Tegnap az iskola fennállásának 40. évfordulója alkalmából egykori tanulók, akiknek ma talán a gyerekük jár oda, és régi illetve a jelenlegi tanárok ünnepeltek a Hermanban. Ezt az igencsak szubjektív írást egy ma negyvenes, volt hermanostól kaptuk.
Nehezen indultam el, lányom kérdezte üzenetben „Jössz? De csak ha van kedved…” Dobi István úttörőcsapat, Kati néni, kisdobos és úttörőavatás. Kék-bordó. Fájó búcsú, majd évekkel később egy megszeppent lánnyal újból látogatás… Vissza az egykori iskolába, ami a gyerekkorom egy darabja volt és ami később gyerekünk gyerekkorának egy darabja lett. Azaz meghatározó állomása, amiből talán elindult a döntése, tanár lesz.
Budaörsön születtem, elsős voltam, amikor a lakótelepre költözhettünk édesanyámmal és két testvéremmel. Akkor még az 1. Számú Általános Iskolába jártam és anyuék elfelejtettek értem jönni. Elindultam hát haza, a panelrengetegbe, becsöngetve a VII. emeleten. Hazataláltam, szüleim önváddal teli örömére. Hamarosan új iskolába kerültem és tagja lettem a Dobi István úttörőcsapatnak és osztályomnak. Kinézve az ablakon az épülő tornatermet láttuk, még nem volt kész. Ahogy az ebédlő sem. Emlékezetem leragad a testnevelés óráknál, amiket tornaterem hiányában, a hegyekben való kirándulással pótolta Kati néni. Kati néni, aki csapatvezető is volt. A fenyves, a KISZ-lakótelep feletti tisztások, a méhesek… Budaörs látképe, ami egy nagyközség volt, sok helyen földutakkal és dübörgő teherautókkal, amik a murvát szállították a megsebzett hegyekből. Emlékszem az első kisdobos őrsömre, amivel sógyurma szobrokat csináltunk anyák napjára, és akikkel eltévedtem a hegyen, amiről azt hittem, jól ismerem, ezzel mozgalmi pályafutásom véget is ért.
Remek iskola volt. Imádtam minden percét, amit ott töltöttem. Imádtam a tanáraimat, szerettem a légkört. Aztán édesanyám úgy döntött elköltözünk. Minden nap kiutaztam ebbe a gyerekkori paradicsomba, míg szülői döntés nem született, elvisz a budapesti iskolába. Kirabolva éreztem magam és kétségbeesetten próbáltam meggyőzni, de hajthatatlanul kitartott döntése mellett. Hiába kerültem be egy szintén legendás iskolába, szenvedélyesen gyűlöltem, elzárkóztam mindentől, ami iskolámmá tehette volna. Visszavágytam a budaörsi békébe, ami jó ajánlólevélnek bizonyult, hiszen a 2.számú általános iskolának, későbbi Hermannak jó híre volt, kitűnő bizonyítványom a körzethatárokat is felülírta.
Pár évtizeddel később szülő lettem és a legjobbat akartam a gyerekünknek. Végre újból Budaörsön éltünk. Kitapostam, hogy felvegyék egy nem körzeti iskolába, amiről azt gondoltam erős, és na, majd az életre jól felkészíti. Mert verseny van és mindenből a legjobbat. Kitűnően teljesített, mégsem hoztam jó döntést. Gyerekorvosunk jelezte, baj van, valami nincs rendben. A betegségek mögött iskolai gond lehet. Be kellett látnom igaza van és gyors váltás mellett döntöttünk. Körzeti iskolánkban nem kaptunk segítséget, „miért nem oda ment eleve a gyerek”, szólt a válasz és mi kétségbeesetten próbáltunk megoldást találni. „Próbáljuk meg a Hermant,”- néztünk egymásra párommal -„hiszen mindketten odajártunk” . Gyorsan magamra kaptam a kabátot, lerohantam. Elmondtam mondókám, félve, hiszen előző esetből jelzés volt, iskola, iskolának nem kritikusa, összezárás van. „Indokolt, hogy a gyerek iskolát váltson”-mondta az alsós igazgató helyettes nő és kedvesen megnyugtatott. „ Jöjjön le a gyerekkel” Lementünk. Lányunk pár perc múlva mosolygott és teljes bizalommal indult el a tanárnővel. „Válasszuk ki Dalma, melyik osztályba szeretnél menni” Végre megnyugodtam. Segítséget kaptam. Az egykori 2. számú iskolám, befogadta a gyerekem, körbeölelte. Már nem Kati néni, hanem Szebényi Rita, majd Demeter Éva néni és egy energiabomba igazgató, Turcsik Viktor. De mégis az az iskola, amit gyerekként sírva hagytam el, mert a gyerekekhez való hozzáálláson nem változott semmi. Az elvesztett otthonom, otthont adott a lányunknak. Értékeit megőrizve értékeket adott át.
Ma a lányom kérdezte ”Jössz a régi diákok találkozójára? De csak ha kedved van…” Fáradtan vettem át új felsőt, hogy kicsit rendezettebb legyek. Negyvenéves az egykori iskolám. Első tanulói között voltam. Első igazi nagy veszteség volt, amikor el kellett hagynom. Minden, amit gondolok arról, milyennek kell lennie egy iskolának, az a Herman. Az egykori 2 .számú általános iskola. Kék-bordó. Ma már egy tanárhallgató édesanyjaként mentem el a szülinapra, aki tudja, hogy lánya hamarosan tanítani fog, és ez valahol itt kezdődött, ebben az iskolában. Amikor azt mondta neki az alsós igazgató „gyere, nézzük meg, melyik osztályba akarsz járni.”
40 év. Történelmi események, rendszerek bukása és újbóli felépítése a múltnak. De a 2. számú általános iskola örök. Értékeiben, szellemiségében. A rendszerek jönnek, mennek. Generációk nőnek fel, de a Herman az marad mindig, ami egykor is volt.
Boldog szülinapot Herman, leánykori nevén 2.számú Általános Iskola!
Írta: Hajósi Virág
Bővebben az iskoláról: ITT és ITT.
Korábbi interjúnk Turcsik Viktor igazgatóval ITT.
