Ráday Mihály (nemcsak) az utcanév változtatásokról

0
142

„Miért ne lehetne ebben a században ugyanúgy megtalálni egy utcát, amit még Mikszáth Kálmán leírt?” – válaszolt a neki feltett kérdésre kérdéssel Ráday Mihály, aki még októberben járt Budaörsön az Olvasókörben. A beszélgetésben évtizedekre nyúlt vissza az ismert városvédő.

 „Fiatalok az épített és természeti környezet védelméért „címmel írt ki pályázatot idén is a Város- és Faluvédők Szövetsége a 8-18 évesek számára. Pályázni a lakókörnyezet valamely fontos, nevezetes értékének bemutatásával lehet, bármilyen irodalmi, művészeti műfajban. A gyerekek által beküldött munkák válogatásából öt évenként megjelentetnek egy könyvet.

„A gyerekeket felhívjuk arra, hogy küldjenek be a saját környezetükből: épületekről, temetőkről, szokásokról, a nagymamáik elbeszéléseiből, régi foglalkozásokból dolgozatokat, rajzokat, maketteket, fotósorozatot – amihez kedvük van. A Budapesti Történeti Múzeumban szoktunk ezekből a munkákból kiállítást készíteni, ott kapják meg a jutalmakat, ami általában könyv, de a legjobbaknak lehetővé teszik, hogy elmehetnek dolgozni egy nyári táborba – Budaörsön is volt már- ahol kétkezi munkájukat adják a történeti örökség megóvásához” – mutatta be a pályázat részleteit Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének (Hungaria Nostra) elnöke, művészettörténész. Nemrég egy konferencián Europa Nostra díjat kapott, ahol a dán királyi herceg, az Europa Nostra elnöke azzal indokolta, hogy az egyetlen ország Magyarország, ahol a fiatalokat igazán sikerül megmozgatni. Budaörsön még októberben az Olvasókör vendége volt a PostART-on, Budaörs szinte egyetlen műemlékvédelem alatt álló épületében. Tóth Zoltán, mint vendéglátó és a civilszervezet elnöke először arról kérdezte, hogyan alakult ki a műemlékvédő pályája.

Hátterében egyrészt Dercsényi Dezső, aki az építészettörténet tanára volt, egyik története áll – tudtuk meg. Amikor egy szovjet vezető magyarországi látogatásakor Rákosi Mátyás bekérette a magyar műemlékvédelem vezetőit a Parlamentbe, mert annak ablakából a Duna túloldalán a klerikális reakció épületeit: a Szent Anna templomot és az Erzsébet apácák templomát látni. A problémát Dercsényi Dezső úgy oldotta meg, hogy felállványoztatta mindkét templomot és amíg tartott a látogatás, el is kezdték azokat tatarozni. „Ebből megtanultam, hogy a cél elérése érdekében sok mindent ki lehet találni” – vonta le a történet tanulságát Ráday Mihály.

Kevesen tudják, hogy Ráday Mihály filmezést is tanult a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Operatőrként kezdett dolgozni a Magyar Televíziónál, tévéjátékokat, játékfilmeket csinált s ezek során ébredt rá arra, hogy Magyarországon nehéz történelmi korokba helyezett filmeket forgatni, mert nincs történelmi környezet. A Bánk bánt a rendező, Szőnyi G. Sándor az eredeti XIII. századi környezetbe szerette volna elhelyezni és a forgatás helyszínéül egy magyar várat kerestek. A már Ausztriában lévő Léka várát találták állapotában alkalmasnak a forgatás helyszínéül, s Ráday akkor ébredt rá, hogy milyen nagy a különbség a külföldi műemlékvédelem és a magyar között. Léka vára jól karbantartott, múzeumnak berendezett és látogatható, s ez a tapasztalat volt a másik tényező, ami arra indította Ráday Mihályt, hogy kitaláljon egy olyan agitatív műsort a televízió képernyőjére, amivel felhívhatja a figyelmet a többre érdemes műemlékekre.

Először A Hét, majd a Terefere műsorok részeként volt látható a tévében, de amikor báró Podmaniczky Frigyesről is szó került, amit a nyolcvanas éveken még kockázatosnak talált a szerkesztő, ezért kivette a műsorból. Szinetár Miklós azonban, aki akkor a Magyar Televízió művészeti vezetője volt, felkérte, hogy csináljon belőle önálló műsort.

A meghívóban az előadás címe az volt, hogy „Politikai divatok az utcanév, településnév változtatásokban”. Tóth Zoltán következő kérdése ezért az utcanév változtatásokra vonatkozott, hiszen ma már szinte törvényszerű, ha új kormány kerül hatalomra, átnevezik a közterületeket.

„Én a magam részéről ott feküdtem keresztbe, ahol csak lehetett” – mesélte Ráday , hogy meggyőzze Tarlóst és a közgyűlést, ne tegyenek ilyet. Példának Párizst hozta fel, ahol még „A halászó macska” utcája is ezen a néven van meg mind a mai napig (Rue du Chat qui pêche) és elképzelhetetlen volna, hogy máshogy hívják. „Miért ne lehetne ebben a században ugyanúgy megtalálni egy utcát, amit még Mikszáth Kálmán leírt? Én ezt sosem értettem, és próbáltam, ahol lehetett, megakadályozni átnevezésüket”.

