Gyuri úgy állt a liftben, mint akit gyomron vágtak. Görnyedten, keserves arcának mását a lift tükre is szomorúan verte vissza.
Kezében kis szatyor, benne pár mécses. Temetőjárat, csak így hívta magában, de már gyerekkorában sem bírta az ilyesmit. Összegyűlni a rég nem látott rokonokkal (hogy a bánat rágná meg mind!), és kisétálni a temetőbe olyanok sírjához is, akiket életükben sem kedvelt, de még a halálukkal is csak programot csinálnak neki. Azon morfondírozott, hogy még a lift színekopott linóleum borítását is szívesebben bámulná, mint hogy kitegye a lábát az épületből.
Olyan gyorsan ért le a nyolcadikról, mint még soha. Talán az egyetlen alkalom, hogy nem unatkozott a liftben, hanem inkább maradt volna. Nyitotta az ajtót, közben halkan mormolva szidta a tervezőt, hogy hogyan lehetett ilyen szűkre szabni egy ilyen szerkezetet, majd nyitotta a jellegzetes vörös külső ajtót, ami olyan hangosan csapódott be később mögötte, hogy talán a tízediken is meghallották.
Természetesen az utcára nyíló ajtón szembejöttek páran a házból (hogy ezek sem tudnak otthon meglenni szépen a lakásukban!). Bájvigyor felöltve, nehogy az ábrázata miatt megkérdezzék, hogy miért vág ilyen bánatos képet. Esze ágában sem volt leállni velük beszélgetni, a legkevésbé sem volt olyan hangulatban.
Mint egyedülálló fiatal férfit, a ház idősebb női a szárnyai alá vették, és úgy bántak vele, mintha az ő fiúk lenne, és nagyon ritkán esett meg, hogy el tudjon mellettük menni anélkül, hogy ne babusgatták volna, mint valami kisfiút. Elkezdett szakállt növeszteni, hátha az majd segít, és nem kezelik úgy, mint egy gyereket, de mivel csak foltokban nőtt a szakálla, a többi helyen meg csak amolyan pelyhes volt, így az eredmény csak rosszabb lett. Szerencsére most nem ezek a nők közül jött valaki épp befelé, hanem csak egy egyedülálló anyuka a két kisgyerekével a negyedikről, és őneki volt épp elég gondja Gyuri nélkül is, nem álltak le beszélgetni (még csak az hiányzott volna!)
Gyuri nem szerette az önjelölt pótanyáit. A valódi pedig most kint állt hatalmas fehér egyterűjével a ház mellett. Kelletlenül szállt be mellé az anyósülésre.
– Jaj istenem, ne vágj már ilyen képet! – mondta az anyja köszönés helyett.
– Milyet? – kérdezett vissza, tettetve az ártatlant.
– Hát ilyet! Látnád magad, ezt a rettenetes önsajnálatot! Évente egyszer kibírod őket. Nem tehetek róla, hogy ők a testvéreim!
– Tudom én, de miért kell ezt ilyen hagyományosan mindig? Miért nem lehet, hogy mi kimegyünk mondjuk Halottak napján, és ők Mindenszentekkor, vagy fordítva?
– Ne duzzogj már, inkább kösd be magad, nem akarom hallgatni ahogy pittyeg a kocsi!
Bekötötte magát, majd egy darabig szótlanul haladtak, amíg ki nem értek a lakótelepről.
– Nem gondoltad meg magad? – kérdezte vezetés közben a csendet megszakítva az anyja. Nem nézett a fiára, az utat figyelte, a táblákat, a kereszteződésben jövő többi autót, a lámpákat és kanyarokat. De gondolatban messze járt.
– Mitől jött volna meg a kedvem a temetőhöz?
– Nem arra értem, hanem a lakásra. Visszajöhetsz, tudod.
– Jaj, anya, annyiszor mondtam már, hogy ez nem erről szól! És nem ellened van, hanem csak az, hogy szeretnék önálló életet élni.
– Tudom, csak fizeted a lakbért, ott meg a nagy ház… – továbbra sem nézett a fiára, hanem az utat figyelte. Gyurinak nem esett le, hogy itt másról van szó.
– A lakbért bőven ki tudom fizetni. A szoftvertesztelés még egyelőre mindig jól fizet, szóval az a legkevesebb.
