjáni Ferenc (Dorog, 1938. szeptember 11. – 2017. december 27. Liszt Ferenc-díjas kürtművész, egyetemi tanár. Hegedűn kezdett tanulni, de egy csuklótörés miatt kürtösként folytatta – a szerk.) világhírű kürtművész. Egy zenei táborban hallottam először Mozartot játszani, felejthetetlen élmény. Volt egy találmánya, az akkordfűzés. Bár minden fúvós hangszer csak egy hangot tud egy időben kibocsátani, az ő módszerével úgy hangzott, mintha több szólna egyszerre, ezért voltak zenei újságírók, akik azt hitték, csalás az egész és el van dugva valahol egy magnó ..,”
Gyula első munkahelye a MÁV Szimfonikus Zenekar volt, ahova egy jól sikerült próbajátékkal negyedikes főiskolásként került be, egy évig dolgozott ott. Majd „híre ment”, hogy az Operaházban felszabadul egy trombitás hely, amire megint nagyon sokan jelentkeztek, de őt választották. Az operaházi évekről – ahova mint írtuk a bevezetőben ma is vissza-visszahívják – rengeteg szép emléke van, több mesterére, kollégájára, azok szakmai tanácsaira hálával gondol, és innen ment tehát nyugdíjba.
Újabb kérdésünkre, hogy vágyott-e valaha szólókarrierre egy kedves mosoly és rövid „nem” a válasza, bővebben pedig annyi, hogy „talán hiányzik a gombolyagból még három méter”.
Ágnessel folytatjuk a beszélgetést: elég hasonlóan kezdődött az élete, mint férjének, de mégis másként. „Az én édesanyám is pedagógus volt, ének-magyar szakos, általános iskolában rám bízta a nagy kórusban a szólamvezetést, majd a kamarakórust is vezethettem. A hangszerem a zongora lett, volt már a lakásunkban egy, amin a nővérem tanult előttem pár évvel. A szegedi konziba zongora szakra jelentkeztem, de ott Mihálka Gyurka bácsi kórusába is belecsöppentem. Jártunk mindenfelé énekelni, ami számomra még vonzóbb volt. Így amikor választhattam, hogy a konzi után Szegedre menjek-e zongora tanszakra vagy a Zeneakadémiára tanárszakra, inkább ide jöttem. Gyula alatt jártam egy évvel és a kollégiumban ismerkedtünk meg. Szőnyi Erzsébet volt az osztályfőnököm, és ő mindenkinek szerzett munkát, nekem is felajánlotta, hogy visszamehetek tanítani Szegedre, de mivel ekkor már a férjhez menésre készülődtem, beajánlott korrepetítornak és szolfézstanárnak a ferencvárosi zeneiskolába.” Ágnes életét ezt követően elsősorban a férje támogatása, a gyerekek nevelése és az iskolákban a zenetanítás, illetve a különböző kórusok vezetése töltötte ki, mellette még a kamaramuzsikálás, mostanában pedig ismét a kóruséneklés.
Ha nincs a zene, a házaspár tagjai vajon egymásra találnak? Nem valószínű – mondja Gyula -, ám saját történetüknél érdekesebbnek tartja az őket összehozó kollégiumnak, a háború után üresen álló pesti villának a történetét, amibe egy „élelmes előd” egyszerűen csak beköltöztette a vidéki növendékeket. Majd valahogy újra előkerül a gyakorlás, a gyakorlás hiányának a kérdése, és hogy mi a különbség a zenetanulásban régen és ma. „A zenetanulásnál hazaküldjük az iskolából a gyerekkel a problémát” – fogalmazott.
Végül szóba kerültek még a Budaörsön kívüli fellépések, többek között a Budapesti Filharmóniai Társaság részvételével az Alzheimer Világhónap alkalmából szeptemberben évente megrendezett programsorozat, ami a zene pozitív hatásaira hívja fel a figyelmet, illetve az Alzheimer-kórban szenvedőkre, a társadalmi összefogás szükségességére.
Zárásként egy kicsit a klasszikus zenei hangversenyek közönségéről is kérdezgettem a házaspárt. Ami tény, hogy Budaörsön a Vivart koncertjei teltházasak, legyen szó a városháza díszterméről vagy a sportcsarnokról. Ami nem meglepő, hiszen az önkormányzati támogatásnak köszönhetően ezek a koncertek ingyenesek. De máshol is hamar elkelnek a jegyek, ami Gönczi Gyula szerint, főleg az Operában, egy kicsit a sznobizmusnak köszönhető. Ennek ellenére, vagy éppen ezért az jó a közönségben, hogy van – szögezi le.
Fotó: Borhegyi és archív
