Ma délelőtt a Szakály Mátyás utcai emlékműnél városi megemlékezés és koszorúzás volt az 1956-os forradalom és szabadságharc 68. évfordulója alkalmából. Az eseményen részt vettek az önkormányzat tagjai és a városi intézmények, szervezetek képviselői. Ünnepi műsorról a Budaörsi Fúvószenekar, a Budaörsi Latinovits Színház és a KataPult Kamarakórus gondoskodott.
Szép, enyhe és derűs időjárás közepette zajlott le a hivatalos városi megemlékezés az 1956-os forradalom és szabadságharc 68. évfordulóján a történelmi eseménynek emléket állító, lyukas zászlót ábrázoló kőalkotás tövében. Az eseményt Budaörs Város Önkormányzata szervezte a Budaörsi Jókai Mór Művelődési Ház és a Budaörsi Latinovits Színház közreműködésével.
Az ünnepség a Himnusszal kezdődött, amelynek zenei kíséretéről a Budaörsi Fúvószenekar gondoskodott. Majd a KataPult Kamarakórus adta elő Bárdos Lajos Tábortűznél című kórusművét.
Ezt követte a polgármester beszéde. „1956 nem préda, amit bárki kisajátíthat, hanem közkincs” – idézte Göncz Árpádot beszédében Wittinghoff Tamás, aki elsősorban arra világított rá, hogy ’56-ot nem sajátíthatja ki egyik politikai irányzat sem és nem formálhatja át saját elképzeléseire. Másfelől pedig párhuzamba állította a magyarok ’56-os forradalmát és szabadságharcát, melyet gyakorlatilag az orosz nagyhatalom ellen vívtak a napjainkban is zajló háborúval, melyben az ukrán nép küzd szuverenitásáért szintén az oroszokkal szemben.
A polgármester beszéde után a Budaörsi Latinovits Színház színművészeinek irodalmi műsora következett, Petri György verseiből készült összeállítás Koós Boglárka, Sas Zoltán és Juhász Vince előadásában.
Végül sor került a koszorúzásra is, melynek során a városvezetés, a politikai és civil szervezetek, oktatási és kulturális intézmények vezetői néma főhajtással rótták le kegyeletüket az emlékműnél.
Wittinghoff Tamás teljes beszéde az 1956-os megemlékezésről:
Az 1956-os forradalmat a magyar történelem legdicsőségesebb napjai között tartjuk számon, amire máig büszkék vagyunk.
Abba azonban ritkán gondolunk bele, és sokan nem is nagyon hiszik el, hogy azok a napok tényleg egészen a máig hatnak, nagyon mélyen befolyásolják a gondolkodásunkat, a politikusaink döntéseit, de még a külvilág véleményét is a magyarokról és Magyarországról.
Az elmúlt hetek belpolitikai vitái élesen világítottak rá arra, mennyire nem mindegy, hogy mit gondolunk, mit tudunk, de leginkább milyen tanulságokat vonunk le a magunk számára az 1956-os forradalomról.
Nehezíti a helyzetünket, hogy a rendszerváltás óta nem, hogy egyre árnyaltabbá és tárgyilagosabbá vált volna a kép, ehelyett inkább a leegyszerűsítés, a kisajátítás és a kizárólagos értelmezések terjedtek el. Az 1956-os forradalom sajnos az emlékezetpolitikai csatározások egyik legfontosabb terepe lett.
A legutóbbi évtizedben már-már olyan látszat keletkezett, mintha csak egy meghatározott társadalmi csoport vett volna részt a forradalomban, és a felkelés céljairól is egyre vadabb kijelentések hangzanak el. Két évvel ezelőtt már olyan aktuál-politizáló értelmezés is felbukkant, hogy a barikádokon harcolók célja nem is a győzelem és az orosz csapatok kiszorítása volt, hanem csak béketárgyalásokat akartak kikényszeríteni.
