„A magukat művésznek tartó építészek inkább tartoznak a művészvilághoz, miközben tömegesen épülnek a rossz, vagy művészi értéket nem képviselő funkcionalista (szerencsés esetben funkciójukat legalább jól ellátó) építmények”
Gondolatok Szalai András Poézis és Forma című értekezése kapcsán
Nemrég jelent meg „Kis magyar snassz és neociki” címmel Szalai András hiánypótló kiadványa, Kieselbach Tamás ajánlásával. Jómagam a munkám révén az építőipar kivitelezési oldalán vagyok érintett, ám a környezetünk esztétikája mindannyiunkat érintő folyamatos téma lehet. És az alábbiakban azért nyúltam vissza Szalai egy 2011-ben megjelent értekezéséhez, mert a most megjelent könyv valós értelmezéséhez fontosnak éreztem.
A gondolat és a téralkotó művészet hasonlósága, kapcsolata, és a kettő szellemi síkon is azonos szinten történő említése számomra izgalmas és szerethető, nagyon sajátnak érzett téma. Zenerajongóként még hevesebben dobog a szívem Paul Valéry költői ihletésű szövege említésekor, aki az építészetet és a zenét állítja párhuzamba – mert ezzel a gondolattal már magam is eljátszottam nem egyszer. Ám a szívverés melyet az a jóleső érzés szaporáz, hogy saját érzéseimet és gondolataimat látom leírva, most sem jut el a katartikus orgazmusig – bár nem az eredeti szöveget olvasom. Fenntartja azt a kirekesztettség érzést, amit évtizedek óta érzek – azaz, hogy „nem tartozom közétek”. Nem tartozom közétek művészek, gondolkodó építészek, értelmiségiek közé – mert nem tartozok közületek valónak, hiába életem egyik mozgatórugója az építészet. Talán gondolatmenetem végére sikeresen kikerekedik érzésem oka és mibenléte.
Játsszunk el a gondolattal, miként is értelmezhető a párhuzam a zene és a téralkotó művészet – az építészet – között!
A zeneszerző sajátos adottsága, hogy fejében a hangok megszólalnak, többnyire nincs szüksége kívülről hallani a zenét, akár egy teljesen sötét csendes kamrában, de a nagyváros morajló zajában is képes hallani a többszólamú dallamot, bármilyen hangszeren megszólaltatva, testének minden sejtjében érezvén az összhangot, a harmóniát, a ritmust, a dallamot. Önmagának nincs szüksége arra, hogy leírja a hangjegyeket. Az már a közönségnek szól. Egy egy-hangszeres darabot maga is a publikum elé tud tárni, ez esetben nincs szükség közvetítőre sem. Ám egy nagyzenekarra komponált darab esetében már szüksége van zenészekre és karmesterre ahhoz, hogy a zene úgy szólaljon meg, ahogy az a fejében is megvan. A zenészek – ahogy másik megfogalmazásban benne is van – művészek azaz előadóművészek. Attól művészek, hogy nem csak hangszerük megszólaltatásának módját ismerik, de értik a zenét, jó esetben érzik is azt. A karmester pedig talán csak annyiban különbözik a zeneszerzőtől (ha különbözik egyáltalán s nem maga is komponál), hogy nincs meg benne az ihlet, de a leírt zenét éppúgy képes belülről önmaga teljességében hallani, mint maga a szerző.
Ugyanez a helyzet az építészettel. Az építész látja a teret akkor is, ha egyetlen vonalat sem húz. A vonalak meghúzásával már kottát ír ahhoz, hogy a megkomponált tér a maga fizikai valóságában is összeállhasson. Egy egyszerű épületet akár maga is meg tud építeni, bár a technikai virtuozitás mellett itt azért a megfelelő fizikum és munkabírás is szükségeltetik. Azonban a mai igényeknek megfelelő legegyszerűbb épület sem egy emberes ma már, hiszen nem csak terek kapcsolatát jelenti, de a működtetéséhez szükséges technológiákat is, melyek már olyan széles körű ismereteket igényelnek melyekkel az építész nem feltétlenül rendelkezik. És itt nemcsak technológiai ismeretekre gondolok, hanem eszköz- és anyagismeretre, mechanikai és ezerféle egyéb ismeretre – nem véletlen, hogy egy működő épület létrehozásához már többnyire nem is elég az építész, hanem gépész, villamosmérnök, stb is szükségeltetik – jó esetben ők is a „zenekar” tagjai.
Illetve minél inkább a művész kategóriába sorolja önmagát az építész, jellemzően annál inkább nem rendelkezik a fenti ismeretekkel – gyakorlati síkon szinte biztosan nem. Ez nem hiba, rég meghaladtuk már a polihisztorság létjogosultságát (és realitását). De szükségeltetik az építész részéről egy sokkal magasabb szintű erkölcsi minőség, az alázat megléte. Művészete alkalmazott művészet, a teljes megvalósításnak, noha ő a generátora, a katalizátor, ami összehangolja az alkotás részfolyamatait mintha manapság hiányozna. Már a komponálás folyamatában együtt kell tudni működni a gyakorlatiasabb szakmák képviselőivel ahhoz, hogy épülete ne csak öncélú esztétikai megnyilvánulás, hanem egy tereiben és technológiájában is jól működő alkotás legyen. Nem beszélve a megvalósulásban segédkező munkásokról, akiket – néhány szakmától eltekintve – végképp nem tartunk ma már művészeknek (nyilván régen sem tartották annak a piramisokat építő rabszolgák seregeit) – a probléma, hogy embernek sem, inkább csak gépeknek. Illetve sajnos gyakorlatban tapasztalom, hogy hazai viszonyok között gyakran még szakembernek sem nevezhetőek. Ezért a karmester (építésvezető) szerepe megnő(ne) ha az építész elismerné a megvalósulásban játszott szerepét. (az építésvezető felé pedig jogos elvárás, hogy mint karmester értse, érezze az épületet – de tény, hogy a kényszeres építészeti tömegtermelés okán már többnyire ez sincs így) De míg a zeneszerző tiszteli a karmesterét, az építészek részéről ezt a fajta tiszteletet olyannyira nem érzem, hogy a személyes kapcsolat már ritka és ha van, gyakran akkor sem a mellérendelt egymásra utaltságról szól, hanem egy hierarchikus viszonyról. Tehát a zenekar elég rég szétesett már, egymástól függetlenül teszi mindenki jól-rosszul a dolgát, az eredményt pedig látjuk, ha körülnézünk épített környezetünkben.
