Összenézés – kiállítás a városházán

0
263

Rendkívül érdekes kiállítás látható december 6-ig a budaörsi városháza aulájában. Két művész, Homolya Gábor és Pék Eszter Anna teljesen más stílusú, de egymással harmonizáló festményei várnak a nézők általi befogadásra. A szervező az ARTalakulás Galéria, a kiállítás kurátora Tölgyesi Katalin. Az alábbiakban Gál Csaba költő a megnyitón elhangzott műelemzését olvashatják.

Elterjedt gyakorlat, hogy a műveket elemezni kell. A kérdés az, hogy elsősorban maguknak a műveknek van igényük az elemzésre vagy a nézőnek, a mű befogadójának? Akár így, akár úgy, az elemző kérdése ez: a műalkotás mit mond nekem, sőt továbbmegyek: mit kérdez tőlem? Minden mű más-más kérdéseket vet fel, amelyekre mi is más-más válaszokat adunk. De ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket meghalljuk és képesek legyük rájuk adekvát válaszokat adni, tisztáznunk kell néhány kiindulópontot:

  1. A művek elsősorban nem fizikai, hanem szellemi térben vannak jelen. Nekünk, pedig a szellem és a beleérzés segítségével így kell közelítenünk ezekhez a különös létezőkhöz.

  2. Az alkotó szellem folyamatosan a végtelenre, annak elérésére vágyakozik, holott tudja, a végtelen nem elérhető, nem birtokolható, a végtelen birtokol bennünket. Egyes műalkotásokban mégis fellelhető az abszolútum irányába tett kísérlet, ezért töredékesek. De csak a teljesség felől közelítve nevezhetjük őket annak.

  3. Vannak kifejezésmódok, amelyek alkalmasak az abszolútum kifejezésének kísérletére, ilyen pl. az allegória, amely a képzőművészet jegyében képeknek, szobroknak egy újabb, rejtett értelmezést ad. Hasonlóképpen, az irónia is alkalmas arra, hogy szabálytalan formája és általánosan elfogadott közlési szokásoknak, kánonoknak elhagyása, semmibevétele révén egyszerre tagadás és igenlés legyen, azaz magával az alkotás processzusával közelítsen az illuzórikus végtelen felé.

  4. Homolya Gábor

Ezen a ponton igen közel kerültünk ahhoz, hogy megragadjuk Homolya Gábor két- és háromdimenziós műveinek, szobrainak, kollázsainak és egyéb nehezen behatárolható technikájú alkotásainak közös vonását, ha úgy tetszik szubsztanciáját. A Homolya univerzum középpontjában ugyanis a paradoxon, mint fogalom áll és ennek egyfajta megnyilvánulási formái maguk a művek.

Az igaz paradoxonok mind logikailag helyes érveléssel jutnak érvényes, de meglepő eredményre.

A valódi ellentmondások pedig a valóságról alkotott kép, a paradoxon alapját képező rendszer, modell, hibás voltára hívják fel a figyelmet. Ezek a leghasznosabbak, mivel többnyire a rendszer finomítását, továbbfejlesztését eredményezik.

Homolya Gábor alkotásai, mint paradoxonok tehát igen hasznosak! Miért? Mert a rendszer finomítását, továbbfejlesztését eredményezik. Milyen rendszerét? Például a nézőnek, a befogadónak a gondolkodási rendszerét! Mindenesetre, kizökkentenek a megszokott kerékvágásból, gondolkodási sémákból.

Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy Homolya Gábor művei metanoisztikus hatásúak!

Metanoia: gondolati fordulat, korrekció, helyesbítés, véleményváltoztatás, megváltozás, megtérés, konverzió, életátgondolás, a gondolkodás megváltozása, a gondolkodásmód átalakítása, átfordulás, átalakulás.

Homolya Gábor művészete döntően az assemblage, vagy új-realizmus műfaját eleveníti fel, amely a 20. századi vizuális művészeti irányzatok, mint például a pop-art vagy a dadaizmus jellegzetes műfaja. A különféle tárgyak egymáshoz illesztéséből, összerakásából, halmozásából létrehozott háromdimenziós műalkotások hasonlíthatóak a kollázshoz, de attól eltérően térbeli kompozíciók. A fogyasztói társadalom tárgykultuszával szemben – autó, televízió, mosógép stb. – az új-realizmus a régiségek halmozásával, vagy az abszurd, semmire sem használható gépekkel megsemmisíti a tárgyat, és bírálja annak imádatát. (metanoisztikus művészet!)