Próbáljunk meg rendet tenni a tények között, még mielőtt teljesen kicsúszik a lábunk alól a valóság talaja! És persze tegyük ezt tiszta és hiteles forrásokból.
Göncz Árpád, Magyarország első, szabadon megválasztott köztársasági elnöke, aki maga is tevékeny részese volt a forradalomnak, majd hosszú éveket börtönben töltött emiatt, azt hiszem, igazán hiteles tanúnak számít, ezért egy kicsit hosszabban idézek tőle:
„1956 nem préda, amit bárki kisajátíthat, hanem közkincs.” „Szeretném kimondani, hogy ’56 mindenkié! Ha annyiféle volt is, ahány a résztvevője, ’56 egy volt és kikezdhetetlen. Ahányan részesei voltunk – és részesei számát csak milliókban lehet mérni -, mind máshonnan jöttünk, más emlékeket hordoztunk magunkban, más család, más környezet, más élményvilág alakított azzá, amik akkor voltunk, amikor a forradalom áradata magával sodort.
’56-ról leválaszthatatlanok a reformkommunisták, leválaszthatatlan az Irodalmi Újság, a Petőfi Kör, leválaszthatatlan a nép mellett döntő s a döntése mellett holtáig kitartó kommunista mártír miniszterelnök, mindaz, aki mellette volt. Leválaszthatatlanok az egyetemisták és a pontjaik, leválaszthatatlan az utca, a kölyökfölkelők, akik a győzelem oldalára billentették át a történtek mérlegét, leválaszthatatlanok a gyárat birtokba vevő munkások, a munkástanácsok, leválaszthatatlanok a földkönyvet égető falvak, a Budapestet élelemmel önként ellátó parasztok.”
Göncz Árpád a forradalom sokszínűségének felmutatása mellett már akkor, 1991-ben sejtette, hogy sokan meg fogják kísérelni a forradalom kisajátítását és átértelmezését. Feltehetően ezért fejezte be a következő szavakkal az akkori beszédét:
„Bár senki ne próbálna ma senkit megfosztani közös kincsünktől, ’56 tiszta emlékétől!”
Az erőszakos és néha már-már hazug értelmezéseknek egyébként igen egyszerű oka van. Ha valakinek nem egyenesek és tiszták a szándékai, akkor egyrészt erőltetett történelmi párhuzamokat kell keresnie cselekedetei igazolására, másrészt ezekbe a hamis magyarázatokba törvényszerűen bele is keveredik.
1956 megértésének egyik kulcsa a magyar népnek az orosz „birodalomhoz” való viszonya. Nem az orosz néphez, nem az orosz kultúrához, hanem a mindenkori diktatórikus és terjeszkedő nagyhatalomhoz, amelyet akár Oroszországnak, akár Szovjetuniónak hívtak, lényegileg mindig ugyanaz volt. Ahogyan Antall József erről egy geopolitikai értekezésében pontosan fogalmazott.
Rettenetesek és kitörölhetetlenek a velük kapcsolatos tapasztalataink. Az 1948-49-es dicsőséges szabadságharcot az orosz csapatok verték le, 1945-ben a 2. világháborút követően megakadályozták az ország igazi demokratizálódását, majd 1948-tól leplezetlenül, katonai erővel biztosították a kommunista hatalmat. Természetesen 1956-ban is egyetlen politikai eszközük volt, az ő szabadságuk újra lánctalpon érkezett és a megszállás egészen 1989-90-ig eltartott. De a kelet-európai rendszerváltások után is alig telt el néhány év és Oroszország újra visszatért az erőszakos hódító politikájához, fenyegetve ezzel valamennyi szomszédját.
