Közel egy éve kezdtük újra 2016-ban abbamaradt sorozatunkat, és ígéretünk szerint hónapról hónapra mutatunk be olyan embereket, civilszervezeteket, intézményeket, akik/amelyek számára az adományozás természetes; és olyanokat, akik olyan élethelyzetbe kerültek, hogy külső támogatás nélkül nehezen vagy nem tudnának talpra állni. Mióta adományozol és ennek milyen formáját tartod jónak? Mi motivál ebben? Illetve nem tartasz-e attól, hogy nem csak az igazán rászorulók kérnek, hanem lehetnek, akik visszaélnek a jó szándékoddal? – tettük fel a kérdést két hölgynek. És egy harmadikról ezúttal azért írunk, mert eddig adott, de most neki kellett kérnie.
Gyarmati Enikő a Budaörsi Látássérültek Közhasznú Egyesületének munkatársa, látó segítő. Tehát már hivatásként is olyan munkát választott, amit nem láthatna el empátia, mások elfogadása nélkül. Bár soha nem dicsekedett vele, a környezetében ismert róla, hogy gyakran vesz részt a gyerekeivel együtt önkéntesként ételosztásokon. Ez tavaly a pandémia miatt elmaradt.
„Igen, tavaly nem volt és idén is most ősszel hirdettek először önkénteseknek ételosztást. Remélem, hogy karácsonykor lesz már újra, a szokásos nagy. Mi mintegy tíz éve járunk a gyerekeimmel, akik már 17 és 22 évesek. A pénzbeli adománnyal szemben (ami 1. amúgy is korlátozottan áll rendelkezésemre 2. nem látom az eredményét) jobban szeretem a segítségnyújtás direktebb formáit, mint például az ételosztás vagy a véradás. Mindkettő olyan, amit tényleg a saját anyagi helyzetemtől függetlenül vállalhatok, csak idő és elszánás kérdése” -mondja Enikő.
„Motiváció? Sablonos és szépelgő lehet a válasz, de jó érzés néha teljesen ellenszolgáltatás nélkül, önként tenni másokért. Karácsonykor vagy húsvétkor (mi ezekre az osztásokra szoktunk menni) nem mindig könnyű az ebédhez készülődést otthagyni, és elindulni, akár mínuszban. Az álldogáláshoz, a hétvégi melóhoz sincs mindig kedvünk. De amikor már ott vagy…, és munka közben szóba elegyedsz a szomszéd pakolóssal, rámosolyogsz, köszönsz és szép ünnepet kívánsz több száz embernek, és ők viszont kívánnak minden jót neked… A kisgyerekeknek meg sutyiban extra adag szaloncukrot adsz… A kihűlt, elgémberedett lábak, piszkos kezek mellett ezt is elviszi magával haza az ember. Igaz, sajnos azt is, hogy a több száz felnőtt és gyerek ruházatából borzasztó sorsokat, élethelyzeteket látsz… Sok évig nagyon felkavaró élmény volt, mire valamennyire megszoktam, megszoktuk.
A véradásról annyit mesélnék el, hogy kifejezetten pánikolok a tűktől, rettegek. Így aztán iszonyat jó érzés, hogy egy hasznos cél érdekében ezt mégis le tudom győzni. Rohadt nagy bajnoknak érzem magam hazafele menet, minden alkalommal. Másfelől: szeretném a gyerekeimbe is elplántálni, hogy ha és ahogy tehetjük, segítsünk. Valljuk be, így a 21.sz. Európájában végtelenül kényelmes életet élnek/élünk. Nem örülnek túlzottan a programnak, ez tény, de ha már ott vannak, kedvesen, ügyesen végig csinálják. És hát, nem mindig csak azzal foglalkozunk (illetve fognak) az életben, amivel kedvünk van, ezt jó, ha lassan megtanulják, megszokják.
Hogy nem rászorulók is kapnak-e ételcsomagot? Óvatosan kell ítélkezni, ránézésre megítélni, ki és mennyire szorul rá, de szerintem nem is dolgom. Az enyém az, hogy segítsek, ha tudok, legyek ott, ha tehetem. És szoktassam erre rá a gyerekeimet is.”
