Bevallom, nem ismertem e cikk megírása előtt dr. Békefy Lajos református lelkészt, de miután egy ideje megtisztelt azzal, hogy elküldte a főként teológiai esszéinek a linkjét a Budaörsi Naplónak, vártam az alkalmat, hogy legyen aktualitása egy vele készült beszélgetésnek. Ez most jött el, hiszen állami kitüntetést kapott.
„Te voltál, s maradtál igazi örömöm, mikor még létem sem tudtam, hogy Neked köszönöm. Te adtál, Uram, lelkeket, szülőket és gyermekeket, unokákat és testvéreket, társat és ölelést, barátokat és tanárokat itthon és idegen földeken is lelki társakat, számolatlan imákat érettük, s tőlük Hozzád értem szóló könyörgéseket. Bejártam sok utat, tengeren innen és túliakat, s megmutattad: Haza csak egy van, túl országon és földön, s hogy vársz haza, örök országodba, újra és újra megköszönöm” – ezekkel a szavakkal köszönte meg az elismerést dr. Békefy Lajos Ph.D. 2023. augusztus 18-án, a Lovagkereszt állami kitüntetés átvételekor. Több évtizede munkatársa, dr. Birkás Antal Ph.D., a KDNP Protestáns Műhely (amelynek Békefy a külügyi titkára volt 25 éven át) elnöke pedig ezt írta: „(…) mennyi közös előadás, konferencia, közös szerkesztésű könyv, együtt megírt munka, külföldi utak, előadások, politikai kapcsolatok építése. Nagy utak, gyors tempó – fáradhatatlan kreativitás. Ezt ismerhettem meg Lajostól. Jó helyre került ez a kitüntetés! Egy szép pálya elismerése…”.
Minden állami ünnepkor át szoktam böngészni, van-e a kitüntetettek között budaörsi, így bukkantam rá a fenti sorokra. Békefy Lajost (református lelkipásztor, szociáletikus, közíró, fordító, kutató, publicista, a Protestáns Műhely külügyi titkára, a Presbiter Lap újra indító főszerkesztője) személyesen nem ismertem, de egy ideje már megtisztelte azzal a Budaörsi Naplót, hogy időről-időre elküldte a különböző, főként teológiai kiadványokban megjelent írásait, elsősorban biblikus esszéket. Azután megtudtam róla, hogy bár 1948-ban Csornán született és utána Győrben élt, még egészen fiatalon, 1971-ben az első feleségével költözött Budaörsre. Azóta itt lakik, és több mint harminc éve már a második feleségével, Röhrig Klaudiával, aki a két felnőtt lányuk édesanyja és unokáik is vannak. Mindketten református lelkészek, közös világnézettel, hasonló értékrenddel, sőt közös ismerősökkel, és mégis csak több kitérő után találtak egymásra. Sorsuk hasonló, hiszen az elismerések mellett mind a kettőjüknek volt része elutasításban és érthetetlen „büntetésekben”. Ám főleg Békefy Lajos – felfele mutatva, s hozzátéve: Isten segítségével – ezekből mindig igyekezett az előre mutatót kihozni a maguk és szolgálatuk számára. Megköszönve Istennek az útmutatást, és persze a tanulságokat is levonva.
Minderről meséljenek azonban inkább ők maguk! E cikk megírásához ugyanis „vendégségbe” hívtak a Domb utcai otthonukba, egy kis panellakásba, ahol a szekrényben a relikviák, köztük a legújabb mellett régebbi kitüntetések, oklevelek, például a nagy becsben tartott „Büntetés-végrehajtási Szolgálatért Emlékplakett dr. Békefy Lajos közalkalmazottnak, a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet lelkészének” 2010-ből. És a polcokon az általa jegyzett könyvek (köztük 15 saját és mintegy húsz fordítás) gazdag életútról tanúskodnak. S ha már felsorolás: tegyük még hozzá a több mint 4200 eddig megjelent cikket is, bár ezekre már az online archívumokban kereshetünk rá.