Ez a műfaji szigorúság bravúros szinesztéziával jelenik meg a Reformáció-500 – Luther című asszamblázson, amelyről számítógépes klaviatúra különböző színű billentyűiből kirakva néz ránk Luther. Ha a XVI. században létezett volna hangrögzítés, akkor a képből végtelenítve szólna hozzánk a Sola scriptura, vagyis az egyedül a Szentírás elvének prédikálása, mely szerint a Biblia Istennek az egyedüli ihletett és hiteles szava, a keresztény tanítás egyetlen forrása. Ez az isteni szó mindenki számára hozzáférhető, azaz mindenki számára érthető a Szentírás és az egyben önmagát magyarázza – mondja nekünk Luther!

És mit mond nekünk Dózsa? Gyerekkorunk olvasmányaitól kezdve mindig is Dózsa Györgyöt és paraszti hadi népét juttatja eszünkbe a kiegyenesített kasza. E művön a tüzes vaskoronából felcsapó lángnyelvek között, azok ellentéteként uralja környezetét, a halál torkából is a megtörhetetlen ellenállás jogának – ius resistendi – üzenetét kiáltva.

A Favágó című alkotásnak nem(csak) történelmi, hanem nyelvi, irodalmi analógia is az üzenete. Marx fő műve, A tőke jelenik meg itt öt (fatörzs, vagyis tőke-szelet) kötetben, az elsőn már rajta a mosolygó széles fejsze éle. József Attila 1929-ben írta Favágó című versének első változatát, majd két évvel később átírta. Sokan ismerik az 1931. április 12-én készült fotót, amint fejszével kezében lendületes mozdulattal imitálja a favágót, aki kivágni készül a rákötözött Döntsd a tőkét, ne siránkozz című verseskötetével terhelt fát. Hogy még egyértelműbb legyen az analógia, a mű alsó részében megjelenik a levágott faág. „…tövit töröm s a gallya jut.” Lent pedig a vörös óra-, perc-, másodperc mutatók…

Homolya Gábornak nagy vitája lehet ezzel a megfoghatatlan, absztrahálatlan negyedik dimenzióként definiált létmeghatározóval, amit egyszerűen csak időnek nevezünk, merthogy műtárgyainak gyakori és fontos alkotóeleme az időmérés emberi találmánya, az óra, illetve annak alkatrészei, lásd: Mű-alkot-ás-elem-Z-és ÓRA – Hommage á Kassák, Időmérték, az időm érték!,

Az Aranymetszés sorozat I. kollázsáról pedig maga Arany János, a „Bajusz-áldással tetézett” költő grafikusan, aranymetszéssel szabdalt, az ideillő verssel összeillesztett portréja tekint ránk.

A második lap címe: Aránymetszés. A teljességet szimbolizáló körbe illesztett ötágú csillagban ismét verstöredékek, körülötte a költő neve. Miért Aránymetszés? A pentagramma arányai az aranymetszés szabályai szerint értelmezhetőek. Szimbolikájának magyarázata számtalan változatban él: az emberi test az aranymetszés szabályai szerint, a női és férfi princípium egysége, az öt érzék, az öt bolygó, az öt őselem, de a betlehemi csillag, illetve a hajnalcsillag, ilyen értelemben Krisztus jelképe is.

A harmadik mű a Családi kör négyszögesítése. A lehetetlenre adott örök kérdés-válasz, hiszen tudjuk, a körbe rajzolt négyzet területe kisebb, a köré rajzolté pedig nagyobb, mint a kör területe, ahogy ezt az ismert Leonardo-idézet is illusztrálja. A Családi kör ezért olvasható, a körbe körbeírva. „Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek”, és ha Piros Arannyal ízesítik – teszi hozzá Homolya Gábor.