Miller Jánosné született Sidó Gertrúd már több évtizede elköltözött Budaörsről, de itt nőtt fel, anyai ágon ezer szállal kötődik a településhez. Nyugdíjas, aktív éveiben vámtiszt volt, alezredesi rangban. A budaörsi kötődésű jótékonysági csoportokban a közelmúltban tűnt fel adományozóként, de mint megtudtuk, mindig is volt benne ilyen késztetés.
„Az utóbbi néhány évben alapvetően a gyerekeknek, azon belül a hátrányos helyzetű, illetve fogyatékos kiskorúaknak próbálok segíteni. Ezentúl pedig főként a daganatos vagy ritka betegségben szenvedőknek szeretnék, hiszen az ő gyógyításuk horror összegekbe kerül. Ezért évtizedek óta támogatom a Gyermekélelmezési Alapítványt, esetenként az SOS gyermekfalut. A Down-szindrómásokat is régóta segítem, nem számít a koruk, hiszen ők örök gyerekek, és bizony úgy látom, velük mostohábban bánnak a támogatók, mint másokkal, bár ez csak a magánvéleményem, nem néztem utána az adatoknak. Nyilván nem hatalmas összegekről van szó, amit folyamatosan erre a célra szánhatok, de tudom, hogy ahol nincs, ott minden forint számít. Illetve, hogy a sok kicsi összeadódik. Ezért is csatlakoztam például a Budaörsi Napló korábbi cikke alapján a budaörsi „Segítő angyalokhoz”, ahol egy-egy családot választ ki a csoport üzemeltetője és nekik finanszírozzuk közösen például a vízbevezetést vagy a tetőfedést. Szimpatikus számomra, hogy online követhetem, hogy áll az adott projekt megvalósítása.
Hallottam és olvastam már segítő oldalakon, hogy vannak, akik visszaélnek mások jóindulatával, de nekem nem volt még ilyen negatív tapasztalatom. Talán mert elég jól választom ki, hogy mit és kit támogassak, illetve mert a legkisebb érdekem sem fűződik a juttatáshoz.
Motiváció? Olyan családba születtem – elsősorban anyai nagymamám révén -, ahol a rászoruló emberek támogatása akkor is alap volt, ha éppen nekünk sem volt sok. Ha valamire büszke vagyok, hogy ezt a mentalitást örököltem.”
Milovics Mónika már szerepelt a Budaörsi Naplóban, mint annak a Budaörsön hetente találkozó üzleti csoportnak az elnöke, akik egymás ajánlásával generálnak a vállalkozásaiknak bevételt, jutalék nélkül. Őt a környezetében sokan arról ismerik, hogy bár öt gyermekről gondoskodnak férjével, folyamatosan segít másokon. Pár napja azonban megdöbbentő és szomorú bejegyzést tett közzé a közösségi oldalán: egy elektromos hiba miatt leégett Velencén található házuk. Mindenük, szó szerint mindenük oda lett. Róla akartam ebben a hónapban írni, mint segítséget kérőről, hogy aki tud, utaljon nekik pénzt, aki tud, ajánljon fel meleg holmit, élelmiszert, tanszereket, ami az élet folytatásához szükséges. Ám nem telt el talán két-három nap sem, amikor a fiatal nő már arról adott hírt, hogy a szomszédok, az ottani önkormányzat, a barátok és ismerősök (köztük az említett üzleti csoport egykori tagjai, miközben maga a csoport már megszűnt) összefogásával van átmenetileg hol lakniuk, három váltás ruha is összegyűlt minden családtagnak és van remény az újrakezdésre, igaz, teljesen a nulláról indulva. „Mindenkinek köszönünk mindent. Van hol aludnunk. Ennünk. A cicák is megvannak és a szívünkben hála minden segítségért. Délután újra begyulladt a tető. De eloltották. 10 négyzetméteren elfér, amink maradt…de élünk” – osztotta meg november 5-én Mónika.
Mivel a házat persze újjá kell építeni és a családnak holnapután is élnie kell valamiből, aki szeretne nekik segíteni Mónika Facebook oldalán (https://www.facebook.com/monika.milovics) minden információt megtalál.
A számlaszámuk: Czeilinger Izabella K&H HU39 1040 2159 8676 8566 7777 1009