Azt írta, amikor ezt az időpontot egyeztettük a beszélgetéshez, hogy most két hétig itthon van, de utána ismét elutazik, ezúttal Rómába, a Vatikánba, ahol újabb kutató munka következik. Mesélne erről? – próbáltam a megismerkedés után rátérni az interjúra. A válasz azonban igencsak meglepett, hiszen a téma az 1915 nyarától 1917-’18 fordulójáig a törökök által elkövetett örmény népirtás, aminek a feltárásával már több mint öt éve kezdett el Békefy Lajos foglalkozni magyarul. Nem, nincs örmény felmenője, de mivel erről a szomorú eseményről nagyon keveset lehet tudni, miután még maguk az örmények között sem mindenki néz vele szembe, hogy miért hurcoltak el a falvakból, városokból és öltek meg tudomása szerint 1,3 millió embert, Békefy Lajost nem hagyja nyugodni. A vatikáni levéltárban pedig gazdag feljegyzésekre számít a pápa és a török udvar közötti levélváltáshoz kapcsolódó jelentésekből, háttéranyagokból. A cél, hogy ebből egy újabb könyv legyen.
Mi azonban térjünk vissza Békefy Lajos életéhez, vagy inkább annak a kezdetéhez! „Csornán láttam meg a napvilágot, svájci–osztrák felmenőkkel anyai ágon, olyannyira, hogy nagyanyámnak meg kellett tanulnia magyarul beszélni. De ő csöpögtette esti imáiban lelkembe a német szó személyessé váló jó ízét is. S e szó ma is, sok ezer oldalnyi szövegfordítás után nagyanyám-ízű maradt. Apai részről pedig kőkemény kunok sorjáznak századokon át a lelkemben, templomszerető kun ősök, állandó protestálásra készen: mi magyar kálvinisták vagyunk! Apám kun fajtánk kollektív álma szerint mindig fehér falú templomot szeretett volna építeni, előbb a karcagi, majd a délvidéki termékeny, fekete földes pusztaságon” – írta öt évvel ezelőtt a hetvenedik születésnapján, felkérésre.
Majd így folytatta: „Ebből annyi valósult meg, amennyit én megtehettem. Építhettem három templomot. Egy kis templomocskát Pesterzsébet-Szabótelep népével. (…) És két börtönkápolnát a pálhalmai börtönóriásban, ahová közel tíz évre kaptam megbízást(…)”.
Kérdéseimre válaszolgatva pedig, hogy végül is miért lett pont lelkész és nem mondjuk ügyvéd, orvos vagy pszichológus, aminek a szülei szánták, felidézi: „1964-ben apám barátai révén kijutottam Svédországba. Az új világra csodálkozva, egyik vasárnap a baráti család elvitt egy malmői katolikus templomba. Olyan volt fehér falaival, a templomtérbe felülről belógó, elfektetett hajóárbocával, mint egy lebegő mennyei bárka. Nem tudom, hogyan, csak azt, hogy miért: térdre roskadtam, eltűnt a tér és az idő, valami fantasztikus belső ragyogást éltem át, a templomszolgának úgy kellett megkocogtatni a vállamat, hogy vége a misének, menjek én is tovább. Azután már javában református teológiát tanultam Budapesten, az 1960–’70-es években, mikor édes jó anyám elmesélte, hogy szülés közben annyi vért veszített, amitől napokig kómába esett. Amikor pedig magához tért, megkérdezte tőle az orvos, hogy miért ütögette meg többször is a saját vállát. Azért, mert amikor a tudat és a tudattalan határán lebegett, gyönyörű fényt látott és a látomásában valaki a vállára tette a kezét és azt mondta neki, hogy ‘fiad született, neveld fel!’ Én pedig azt gondolom, hogy azóta ezt a hangot keresem, és ezt úgy hívják: Isten Szava, Igéje.” Vagyis, teszi hozzá: „Az én utam eleve elrendeltetett, ki volt jelölve.”