A Budapesti Városvédő Egyesület, amit 1982-ben kezdtek szervezni, a nyolcvanas évek végén már készített egy javaslattömeget az utcanevekkel kapcsolatban. 1989-ben, még a rendszerváltás előtt, sikerült elfogadtatni a főváros Közterület elnevezésű jogszabályát, melyben szerepel többek közt, hogy tíz éven belül nem lehet átkeresztelni közterületet, és az, hogy valaki halála után csak 25 évvel később lehessen elnevezni bármit. A hagyomány szempontjai szerint voltak visszakeresztelések, például az Andrássy út és a Nádor utca. Illetve védelem illette az olyan utcaneveknek, melyeket valóban a fasizmus elleni harcolókról neveztek el, így maradt meg például a Kiss János altábornagy utca, a Tartsay Vilmos utca vagy a Somogyi Béla utca.

 „Mindig az motivált és a műsort arra használtam, hogy az embereket megpróbáljam meggyőzni arról, hogy ennek az országnak az épített öröksége – inkluzíve a temetői sírokat is – fontos, és meg kell őket őrizni. És minden alkalommal, amikor prédikálok valahol, azt szoktam mondani: megismerni, megismertetni és megszerettetni, és elérni, hogy tegyenek érte valamit az emberek” – foglalta össze Ráday Mihály küldetését.

A műemlékeseknek nagy lehetőség, hogy a Fidesz támogatja a vár- és kastélyfelújításokat – vélte Tóth Zoltán. „Egy része valóban felújítás, de a másik része nem műemlék téma. Az, hogy visszaépítik a lovardát, vagy a főőrség palotáját betonból és felcsicsázzák, hogy úgy nézzen ki, mintha megmaradt volna, ez nem műemlék helyreállítás kérdése. Igaz, amíg még létezett műemlékvédelem Magyarországon, a szakemberek akkor is megosztottak voltak ebben a kérdésben” – jött a válasz. Ráday Mihály véleménye szerint esete válogatja, hogy mit lehet, és mit nem. A restaurálás és a rekonstrukció két különböző dolog. „A rekonstrukció általában az emberek javát szolgálja: Krétán, a Minószi palota egyes részeit felépítették, és a megtalált képről másolatot készítettek, hogy a látogatók lássák, hogyan nézett ki, de az eredetit múzeumba vitték. Míg a trójai romoknál csak rengeteg kőanyag fekszik szanaszét, és nem nyújt semmi támpontot. Vannak helyek, ahol muszáj demonstratívnak lenni”– magyarázta a művészettörténész. A lovarda visszaépítésével, megszűnt annak a lehetősége, hogy a kiköltöztetett Nemzeti Galéria képeit egy másik, oda épített múzeumba átvihessék, és maradhattak volna a várban, mint kulturális negyedben. „De nincs ilyen szándék, hogy a vár kulturális negyed legyen” – mondta keserűen Ráday Mihály.

A másik rossz ötlet az egykori pénzügyminisztérium épületének visszaállítása arra a méretre és külalakra, ahogy a századfordulón állt a Mátyás templom mellett. Már akkor is hiba volt olyan közel és nagyra építeni – nem véletlen, hogy a korabeli képeslapok sem ábrázolják a kettőt együtt -, ugyanis elnyomja a Mátyás templomot. A II. világháború pusztítása után az épület tetejét jóval szolidabbra építették vissza, és úgy tették jól. „Most vissza fogják építeni a Mátyás templom nyakára az épületet teljes magasságában” – mondta a szakember, aki szerint ez értelmetlen. „De ha itt valamit valahol eldönt valaki, az onnantól kezdve meg fog történni, mint például a Városliget beépítése vagy a felhőkarcolók a Kopaszi-gáton.” – tette hozzá.

Felröppent a hír, hogy a Lánchidat ki akarják szélesíteni, ami szintén súlyos beavatkozás lenne fölöslegesen. A Széchenyi-Lánchíd a magyar történelem fontos része, az ország és a szabadság jelképe, amit a háború után elsők között állított vissza az ország. „Előttem rejtély, hogy azért, hogy a biciklisták ne tolják azon a 220 méteren a biciklijüket, hanem ráülhessenek, miért kell az oroszlánokat 80-80 cm-rel kitolni, és a híd arányait elveszíteni?! Amíg élek, remélek, és addig próbálok valamit csinálni” – fakadt ki Ráday Mihály.