Paul Valéry idejében, 1923-ban a párhuzam talán még sokkal kevesebb zökkenővel működött. Hajlamosak vagyunk idealizálni a múltat pedig nyilván akkor is voltak nehézségek, de ha visszanézünk időben, akkor minél messzebbre tekintünk, annál nagyobb számban tekinthetünk műalkotásnak egy-egy épületet, noha összességében kevesebb épület épült, mint manapság.
Az én lelkemhez közel állna, ha a mai építészet nagyobb tömegében is művészet lenne, de elválni érzem az elméletet a gyakorlattól, s mintha az elméleti építészet emelkedne a művészet szintjére (elvesztve ezzel valódi építészet-mivoltát) s a gyakorló építészet pedig egy tömegcikkgyártó iparrá fajult volna, a kettő között pedig nincs vagy csak alig van valós kapcsolat. A magukat művésznek tartó építészek inkább tartoznak a művészvilághoz, miközben tömegesen épülnek a rossz, vagy művészi értéket nem képviselő funkcionalista (szerencsés esetben funkciójukat legalább jól ellátó) építmények. Ezek tervezői pedig még ha eredendően rendelkeznek is művészi hajlandósággal, többnyire az anyagi motiváltság a fő mozgatórugó, a kivitelezéssel nincs vagy csak minimális a kapcsolata. (a politikát kihagytam a gondolatmenetből, de szabadon helyettesíthető az anyagi motiváltsággal, a lényeg szempontjából indifferens ki melyik ördöggel cimborál) A kivitelezésen dolgozó kétkezi munkások pedig – akik ahogy az előadóművészek teszik mindenki számára élvezhetővé a muzsikát úgy valósítják meg a megálmodott épületet – az emberi megbecsültség (és önmegbecsülés) legalsó fokán állnak. Többnyire nincs kapcsolat köztük és a tervező között. Ez pedig a kisebb épületek esetében is igaz, így fordulhat elő sokszor, hogy egy a terven még mutatós épület mellett úgy megy el a tervező, hogy fel sem ismeri saját szellemi alkotását.
Jól van-e mindez így? Kinek (vagy kiknek) a hibája ez? A kérdések persze részben költőiek, mert az unalomig rágott „a kulcs az oktatásban keresendő” válasz elindíthatja a megoldást. Hiszem, hogy az igényes téralkotó művésznek érdeke (és feladata) a terveit a fizikai síkon megvalósítók képzése, nem csak technikai, de értelmi síkon is. Csak így állhat össze olyan végeredmény, amit az igényes tervező (Művész) önmaga előtt lát.
Azonban úgy gondolom, jelenleg ott tartunk, hogy az erre történő megoldás-keresés legalább annyira elméleti síkú lesz, mint a művészi építészet, és bár értelmiségi körökben jól körül járt magas szintű gondolatok születhetnek a témáról, naivság volna azt gondolni, hogy mindez valaha is átültethető a gyakorlatba a mennyiség és az elkurvultság (minden szinten) mértékének okán.
Szóval szerettem, szeretem olvasni az értekezéseket, így az oda nem tartozás (kitaszítottság?) távolságából is, mert szükség van a szellemi feltöltődésre, az ismeretekre, az együtt gondolkodásra. De továbbra is keresem azt a pontot, azt az olvasmányt, azt az iskolát, azt a törekvést, mely romjaiba dönti fenti szkeptikus kijelentéseimet, s készséggel, sőt örömmel nyilvánítok mea culpát az így bizonyítottan tájékozatlanságból adódó vélemény-nyilvánításomért. Amíg azonban ezt nem találom meg, fenntartom véleményemet amit munkám során napi szinten látok alátámasztottnak.
Névjegy
Szalai András építész, művészettörténész. 1978–1987 a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum tájegységfelelős építészeként dolgozott. 1985-től az Iparművészeti Főiskola részmunkaidős oktatója volt. 1987–1990 között az Iparművészeti Főiskola főállású, 1990–1997 között mellékállású tanára. 1990 óta a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészettörténeti és Elméleti Intézetének (1996-tól építészettörténeti és műemléki tanszék) adjunktusa. 1997-től az Új Magyar Építőművészet szerkesztőbizottsági tagja. 2008–2012 között a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Doktori Iskolájának tanára volt. 2010-ben DLA fokozatot szerzett. 2010 óta a Debreceni Egyetem Műszaki Karának Építészmérnöki Tanszékének tanára. 2010–2012 között a Színház- és Filmművészeti Egyetem óraadó oktatója.
A képek csak illusztrációk az archívumunkból!
