Önsajnálatom legmélyebb szürke mocsarában tapicskolva néztem a videótékából kihozott kazettákat egymás után. Varrás mentén felszakadt alsógatyában, micimackósan felcsúszott pólóban tömtem magamba a karácsonyi sütiket, amiket rokonoktól kaptam. A romantikus filmeknél hangosan beszólogattam a főszereplőknek, hogy bezzeg nekik van párjuk, a Jedi visszatérnél megállapítottam, hogy már jobban hasonlítok Jabbára az óriás féregszerűségre, mint Han Solora. Még jó, hogy jóban vagyok a tékással, mert így elhozhattam egy rakás kazettát, hogy legyen mivel lekötnöm magam. A kisasztalon előttem gyűlt a csokipapír, az üdítős flakonok, és a mindenféle maradék.
Fogalmam sincs, minek maradtam fent éjfélig, a legkevésbé sem érdekelt a kérdés, hogy kezdődik a 2000-es év. Úgy időzítettem, hogy az egyik film épp véget érjen a Himnusz előtt, amit aztán nem is hallgattam végig, mert rájöttem, hogy „Kinek bohóckodok itt?!”. Betettem a következő filmet, és a tégla Nokiámat nézegettem, hátha felhív valamelyik lányom, de hiába. Minek is hívtak volna, kamaszkoruk végén én a legkevésbé sem voltam fontos, és amúgy is anyás hétvége volt. Szomorúan aludtam bele a filmbe.
Hajnali négy után ragacsos nyáltócsában ébresztett a telefon éles hangja. Lassan fogtam fel a körzetszámból, hogy ez egy budaörsi szám. Rekedten köszöntem.
– Szia apa, boldog új évet! – szólt bele a világ legcsodásabb hangja – Akkor jössz értünk?
– Tessék? – álmosan azt sem tudtam, hol vagyok.
– Ugye nem felejtetted el, hogy megbeszéltük, hogy eljössz értünk Timihez a buliba?
– Nem, nem, dehogy, negyedóra múlva ott vagyok! – hazudtam. Fejben cifrán káromkodtam, hogy mehetett ez ki a fejemből?!
Felnyaláboltam mindent az asztalról, tányérok a mosogatóba, szemét a kukába, a nappaliban szanaszét heverő szennyeseimet őrült módon kapkodtam össze. Nem akartam, hogy a lányaim lássák, hogy mennyire elengedtem magam a napokban. Szerencse, hogy nem iszom. Tíz perccel Évi telefonja után már a kocsival az üres utcákon száguldoztam át, a hajamat az ötágú fésűvel próbáltam valami formába hozni. A cél előtt lassítottam csak, és úgy érkeztem meg, mintha végig a legnagyobb nyugalomban telt volna az út. Évi behuppant mellém az ülésre, Rebi, a kisebbik, mögém szállt be sokkal komótosabban. Sudár, gyönyörű lányaim, a hajnali időpont ellenére is tele energiával.
– Bocs, hogy nem tudtalak hívni, de a hálózatok totál túlterheltek voltak éjfélkor, Timiék vonalasánál meg kilométeres sor állt. Jaj, apa, király buli volt! – Évi beszélt, pedig általában a húga szokott – Holnapra elmegy a hangom, annyit énekeltünk hangosan, meg táncoltunk, hú, nagyon jó volt!
Tehát mégis hívni akartak, én hülye meg ott rágtam magam fölöslegesen.
– Örülök, hogy jól éreztétek magatokat! – mosolyogtam álmatagon.
– Éjfél előtt a barom Bártosi majdnem elrontotta, de aztán Rebivel megoldottuk.
– Nem értem.
– Emlékszel a Bártosira? Kajakozik, akkora, mint egy szekrény, és az összes lányt végigtapizta. Aztán megtalálta Rebit, belecsimpaszkodott két kézzel a fenekébe, ő meg nem tudta lelökni magáról.
– Letöröm a kezét! – egyre erősebben markolom a kormányt, de Évi nevetve mesélt.
– Nem kell, elintéztük. Pont volt nálam egy pohár csokilikőr – ne nézz így, tizenkilenc vagyok – és szóltam a DJ-nek, hogy állítsa le egy percre a zenét. Odamentem mögé, és az egész pohárral a hófehér gatyájára öntöttem. Kérdeztem, hogy azért fogdossa mások seggét, hátha mások is beszartak, és akkor ezzel nem lenne egyedül? Erre felém fordult, azt hittem, hogy dühében megöl, de ekkor meg Rebi szólalt meg, hogy ha tisztába akarja tenni magát, akkor a vécé nem arra van. Erre képzeld, az összes lány felbátorodott, akiket már ugyanúgy végitapizott előtte. Egyszerre elkezdtük mondani neki, hogy fostos, meg ilyenek, majd megjelentek a fiúk is, mind összefogtunk ellene, pedig odáig senki nem mert beszólni neki. Elzavartuk. Utána már isteni volt, mi lettünk a buli központja.
Rebi arcát a visszapillantóban csak egy-egy lámpaoszlop fénypászmája alatt elhaladva láttam. Nem tudtam leolvasni róla, mire gondolhat. Nagyon sajnáltam, felkészültem rá, hogy a trauma miatt, ami érte, hosszan kell még beszélgetnünk, hogy megnyugtassam.
*
Évi hajában annyi hullámcsat volt, hogy majdnem a SAT1-et is tudta vele fogni, azokkal bíbelődött, amikor bementem később a szobájába.
– Köszönöm, hogy megvédted a húgodat!
– Ühüm! – válaszolta a tükörre koncentrálva, időnként fájdalmas képet vágva húzogatta ki a csatokat a hajából – Ő az én tesóm, más nem szívhatja a vérét, csak én.
Utána átmentem a „kicsihez”. Hiába volt tizenhét már ő is, nekem akkor is kicsi maradt. A szobájában már sötét volt, csak a körvonalait láttam, ahogy a hátán fekszik és a plafont bámulja. Fájó szívvel ültem mellé, a vállára tettem a kezem, amire ő ráhajtotta az arcát.
– Nézd kicsim, nagyon sajnálom, hogy ilyet kellett átélned.
– Te miről beszélsz? – kérdezte értetlenül.
– Hogy az a fiú, meg aztán Évi…
– Ne viccelj, életemben nem voltam ilyen büszke a nővéremre! Tudod milyen jó volt? És mivel ő bátor volt, én is az lettem. Majd a többiek is. Olyan volt, mintha egy róka beszabadult volna a tyúkólba, de a tyúkok összefogtak, és agyoncsipkedték. Soha nem éreztem még ilyen erőt. Ekkor Bártosi a fiúknak is beszólt, hogy elbír velük, de ők mondták neki, hogy eggyel lehet, de az összessel együtt nem. Iszonyúan megszégyenült, nagyon megérdemelte végre, hogy valaki letörje a szarvát. Tele vagyok energiával.
– Ó, én meg már azt hittem… hát akkor itt nincs is rám szükség – lassan álltam fel, de megfogta a kezem, és visszahúzott.
– Már hogyne lenne! Ha ti anyával nem ilyennek neveltek minket, akkor nagyon csúnyán is végződhetett volna az este.
Párás szemmel jöttem ki a szobájából, krákognom kellett, mielőtt a folyosón visszafordulva a két zárt ajtó felé szóltam hangosan:
– Boldog új évet gyönyörűségeim!
– Neked is apa! – Rebi szobájából hallottam először.
Évi még a hajával lehetett elfoglalva, mert csak ennyit válaszolt:
– Ühüm!
A szerző
