A világ távoli tájain kialakult szokások ismertetése után ezúttal a régi budaörsi népszokásokról készítettünk egy összefoglalót a jelenleg felújítás alatt álló városi könyvtár online elérhető helytörténeti anyagaiból. Az összeállításban szereplő, az újévhez kapcsolódó hagyományok a második világháború előtti és alatti időszakra volt jellemző.
Jelen rövidített gyűjtemény egyik forrása a 2001-ben megjelent Népszokások és hagyományőrzés Budaörsön című kiadvány, melyhez az ismeretanyagot a budaörsi Mindszenty József Római Katolikus Iskola Honismereti szakkörének tagjai, az akkor 7. osztályos tanulók szerezték idősebb budaörsi lakosoktól 1996. szeptember és 1997. március között Budaörsön, dr. Kovács Józsefné szakkörvezetõ irányításával. A másik forrásunk, ami inkább az 1940-es évek szokásait mutatja be, az Egy naptári év szokásai Budaörsön című könyv 1996-ból, melyet Michael Ritter írt a hatvanas években.
Szilveszter napja
December 31-e estéjén hálaadó misén vettek részt a falu lakói. Akkoriban (a XX. század első harmadában) az év utolsó napján nem volt jellemző a mulatozás, a családok az estét imádsággal töltötték, legalábbis a nők. A férfiak szokása volt, hogy a borospincében töltötték az időt, ahogy ünnepekkor és vasárnaponként is. Azonban az éjfelet ébren megvárták, mert akkor volt a jókívánság-mondás. Éjfélkor a legények és a fiatal házas férfiak kintről fejezték ki újévi szerencsekívánataikat a szerelmüknek, fiatal feleségüknek, a szülőknek vagy nagyszülőknek és egyéb közelebbi rokonnak. (Idegenekhez nem jártak.) „Először kopogtattak az érintettek hálószobaablakán, míg valaki suttogó hangon jelentkezett. Erre a kint álló bekiáltotta mondókáját az ablakon vagy egyszerűen csak ennyit mondott: „Szerencsés és boldog új évet kívánok!” A kívánságmondónak nem kellett nevet mondania, hiszen a legközelebbi rokonokat mindenkor felismerték hangjukról is.”Néha két-három fiatal összefogott és együtt adták elő újévi jókívánságaikat, gyakran vers vagy dal formájában, melyet néha harmonikával kísértek. (Az 1930-as években még legalább húsz „regölő” mondókát, rigmust ismertek.) Senki nem vette rossz néven ilyenkor, ha felébresztették. A jókívánsággal köszöntőket borral, pálinkával kínálták meg.
Régen az éjjeliőr kürtszóval jelezte az éjfélt (a századforduló táján). Ezen kívül a ma általános, éjféli zajongás olyannyira nem volt jellemző, hogy a csendőrök ellenőrizték a falut és a csendháborítókat bevitték az őrsre. Egy konkrét esetben egy férfi a kocsmából hazafelé menet egy üres dobozt rugdosásával keltett zajt, azért vitték be a csendőrök. (Később a kürtszót mordály elsütése és harangzúgás váltotta fel.)
Csak az 1930-as évek táján terjedt el, hogy a kocsmába gyűljenek össze az emberek mulatozásra, vagy az egyesületben, ahol éjfélkor induló mellett kívántak egymásnak boldog újesztendőt.
Újév napján
Újév reggelén a gyerekek indultak el a rokonokhoz, a keresztszülőkhöz. Olyan korán, hogy sokszor ők is felzavarták a családokat álmukból, hogy elmondhassák újévi köszöntőiket. „A nagyszülők néha csak felültek az ágyban, míg az unokák előadták újévi jókívánságaikat. S hogy egyetlen köszöntendő személyt se feledjenek el, pontos útvonaltervet állítottak össze, részben, hogy ne tegyenek meg felesleges utat, másrészt, hogy olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, mindenkit meg tudjanak látogatni. Mindenütt, ahol a gyerekek a – legtöbbször rövid, de néha több strófából is álló – mondókájukat előadták, kisebb ajándékot kaptak. A rokongyerekeknek egy kis pénz is járt, idegen gyerekeknek inkább édességet ajándékoztak. S ha útközben rokonságban vagy jóbarátságban lévő gyerekek találkoztak, büszkén dicsekedték el sikereiket.”10 óra tájban a kislányoknak már haza kellett menniük, ők ugyanis csak az ünnepélyes nagymise kezdetéig mehettek jókívánságokat mondani, s ez a mise 10 órakor kezdődött. A fiúk délig is járhatták a falut. „Ezen a napon sok iskolaköteles gyerek maradt távol a templomból, amit nem róttak fel nekik, hiszen a jókívánságmondás számukra ezen a napon fontosabb volt, mint a szentmise.”
A fiatal férfiak általában a „nagymisére” jártak, ez korán, 7 órakor kezdődött. „A szentmise után a pap a szószékre ment és prédikált, de sok férfi ilyenkor már elhagyta a templomot, részben azért, hogy otthon ellássa az állatokat, vagy csak azért, hogy megszabaduljon a prédikációtól. Így a prédikáción főleg csak az idősebb férfiak és asszonyok maradtak vissza áhítatos hallgatókként.