A negyedik kollázs az Időeltolódás. A Nemzeti Múzeum bejárati oszlopsora feletti, az aranymetszés szabályai szerint épített timpanonba berajzolható Fibonacci spirál ismertebb neve: arany spirál, (Gábornál természetesen Arany spirál), amelynek grafikus rajzolata fellelhető mind a mikro-, mind a makrokozmoszban, galaxisokban, csigaházban, virágszirmokban, számtalan természeti képződményben.

 

Pék Eszter Anna

Több ponton, de ezen a ponton feltétlenül „összenéz” a kiállítás két alkotója, mert a spirál grafikus rajzolata Pék Eszter Anna képein is vissza-visszatérően megjelenik, csakúgy, mint a régmúlt természeti képződményeinek lenyomatai, lásd a Fosszíliák sorozatot. Ugyanakkor megjelennek a mai kor mesterséges, ipari szerkezetei is, mint a távoli jövő potenciális „fosszíliái.”

Fosszília = a latin fossus, ‘kiásott’ szóból, ősmaradványok, ősleletek, az állatok, növények vagy más élő szervezetek megkövesedett vagy egyéb módon megőrződött maradványai, illetve lenyomatai.

Pék Eszter Anna képei üzenet- és információ-hordozók. Általuk vagy a régmúlt üzen a mának vagy a jelen a távoli jövőnek, de metafizikai síkon az időtlenség az időnek, ily módon az idő, mint üzenetet megőrző, továbbadó és közvetítő közeg szintén központi jelentőséggel bír, csakúgy, mint Homolya Gábornál.

Pék Eszter Anna ezúttal tusrajzokat és főként akril festményeket hozott a kiállításra. Beszélnünk kell ezért röviden a festészetről, festőiségről, melynek három fokozata van – Hamvas Béla szerint:

  1. a szín a tárgyaknak csak valamilyen tulajdonsága, sőt felülete, mindössze csak a dolgok ruhája, fátyol, ami levethető, levehető, talán nem is nagy nehézséggel eltüntethető. A szín itt az esetlegesség, sőt az önkény és nem a meg nem változtatható törvény benyomását kelti.

  2. a szín ezen a fokozaton nem a tárgyi világhoz tartozik és nem annak felülete, hanem a dolgokból kiáradó fluidum, a dolgok elektromos atmoszférája. Az impresszionisták alkalmazták ezt nagy sikerrel és ennek a színnek volt mestere Renoir, Gauguin, és ezt a festőiséget jeleníti meg Matisse.

  3. a tulajdonképpeni festőiség, amikor a szín nem a dolgok felülete és nem a tárgyak elektromos légköre, hanem amikor az ember tudja, hogy ez a piros szín szíve legbelső kamrájáig piros, és ez a kék, az ember bármilyen mélyen mártsa is bele magát, az kék, mindig kék, egyformán és egyöntetűen, sűrűen, masszívan, homogén kék a föld középpontjáig. A szín nem a dolgok tulajdonsága, hanem olyan világelem, amelynek önálló értelme és törvényszerűsége van.

Pék Eszterrel Anna színei ilyen, a legmagasabb-rendű festőiségbe tartozó színek.

Az absztrakt képeknek olyan továbbgondolásra inspiráló címei vannak, mint pl. „Fénnyel törölhető memória”, „Ami az örvényből kivehető”, „Hajszálon múlt”, „Elkerülés” vagy „Pezsdüljenek a vizek”, „Az ég csatornái”, „A mélység forrásai”.

Ezek a címek a modern tudomány, a technológia területétől az elvont lételméleti fogalmakon keresztül a bibliai logosz, az Ige világáig repítenek bennünket.

Visszafelé haladva az iménti felsorolás szerint, Az ég csatornái és A mélység forrásai című képek egymást kiegészítő párt alkotnak. Az első képen a nézőpont lent van, onnan látjuk az égből éppen elinduló zuhatagot, míg a második kép perspektívája égi, mintha egy műholdfelvétel örökítené meg a mélység folyamatait. A sárgás, narancssárgás, barnás meleg színek mintha ellentétben állnának a dermesztően drámai, apokaliptikus vízió lényegével, de itt is tetten érhetünk egy paradoxont, csakúgy, mint Homolya Gábornál: az özönvíz nem csak a régi világ végét, de az új megszületését is elhozza.