– Jó, rendben, nem akartalak felhúzni – szólt bocsánatkérőn a nő.
– Igazából ne te húztál föl, már felbosszantottam magam készülődés közben – Gyuri sem nézett az anyjára, a mellettük elsuhanó házakat bámulta.
Néhány percig megint csendben haladtak, amit aztán újra a nő tört meg.
– Elsőnek Feri bácsi sírjához megyünk – Gyuri erre csak grimaszolt – Majd megnézzük Erzsi néni és az férje sírját is. Onnan át a dédszüleidhez. Hozzájuk legközelebb az ikrek sírja van. Jaj istenem, szörnyű lehetett az anyjuknak, amikor elvesztette őket! Utána a soron következő Jenő bácsi, majd megállunk középen a keresztnél gyertyát gyújtani azoknak, akik nem itt vannak eltemetve, és végül…
– A felét sem ismertem a felsoroltak közül. Tényleg nem értem, miért csináltok ebből minden évben ilyen nagy hacacárét. És különben is, Se Zsóka, se Dani nem lesznek itt – vágott a szavába a fia.
– Te tényleg olyan vagy most, mint egy durcás gyerek – állapította meg az anyja – Amúgy meg itthon vannak, csak meg akartalak lepni, de ha már így viselkedsz, elárulom. Hazajöttek egy hosszú hétvégére, ma érkeztek mind.
A testvérei. Jó régen találkoztak, az egyik Finnországban él a feleségével, a másik Németországban a családjával.
Végre megérkeztek. Népes család állt őrt egy parkolóhelyen, már csak őket várták, foglalták nekik a helyet. Nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek tettek Gyurira olyan megjegyzéseket, amiket jópofának, vagy magukban talán a törődés jelének véltek, de Gyuri ettől csak rosszabbul érezte magát.
– Még mindig ezzel a nagy dög kocsival jársz? – kérdezte az egyik nagybácsi az anyjától, aki csak vállat vont.
– Zolitól kaptam, nincs szívem megválni tőle.
– A házat is ezért tartod meg?
– Együtt építettük fel, minden téglát akkor még egymagunk pakoltunk, a vállalkozás és az igazi pénz csak később lett, szóval abban a házban benne van az életünk. Meg a gyerekek is ott nőttek fel…
– De mi értelme egyedül kergetőzni abban a döher nagy hodályban?
Gyuri végignézett a kocsin. Valóban, ez volt apja utolsó ajándéka az anyjuknak. És a házuk. Emlékszik rá, hogy mennyit dolgoztak rajta a szülei, amikor még ők kicsik voltak. És látta, hogy az anyjának nedves a szeme, de azért mosolyog. Ő sem akarja, hogy lássák a valódi érzéseit, ahogy Gyuri is takargatta a szomszédok elől a sajátjait korábban.
A nagy családdal végig látogatták azokat a sírokat, amiket korábban az anyja említett, megálltak a keresztnél gyertyát gyújtani, végül… végül elmentek Gyuri apjának a sírjához is. Még nincs egy éve, hogy elment, a sírja az összes rokon közül a legfrissebb. Gyuri ezért sem akart jönni. Nagyon hiányzott neki az apja, de ezt az érzést nem akarta a távolabbi rokonsággal is megosztani.
A „temetőjárat” után elfogadta anyja vacsorameghívását, összeültek már csak a szűk család, ide már nem jöttek a nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek, csak az ő testvérei, és az ő hozzátartozóik. Hajnalig beszélgettek.
– Itt alhatok ma? Tudom, hogy csak húsz perc gyalog… – kérdezte Gyuri az anyjától, miközben a többiek készülődtek lefekvéshez.
– Persze, miért ne alhatnál? Mindig olyan jó, amikor élet van a házban.
A ma este után esett le neki, hogy miért kérdezgeti annyit az albérletről, és az egyedül lakásról a nő.
– Tényleg szeretnéd, hogy visszaköltözzek?
– Miattam nem muszáj! – felelte a nő, de a szeme mást mondott.
– Arra gondoltam, hogy a házból ki lehetne alakítani két különálló lakást, és akkor meglenne az önálló életterem is. Ha ez így neked is jó lenne, akkor a héten átcuccolhatnék. Nincs sok holmim.
Válasz helyett az anyja csak megsimította az arcát.
A szerző