A legények szívesebben látogatták a „Leventemisét”. Ezen a misén csak magyar egyházi énekeket énekeltek, s az imákat is magyar nyelven mondták. Ez a mise 8 órakor kezdődött, és csak fél órát tartott. Prédikáció nem volt. A leventeifjúság – kiképzői vezetésével – egységesen vett részt ezen a misén.” (A leventék egy félkatonai ifjúsági szervezet tagjai voltak, s e szervezet keretei között zajló foglalkozásokon – az iskolai tanulmányok befejezésétől a katonai behívásig, illetve a sorozásig minden férfinak részt kellett vennie.)
Dél körül mindnyájan hazasiettek, hogy együttesen vegyenek reszt az ebéden. Újév napján szárnyas egyáltalán nem kerülhetett az asztalra, mert az „kikaparná a szerencsét“. Ezen a napon malac- vagy disznóhús volt szokásban. (Más vasár- és ünnepnapokon általában mindig volt szárnyas az asztalon, de újév napján az volt a hiedelem, hogy a szárnyas elkaparja a szerencsét, míg a „disznó mindig előre túr”.) Lencsét azért főztek, amiért ma is, hogy sok pénzük legyen. Ezen a napon még megszokott étel volt a töltöttkáposzta.
A bor sem hiányzott az ünnepi asztalról, amelyet a családfő a saját borospincéből hozott haza. „Különben is az volt a szokás, hogy a férfiak minden vasár- es ünnepnap délelőtt kimennek a borospincébe, hogy utánanézzenek, nem szivárog-e a hordó. Mivel a borospince általában két kilométernél is nagyobb távolságra volt a lakóháztól, a családnak bizony gyakran kellett várnia az ebéddel.”
A nap folyamán mindenki ügyelt arra, hogy ne tegyen olyat, ami elvinné a szerencséjét. Megszólták azt, aki ekkor ruhát teregetett szárítani, mert ez a hagyomány szerint különben sem jelentett jót, ahogyan a többi házimunka sem.
„Délután a férfiak a kocsmába vagy a présházba mentek, hogy bor és kártyajáték mellett barátaikkal találkozzanak. Az asszonyok a gyerekekre vigyáztak, vagy átmentek a szomszédba egy kis tereferére. Idősebb asszonyok szívesen mentek el a „délutáni ájtatosságra”, vagy ahogyan Budaörsön nevezték, a „litániára”. Itt találkoztak a „Márialányok” is, hogy délutánjukat aztán az egyleti székházban töltsék el.”
A délutáni ájtatosság végét sok fiatalember is nagyon várta, mert csak miután a hívek elhagyták a templomot, akkor kezdődött a táncmulatság a kocsmában a fiatalok számára. (Régen sok ilyen, a társasági élet helyszínét képező kocsma volt Budaörsön, csaknem minden utcában. Itt táncoltak, szórakoztak, ismerkedtek az emberek, főleg a fiatalok.) Egy-egy tánc szünetében a lányok a táncterem közepén körbe álltak, s népdalokat énekeltek. „Házasok csak ritkán vettek részt ilyen táncmulatságon, mert nem illett az ifjúság közé keveredniök. A többiek ezt rossz néven vették volna tőlük. S így gyakran megesett, hogy fiatal asszonyok álltak a terem bejáratánál, s irigykedve nézték a táncolókat. De idősebb asszonyok is álldogáltak ott, pontosan megfigyelve, ki kivel táncol többször is. Ez szolgált aztán az újabb falusi pletykálkodás anyagául.”
Éjfél táján ért véget a táncmulatság. „Ekkor a zenészek összecsomagolták hangszerüket, majd – a szerelmesek párosan, a többiek csoportosan, nevetve és tréfálkozva – indultak hazafele. Így végződött a új év első napja.”
És néhány téli szórakozása a gyerekeknek
„A következő napon egyik-másik ember félálomban végezte munkáját, és sokaknak fájt még a lába az újévi tánctól.” Szerencsére ebben az időben nem sok tennivaló akadt, legföljebb akkor, amikor sok hó esett, mert akkor a havat el kellett takarítani az udvarból és az utcáról is. Ekkor befogták a lovakat, hogy a havat elszállítsák a településen kívülre. A havat először összelapátolták, majd felrakták a szekérre és kihajtottak vele a határba. „Útközben derekasan meghajtották a lovakat, mert ezáltal sok havat veszítettek, amit aztán már nem kellett lelapátolni. Ilyen hólerakó helyen találkoztak az ismerősök némi beszélgetésre, és a szavakkal együtt gyakran repültek a hólabdák is. Ha egy ilyen hószállítót a fiúk hógolyókkal tűz alá vehettek, pokolian élvezték a csatározást, úgy hogy rövid időre meg a „csuszkorálást” is abbahagyták.”
A csuszkorálás, vagyis a csúszkálás cipőtalpon történő csúszást jelentett. Ehhez egy dombon a fiúk a havat szilárdra taposták, majd a csuszkálás következtében ez aztán jéggé tömörödött, és végül „csúszdává” vált.
„Néhány fiú (lányok ritkábban) kiment a jégre, amely akkor keletkezett, ha a faluszéli réteket ősszel elöntötte a víz. Korcsolyája csak igen kevés gyereknek volt. De a „patkón” való csúszkálás már elegendő élvezetet jelentett. Ebben az időszakban minden fiú patkós cipőt akart húzni. Ezek lópatkó formájú vasdarabok voltak, melyet a cipész a cipő sarkára szegezett. Kis gyakorlás után a fiúk megtanulták, hogy kis nekifutás után cipőjüket úgy tartsák a jégen, hogy a „csuszkálópatkó” szegélyén csússzanak. Mivel ezek a patkók keskenyek voltak, nagyon messze el lehetett csúszni velük.”
Fotó: Archív, Heimatmuseum