Még a kezdetekről: „Győrben habzsolva olvastam a magyar és világirodalmat, Dosztojevszkij és Jókai lett a ‘szerelmem’, meg Goethe, Kant és mások. Kitűnő tanáraim voltak, akik 1956-ban is keményen odatették magukat a szabadság és igazság oldalára. Magyar Vilmos osztályfőnököm az édes anyanyelv tiszteletére és ápolására ösztönzött. Aztán a bencések, akik között a szlavisztika tudós tanára, Danczi Villebald József soknyelvűsége életre szóló ösztönzést adott a nyelvek tanulásához. És 1956, a szabadság elementáris élményével, amikor a börtönkapu előtt éltem át a rabszabadítás izgalmát, meg a terror hangjait. Ott hallottam először sötétzöld Csepel teherautók tetejéről géppuskatűz ropogását. Akkor vágódott belém szinte robbanásszerűen a drámai mondat: magyar öli a magyart! Ez a gyermekélményben fogant súlyos mondat máig kínzó felismerésként él bennem. Azóta is hányféle átiratban, letétben tért vissza, mind a mai napig!”.
Budaörsre tehát Győrből 52 évvel ezelőtt költözött, és „innen indult el a klasszikus pályám, az ökumenikus szolgálat, a nemzetközi szolgálat (New Yorktól, a Skandináv égövben a legkisebb erdélyi faluig), innen mentem külföldre ösztöndíjasnak először Wittenbergbe, majd lettem a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa lapjának a szerkesztője. Ezzel egy időben voltam Pesterzsébeten lelkipásztor. Később pedig egy kis, húsz oldalas kiadványban írtam meg azt a felejthetetlen 14 napot, amit az NDK-menekültek között töltöttem a tábori lelkészségen Csillebércen 1989-ben. Az utolsó nap, úgy délután hat körül valaki azt mondta, hogy az új hazába nem lehet pogányként kimenni, és akkor meghirdettem az esti keresztelést. Döbbenetes volt az ott lévők sírása, nevetése, félelme majd öröme az éjfélkori szabadulás előtt.”
Közös szolgálat Pálhalmán a bv intézet női alegységében
Röhrig Klaudia eddig inkább csak csendben hallgatta a beszélgetésünket, de bő egy óra elteltével most már tényleg nagyon szerettem volna megismerni, hogy találkoztak ők ketten egymással. Klaudia édesapja Röhrig Gyula Délvidéken, pontosabban az egykori Jugoszláviában Verbászon volt lelkész, továbbá bibliafordító és nyelvész, és húszezer kötetes könyvtárat tartott fenn. A lánya kezdetben mellette tanult, majd Svájcban végzett teológiát, ahonnan sokak csodálkozására hazament és többek között Zágrábban tanított az egyetemen, sokat publikált, illetve párhuzamosan lelkészként dolgozott egy közeli kis településen. Református körökben jól ismerték és szerették, tisztelték a fiatal, ekkor 36 éves lelkésznőt. Békefy Lajost szintén több szál köti a Vajdasághoz, mert apai ágon éltek ott rokonai, ismerősei, akiket nyaranként meglátogatott. Klaudiával azonban még soha nem találkozott, miközben ismeretlenül már olvasták egymás publikációit és hallottak egymásról. Majd az egyik ilyen látogatáskor egy rokon megemlítette Lajosnak, hogy pár kilométerre van Piros (Rumenka), ahova a református templomba szinte zarándokolnak a népek, és át kellene menni. Így is tettek, csakhogy a tiszteletes nő éppen nem volt otthon. Na és, hogy még bonyolódjon a történet, nem csak ekkor kerülték el egymást. Már korábban ugyanis egy közös barát – aki szerelmes verseket is írt akkoriban Klaudiának – megkérte Lajost, hogy mivel ő nem ér rá, menjen ki a Keleti pályaudvarra elbúcsúztatni a lányt, mert egy igencsak igazságtalan és félreértéseken alapuló ügy miatt, amibe csak belekeverték, 24 órán belül el kell hagynia Magyarországot. Békefy azonban úgy gondolta, hogy erre a barátnak kellene időt szakítania. „De bennem maradt, hogy rosszul döntöttem” – mondja. Végül egy több száz fős vajdasági konferencián találkoztak személyesen, ahol kölcsönösen megörültek egymásnak. Klaudia ekkor már túl volt zürichi, illetve bázeli tanulmányain, Lajos pedig itt Budaörsön élt. „De meglátogatott az anyukád is, és azt mondogatta, hogy tudod, az én fiam nagyon jó ember, de hát nincs utód, nincs család” – szúrja közbe Klaudia. „Jó, jó, de azért nem ez motivált abban, hogy házasodjunk össze” – mosolyog a férje. Abban viszont megegyeznek, hogy Klaudiát az anyósa azonnal befogadta a családba. Így 1988-ban megesküdtek és 1989-ben megszületett a nagyobb lányuk, Eszti, aki Soroksáron él. 1991-ben pedig a kisebb, Dóri, aki Rómában lakik. „Már 41 éves voltam, nem is nagyon számítottunk rá” – mondja a hálás anya, az apa szerint pedig az övéi a legszebb lányok. (A fényképek tanúsága szerint, melyek édesapjuk kitüntetésének az átadásán készültek, ez így igaz.)
