Már az óvodából hazafelé sétálva sem ment minden simán. Az ötödik pitypangnál Anyának már elfogyott a türelme.
– Bella, ne szórakozz már, az életben nem jutunk haza!
– Neked szedek virágot – próbálkozott a kislány, de Anya felkapta a kis pótkerekes biciklijét, megfogta a kislány kezét, és hazáig meg sem álltak.
Szerencsére a budaörsi lakótelephez közel volt az óvoda, így sokat nem kellett várni, mire Anya ledobhatta otthon a cipőjét.
Későn értek haza, mert a költészet napja alkalmából az óvónénik programot szerveztek, ahol a kicsik rövid gyerekverseket szavaltak el a szüleiknek, illetve többnyire csak az anyukáknak, mert az apukák csak kis létszámban jelentek meg.
– Rajzold le nekem a verses napot! – kérte Bella Anyát, és már vette volna elő a ceruzákat és a papírt a fiókból, de Anya letorkolta.
– Nem lehet, játssz valamit egyedül! Főznöm kell, meg a mosógép is mindjárt lejár, azt sem tudod még kiteregetni.
– De mit játsszak?
– Jaj, csillagom, annyi játékod van, hagyj már egy percre, legalább had érkezzem rendesen haza!
Bellának legörbült a szája, de inkább bevonult a szobájába, hogy és leült duzzogni a játszószőnyegre. Amikor meglátta a plüsseit, mérgesen rájuk förmed:
– Hagyjatok békén! Nem érek rá! Dolgom van! – sorolta nekik egyesével.
Anya az előszobából látta a jelenetet. A héten a főnöke többször is olyan feladatokkal találta meg, amivel még soha korábban, és persze számon kérte, hogy miért nem mennek olyan gördülékenyen, mint a többi. A kauciót is ki kellett fizetni az új albérletért, a lakás tele volt még kipakolatlan dobozokkal, ami nagyon nyomasztotta. A volt férje soha nem hívta, mintha Bella nem is létezne. Nem úgy alakultak az elmúlt hónapok, ahogy annak lenniük kellett volna, az életük a feje tetejére állt. Erre még ez a verses óvodai program is, mintha csak azért lett volna, hogy az anyukák még később, még fáradtabban essenek haza.
Anya elpirult, egy percig csak nézte Bella hátát. Lehajtott fejjel indult volna be a gyerekszobába, hogy megölelje a kislányt, amikor a lakást három hangos sípszó zaja töltötte meg. Lejárt a mosás. A vacsora pedig még sehol. Bella közben már nem bántotta a plüsseit, simogatta a fejüket.
Már nincs is semmi baj – gondolta Anya – biztos megnyugodott, ha már egyszer játszik.
A házimunkával gyorsan telt az idő, közben már lámpát kellett kapcsolni. Bella még megpróbálkozott ezzel-azzal, de amikor anyja türelmetlen pillantásait és rövid „Mindjárt kislányom, csak előbb…” mondatait kapta válaszul, inkább letelepedett a kanapéra, kezében anyja tabletjével. Azt legalább bekapcsolta neki, a színes-hangos mese messzire repítette.
Rántotta volt. Nem épp vacsorára való, de az legalább időben belefért még a szaladó estébe.
– Tavaszköszöntő, írta Weöres Sándor… – kezdett volna bele Bella teli szájjal a délután már előadott versébe, de Anya közbevágott.
– Egyél! Utána megeresztem neked a kádat – mondta, de a tekintete valahol máshol járt, a sótartónak támasztott csekkeket nézte.
– A gyerektartás persze megint sehol – jegyezte meg halkan, de ebből a kislány nem nagyon értette, mit akar mondani.
Bella kapott a kádba sok habot. Anya ezzel a csellel mindig kicsit tovább le tudta foglalni, amíg ő az előző adag ruhát hajtogatta, és tette el a szekrénybe. Már napok óta megszáradtak, és csak gyűlt a halom, de nem lustaságból nem tette el eddig őket, hanem mert egyszerűen nem jutott egyről a kettőre, ha megduplázódott volna, akkor is lett volna elég teendője.
– Mondtam, hogy a hajadat ne tedd bele! – szinte kiabált, ahogy belépett a fürdőszobába.
Kikapta Bellát a kádból, és mérgesen dörgölte végig, erősen, ami már nagyon nem esett jól a kislánynak, elsírta magát, de csak csendben potyogtak a könnyei.
Ezt látva Anya arca megint vörösre változott, a szemei neki is megteltek könnyel. Letérdelt a kislány mellé, és úgy, törölközőbe csavarva magához ölelte. Puhán, már sokkal inkább olyan „anyásan”, úgy, ahogy általában szokta. A mai nem volt jó nap.
– Ne haragudj csillagom, nagyon sajnálom! – már mindketten sírtak – Nem úgy gondoltam. Nem akarlak bántani, csak én is nagyon fáradt vagyok. Bocsánat, hogy kiabáltam! Gyere!
Felkapta Bellát, úgy vitte be a nappaliba, és tette le a kanapéra. Pizsamába bújtatta, és elkezdte kifésülni a vizes haját. Akkor szólaltak meg újra, mikor Anya végre lekapcsolta a hangosan búgó hajszárítót.
– Veled is sokat kiabáltak amikor kicsi voltál? – Bella kérdése késként szúródott Anya szívébe.
– Igen, sajnos nagyon sokszor előfordult – őszintén válaszolt, nem akarta szépíteni a dolgot.
Bella megfordult. A kanapén állva volt olyan magas, mint Anya ülve. Felemelte kicsi kezét és végigsimított anyja haján.
– Sajnálom – mondta, négyéveseket meghazudtoló együttérzéssel a tekintetében.
Anya csak nézett a szemébe, és nagyon fontos dologra eszmélt rá. Ők ketten vannak, egymásért. Bár Bella még nem tud főzni, nem tud kiteregetni, vagy ruhákat elpakolni, de ennek a kicsi lánynak ő a támasza, és ez kölcsönösen is igaz. Ő sincs egyedül, neki meg ott van Bella. Az a hajsimítás, és a kislány szemeiből áradó őszinte sajnálat az ő lelkén kapott korábbi hegeket is gyógyította. Aznapra már nem volt érdekes sem a pakolás, sem semmilyen házimunka. Bella olyan hosszú mesét kapott elalvás előtt, mint addig szinte soha, és Anya mellkasára hajtott fejjel érte utol az álom. Már nem is tűnt rossznak így az a nap.
A szerző