Ha már az özönvíznél tartunk, akkor „Pezsdüljenek a vizek”! Mellesleg ezen a képen láthatjuk például azt a kéket, amelyik „mindig kék, egyformán és egyöntetűen, sűrűen, masszívan, homogén kék a föld középpontjáig”. A teremtéstörténet ötödik napjának eseményeibe nyerhetünk bepillantást, a kirobbanó élet, a felhőtlen életöröm, a dinamizmus és nem utolsó sorban az önfeledt játék diadalába. Mindabba, ami mára az eredetinek csak a halvány utánzatára silányult, mert tudjuk, hogy mi már csak „tükör által homályosan látunk”. Lehet, hogy ez a festmény is egy ilyen tükör?

Haladjunk a nehezebben hajózható vizek felé: „Elkerülés”. Ahol elkerülésre van szükség, ott valami veszély, fenyegetettség okozza ezt. A képen a kékek és a sárgás-barnás színek árnyalatai olyan kontrasztot alkotnak, mint a fent és a lent nem csak fizikai, de metafizikai értelemben vett irányai. Ezek a kontrasztok mégsem oltják ki egymást, megvan az összeköttetés lehetősége, megvan a végzetes karambol elkerülésének az ösvénye mind vertikálisan, mind horizontálisan. Megjegyzendő, hogy a Pészah, vagy zsidó húsvét szó szerint azt jelenti: az Elkerülés ünnepe.

Nehezen észre nem vehető az analógia az elkerülés vagy megmenekülés és a „Hajszálon múlt” című kép között. Itt azonban már valami személyes, intim szférába lépünk, ezt érzékeltetik a elmosódott formák, egymást átható, össze-összefolyó színek. Mintha valami komoly lelki gyötrelem végén hallanánk, – de festményről lévén szó – inkább látnánk egy felsóhajtást. Az aranymetszés itt is megjelenik, ahogy a képen függőlegesen keresztül hatol egy oszlop, talán valamiféle útjelző, ami a múlt végét és a jövő kezdetét szimbolizálja.

Ami az örvényből kivehető”. Egy triptichont látunk. A triptichon eredetileg szárnyas oltárt, később egy merev közép- és két oldalsó részből álló festményt jelent. Az archaikus forma különös keretet ad a kép mondanivalójának, „feldarabolja”, analizálja és geometrikus alakzatba „kényszeríti” a megzabolázhatatlan örvényt. Tudjuk, hogy az örvény nem engedi ki markából azokat, akik kapálóznak ellene, ám kiveti azt, aki nem veszíti el a fejét, hanem átadja magát az erejének. Mi vagy ki vehető ki tehát az örvényből? Végső soron az, aki rábízza magát, és nem harcol ellene. Mint a középső képen kibomló rügy, amely maga a titokzatos, még meg nem valósult ígérete a virágnak, a gyümölcsnek. Más értelmezés szerint, ha az örvény egy szem, akkor „kivehető”, kiolvasható belőle a szándék, a viszonyulás és itt már a lényeg a szemtől szembe megvalósuló kapcsolat, ha úgy tetszik az ÖSSZENÉZÉS – hogy a kiállítás címére utaljak.

Különös kép különös címmel a „Fénnyel törölhető memória”. Technikájában, hangulatában leginkább a „Pezsdüljenek a vizek” című alkotással rokonítható, azonban konkrét tradícióra vagy eszmetörténeti fogódzóra való utalás nélkül. Mintha megérkeztünk volna a drámai történet végére, mintha „megtelt volna a memória” és már nem következhet más, csak a törlés – eltörlés? -, azonban ezt a műveletet maga a fény – ami a képen táguló fehér gömbök formájában sejlik fel – derűssé és nyugodttá teszi. Ez a folyamat tabula rasa állapotot eredményez.

Kívánom, hogy a kiállítás címében megfogalmazott ÖSSZENÉZÉS immár ne csak a két alkotó kapcsolatát jelentse, hanem a kedves közönség és a művek közötti inspiratív találkozást!

 

A megnyitón