Eszter és Dóra lányával a kitüntetés átvételekor
„De az Úristen megint egy érdekeset csavarintott” – folytatja Békefy Lajos. Hiszen őt „nem fogadta” Jugoszlávia, vagyis ott nem folytathatta volna a lelkészi hivatását, így azt a döntést hozták, hogy Klaudia költözik Magyarországra, és ezzel elkerülték a Délszláv háborút. Igaz, itt Magyarországon viszont a lelkésznő svájci diplomáját nem honosították hosszú ideig. „Ugye, utána a gyerekekkel otthon voltam pár évig, majd a református zsinat, illetve az Üdvhadsereg alkalmazott, mint szerkesztőt és fordítót, ami mellett teológiai oktató lehettem, de lelkészként nem dolgozhattam” – meséli meglehetősen szomorúan. Ez idő alatt kapott meghívásokat többek között Svájcba és több más helyre külföldön, de nem ment, mert a családja ide kötötte. Felmerült egyébként az is, hogy Budaörsön kapjon segéd-lelkészi állást, amit – többek között mint az Európai Keresztény Nők Fórumának alapító tagja és önálló lelkészi gyülekezeti gyakorlattal rendelkező, magasan képzett teológus – érthetően nem fogadott el, „hiszen segédlelkésznek fiatalok is vannak”.
„Én pedig egyre többet utaztam a munka miatt, illetve kaptam doktorátusom előkészítésére három évre kutatói ösztöndíjat Heidelbergben, ahonnan minden hónapban egyszer hazajöttem, meg szerkesztettem közben a részben már általam alapított lapokat (Hit és Jövő, Reformpress). Így Klaudia lassan átvette tőlem a korábbi munkám egy részét és több mint tíz évig csináltuk közösen” – foglalja össze röviden életük egyik talán legnehezebb, de visszatekintve mégis legszebb szakaszát Lajos.
Hogy miért maradtak ennyi éven át Budaörsön? „Hát, megszerettünk Budaörsön, egész biztos, hogy az az oka” – feleli nevetve Klaudia. De azért faggatom őket tovább. Talán a gyerekek miatt, akik szerették az itteni óvodát, iskolát? Igen, részben ezért is. De hát, ők már kirepültek. Akkor a város viszonylagos nyugodtsága, s közelsége a lelkész munkahelyeihez? Igen, ez is szempont lehetett, de most már nyugdíjasként nem az. Akkor leginkább a település német hagyományai és a házaspár német gyökerei miatt maradhattak Budaörsön, illetve mert szimpatikus számukra a város fejlődése – nyugtázom. Hozzátéve, hogy a helyi közéletbe pedig a nyitottságuk ellenére azért nem sikerült jobban bekapcsolódniuk, mert ahogy Békefy Lajos fogalmazott: „Budaörs olyan volt nekem, ahova kijöttem pihenni.” Illetve „ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek, és nekem a munkám volt a kincsem, korábban a gyülekezetem Pesterzsébeten. Aztán éveken át Dunaújváros, a pálhalmai bv intézet, ahol lelkészkedtem. És közben az írói, szerkesztői munka. Tehát fizikailag nem volt időm aktívabban budaörsivé válni.” Talán majd most, nyugdíjasként? Persze csak miután visszajön Rómából és befejezi a könyvet az örményekről…
