Orionidák – novella

(…) Haladtak lefelé, lépcsőfokonként zökkenve kicsit. Alattuk a városból alig hallatszott fel egy-egy éjszakai busz halk moraja. Még egy utolsó hullócsillagot megpillantott, aznap a nyolcadikat, de ezt már nem tudta ujjongva üdvözölni, mert szép lassan lecsukódott a szeme, és ott, az apja nyakában, haja illatát érezve elaludt.

– Húzd fel rendesen a cipzárt!

Anya féltérden állt Olivér előtt. A kisfiú kapucnis pulóvere puha volt, bolyhos és meleg. Villanyfénynél öltözködtek, odakint már rég besötétedett, Apa a cipőjét húzta.

– Odafent nem csavarogsz el apád mellől, végig mellette maradsz, érted?

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj, nem a világvégére megyünk! Látszik a csúcs az ablakból – válaszolt a kisfiú helyett a férje.

A budaörsi Kőhegyről beszéltek, aminek a lábánál laktak. A kisfiú izgatott volt, soha nem ment fel még a hegyre sötétben.

– Nem kell kabát! – próbálkozott kicsúszni anyja kezei közül, de hiába.

– Már hogyne kéne, fiatalember! Kint hideg van, odafönt még a szél is fúj.

– Látod, én is veszek fel, fogadj szót! – mondta apja inkább nyugtatásként, mint szigorúan.

– Te nem jössz? – kérdezte Olivér, amikor látta, hogy anyja pólóban van.

– Nem csillagom, én maradok. Borira szerinted akkor ki vigyázna?

– Nem kell rá vigyázni, alszik – vonogatta a vállát a kisfiú, próbálta meggyőzni az anyját.

Anya elmosolyodott, ahogy kihúzta a kisfiú pulóverének kapucniját a kabát alól.

– Egy kisbabát akkor sem lehet magára hagyni, amikor alszik. Ez most fiús kaland lesz. Csak te, és apa.

A gyerek számára titokzatos volt a sötét kert, ahogy kiléptek a házból. Egyedül félt volna kijönni már ilyenkor, de tudta, hogy apja mellett nincs mitől tartania. Nyújtotta a kezét, Apa hatalmas mancsában elveszett az övé. Kint az utcán világosabb és sötét foltok váltották egymást, az utcai lámpák fénye nem jutott el mindenhova. Csend volt. A környékbeli házak csukott ablakain fény szűrődött ki. Olivér két sötét alakot pillantott meg tőlük nem messze. Ösztönösen közelebb húzódott apja lábához, jobban megszorította a kezét.

– Jó estét! – köszönt Apa. Ekkor vette észre a kisfiú, hogy csak Edit néni az, kutyát sétáltat. Inkább áthúzódott apja másik oldalára, és ott fogta meg újra a kezét. Szerencsére gond nélkül elmentek mellettük, nem ment oda hozzá a kutya. Tartott tőle, hogy megint megnyalja az arcát az a hatalmas jószág, de szerencsére most nem így történt.

Olivér egyre izgatottabb lett, ahogy a szűkebbnél szűkebb sikátorokon át haladtak felfelé. Időnként meg kellett állni pihenni, rengeteg volt a lépcső. Kiértek a házak közül, már csak a hegy magasodott feléjük. Itt már nem volt világítás, Apa mobiljának a fényénél látták a felfelé vezető rózsaszín kőből faragott lépcsősort. Olivér egyre nehezebben vette a levegőt, újra meg kellett állniuk ott, ahol éles kanyart vesz az út. Felkapaszkodott a fa korlátra. Soha nem látta még az éjszakai várost felülről.

– Mehetünk? – kérdezte Apa, bár ő is lihegett.

Amikor felértek, Apa elővett a hátizsákjából egy vastag pokrócot, és lefeküdtek rá.

– Hogy néz ki egy ilyen? – kérdezte a kisfiú.

– Fel fogod ismerni. Amúgy olyan, mint amikor a csillagszóróról elugrik egy szikra.

Abban a pillanatban, ahogy apja ezt kimondta, Olivér megpillantotta élete első hullócsillagát. Szája tátva maradt, de csak egy röpke másodpercre, mert utána ujjongani kezdett.

– Ugye milyen szép? – kérdezte az apja – És képzeld, ez csak egy darab kő, nem is csillag. Az űrben mennek mindenfelé ilyen kövek, és ha beleütköznek a Föld légkörébe, akkor leesnének, de esés közben a kisebb darabok elégnek. Ezt úgy hívják, hogy Orionidák meteorraj, és minden október végén találkozik a Földdel. Rengeteg sok kavics egy kupacban. Ilyenkor néhánnyal ez megtörténik és mi meg innen lentről csak azt látjuk, ahogy felvillan, majd egy pillanat múlva el is égett.

Olivér itta apja szavait. Apa mindig úgy tudta megmagyarázni a dolgokat, hogy azt ő is értse.

Összesen hét hullócsillagot számoltak meg így, fekve.

Amikor fél órával később a kisfiú egyre nagyobbakat ásított, és a pislogásai is egyre hosszabbra nyúltak, Apa összehajtogatta a plédet. Olivér majdnem állva elaludt, ahogy várt rá. Két erős kar nyúlt a hóna alá, apja felkapta, és a nyakába ültette. Elindultak lefelé a lépcsőn. Olivér ráhajolt apja fejére.

– Végre megint van rendesen hajad! – mondta lassan két ásítás között – Nem szerettem, hogy kopasz voltál.

Érezte, hogy apja kicsit jobban megszorítja a lábát, a fiú is próbált még jobban hozzábújni.

– Megígérem, hogy többé nem leszek kopasz. Meggyógyultam, Ma beszéltem a doktornénivel, elég ideje vagyok tünetmentes, hogy elmondhassam, hogy legyőztem a rákot.

Olivér elképzelte, hogy apja egy hatalmas tengeri rákkal viaskodik, számára a szó nem jelentett többet. Ezt hiába magyarázta már korábban Apa, nem értette, mi a különbség.

Haladtak lefelé, lépcsőfokonként zökkenve kicsit. Alattuk a városból alig hallatszott fel egy-egy éjszakai busz halk moraja. Még egy utolsó hullócsillagot megpillantott, aznap a nyolcadikat, de ezt már nem tudta ujjongva üdvözölni, mert szép lassan lecsukódott a szeme, és ott, az apja nyakában, haja illatát érezve elaludt.

Mikor lesz még meteorhullás, csillaghullás 2024-ben?