2010-ben szűnt meg az „Unokáink sem fogják látni” című tévéműsora, amelyben harminc éven át hívta fel a figyelmet a megőrzendő építészeti emlékekre, eredményesen, hiszen rengeteg épület és egyéb alkotást a műsor hatására mentettek meg az enyészettől. A politikai hatalom szüntettette meg, természetesen konkrét magyarázat nélkül. Ezután az IPM főszerkesztője a laphoz hívta, ahol saját rovata van, a karácsonyi számban valószínűleg a Hauer cukrászdáról fog írni. De ír a Magyar Hang (a Magyar Nemzet utódja) című lapba és időnként a Budapest című folyóiratba is.

Hogy működik ma a műemlékvédelem? – ez is a hallgatóság köréből jött kérdés volt, attól a hölgytől, aki alapító tagja a Városvédő Egyesületnek és jelen volt még az alapító közgyűlésen is. A Városvédő Egyesület tagjának lenni egyébként már csak azért is érdemes, mert rendezvényeik közt szerepel a Sváb-hegyi Jókai kertben megtartott őszi sváb szüret. A műemlékvédelem jelenleg állami kézben van, Állami Építési Hatóság hoz döntéseket.

Ráday Mihály általános érvényűen fogalmazta meg, hogy adott hangulatú, történelmi korokat idéző városrészben nem célszerű olyan kortárs épületeket felhúzni, amik túltesznek a már ott lévőkön, azokon, amelyek meghatározzák azt a városnegyedet. Az ilyen jellegű elképzeléseket korlátozni kellene, de sajnos jelenleg a műemlékvédelem nem önálló intézmény, hanem az állami építésigazgatás része, s mint ilyen, nem tud korlátokat szabni, holott az lenne a dolga. Feladata lenne, hogy fölfedje azokat a történelmi, kulturális és építészeti szempontokat, amelyek ellenzik az olyan építészeti terv megvalósulását, amit jogszabályok szerint akár meg is lehetne építeni. Ezt így kellene csinálni, de éppen ezért verték szét a magyar műemlékvédelmet, hogy megnehezítsék az ellenkezést, sőt, a kiemelt beruházás címkével elejét veszik bárminemű ellenvetésnek. Ennek esett áldozatul a Dagály-fürdő, és a Városliget. Még olyan védett, a világörökség helyén lévő épületet is teljesen átalakíthatnak, mint a Klotild palota. A Városliget átalakításával sem csak az a baj, hogy beépítik a világ első tervezett közparkját, az sem előnyös, hogy ott legyen az összes múzeum. Aki gondolkodik, az tudja, hogy egy városnak az az érdeke, hogy a múzeumok elszórtan legyenek az egész területén, mert így a turista bejárja a várost.

A fővárosban zajló kontrollálatlan építkezési mánia legkárosabb terve a Közlekedési múzeum föld alá építendő csarnoka, amit ha megvalósítanak, elönti a víz egész Zuglót. Ugyanis Pest nagy része mocsár, mindig is az volt. (Mátyás királyt a Duna jegén választották királlyá, de a mai Városliget területén, mert a Duna ártere Pest nagy része, ami akkor éppen víz alatt állt és be is volt fagyva.) A Városliget másik felén pedig a Dózsa György útnál már építik a mélygarázst, „ez a víz, ami ott be lesz zárva ebbe a kalitkába, egyrészt elönti Zuglót. Ugyanis tudvalévő az is, hogy amikor a Duna vízállása magasabb, Terézváros és Erzsébetváros házainak pincéiben feljön a víz.” Holott ott van az Északi járműjavító a szép Eiffel-csarnokkal, ami kiválóan alkalmas a Közlekedési múzeum nagy járműveinek, még új épületek is elférnének a közelében. De nem kellett nekik, s azóta már az Operaház műhelyeit alakították ki ott. Csak a Dízel-csarnok lett a múzeumé, ami jóval jelentéktelenebb, az ötvenes években épült csarnok.

Vándor András budaörsi építész, közszereplő azt kérdezte meg Ráday Mihálytól, van-e valamilyen közvetlen tapasztalata Budaörs település építészeti értékeivel kapcsolatban. A válasz nemleges volt, azonban megtudtuk, hogy egy időben ide járt fogorvoshoz, illetve járt már itt a színházban, valamint itt van a székhelye annak a cégnek (Build-Communication Kft.), amelyik azt a Várépítő pályázatot írja ki, amelyen gyermekintézmények és műemlékek számára lehet építőanyagra pályázni, és e pályázatok elbírálásánál Ráday Mihály, mint a zsűri tagja, itt vesz részt az elbíráláson. (Három éve a díjátadó is itt van, a budaörsi városházán – a szerk.) De volt már Budaörsön a Város- és Faluvédők Szövetségének országos találkozóján, illetve gyermektáborban. S a város főépítészét, Csík Edinát azóta ismeri, hogy az megkérte, konzultáljon vele a szakdolgozatát, amit a Műegyetemen az Árkay Aladár által épített Bírák és Ügyészek kis-svábhegyi telepéről írt.

„Jó az, ha az ember maga elé tűzi, hogy hasznosan éljen és hagyjon maga után nyomot, segítsen valamit előre lépni a világban, én ezt megpróbáltam teljesíteni, és azt hiszem, részben sikerült” – mondta mintegy zárszóként Ráday.