Nem véletlen hát, hogy 1956. október 23-án a még békés tüntetésen is az egyik leggyakoribb jelszó az volt, hogy „ruszkik haza”, ami a következő napokban felkerült a házfalakra és az ellenséges tankok oldalára is. Semmi kétség nem volt, hiszen már a forradalom másnapjának hajnalán sem magyar csapatokkal, hanem az oroszokkal kerültek szembe a felkelők. Később az új kormány egyik legfontosabb követelése is ugyanez: vonják ki a szovjet csapatokat. Nyilvánvaló volt, hogy a szuverenitásunk alapja az oroszoktól való megszabadulás. Pontosan ugyanezt követelte 1989-ben egy lobogó hajú fiatalember a Hősök terén, Nagy Imre újratemetésekor. Igaz akkorra már megszületett a megállapodás az orosz katonák kivonulásáról…
Oroszország napjainkban is ott folytatja, ahol abbahagyta. Megint független országokat rohan le teljesen törvénytelenül. A Krím elfoglalását, majd Ukrajna megtámadását nem lehet másképpen értelmezni, mint ahogyan azt az Európai Unió valamennyi és a szabad világ összes országa teszi.
Ha valaki ezzel ellentétes álláspontot képvisel, akkor annak igazolásához egyre vadabb dolgokat kell kitalálnia. Így jutunk el logikusan és törvényszerűen ahhoz az értelmezéshez, hogy 1956-ban meg kellett volna adni magunkat a túlerőnek, mert az lett volna a reálpolitika. És ugyanezt ajánlgatják az 1956-os magyarokhoz hasonlóan szabadságszerető ukránoknak is.
Hangosan és határozottan le kell hát szögeznünk, hogy 1956-nak ebből a szempontból csak egyetlen értelmezése van. Egy elnyomott nép, félretéve a félelmeit, annyira fontosnak tartotta a szabadságának kivívását, hogy ezért sokan még az életüket is hajlandóak voltak feláldozni.
Mert hogyan is beszélt erről Bibó István, a múlt század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója?
„A demokráciához a népnek tudatában kell lennie valaminek…: annak, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik. Ahhoz, hogy egy nép ezt a tudatot megszerezze…, először az emberi méltóságnak egy alapvető felkelésére van szükség, melynek során a jobbágyi alázatban és a fennálló hatalmasságok megingathatatlan tiszteletében élő nép megtapasztalja a maga erejét és megtanulja azt, hogy neki joga és kötelessége a maga fölött álló hatalmasságokat megválogatni és szükség esetén elkergetni.”
Eddig a Bibó idézet, amelynek megállapításait tökéletesen igazolta 1956 is, pedig ő ezt még 1945-ben írta.
Mert, amit mi tanultunk 1956-ból, azt megtanulták a magyar kommunisták és a Szovjetunió vezetői is. Ez pedig az volt, hogy ha kell, akkor mi is képesek vagyunk fellázadni az elnyomóink ellen. Ezért lehettünk mi a legvidámabb barakk, ezért volt nálunk jobb az életszínvonal, mint más szocialista országokban, ezért nem merték visszahozni az elnyomásnak az 50-es évekből ismert módszereit. De ez a hősies szembeszállás a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével szerezte vissza számunkra újra a magyar név becsületét az egész világon az 1. és 2. világháborúban betöltött gyalázatos szerepünk után. Ezt a közhangulatot fejezte ki a híres francia író, Albert Camus, amikor így fogalmazott rólunk: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”
Egészen a legutóbbi időkig ezzel a dicsőséges eseménnyel azonosították a magyarokat a nagyvilágban.
Egy népet ugyanis nem a megadás, nem az adott helyzetben rosszul értelmezett, erkölcstelen reálpolitika tesz naggyá, hanem az, hogy döntő pillanatokban képes túlnőni önmagán, kockázatot vállal és fontosabb lesz számára az erkölcs, mint a veszélyek méricskélése.
A forradalom megítélését illetően tehát helyesebben tesszük, ha a 2006-ban elhunyt Faludy György költőnek hiszünk, aki így vallott erről az „1956, te csillag” című versében:
„Ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; -”
