Egyetlen okból ment aznap moziba, mert szerette a rendező filmjeit. Nem várt semmit, csak két óra kikapcsolódást. Kedd este volt. Még messze a hét vége, de érzésre már távol az eleje. Munka után letusolt, felvette az első inget, ami a szekrényből a kezébe akadt. Meg sem fordult a fejében, hogy talán bárki megnézi. Nem akart mást tényleg, csak egy kicsit kimozdulni, hogy az agya ne a munkahelyi problémák körül forogjon.
Júliusi forróság ostromolta a behúzott sötétítőfüggöny külső oldalát, a lakása, légkondicionáló híján katlanná vált, tehát jobb lesz a hűvös moziban. Egyedül élt, nem volt kitől elbúcsúznia, amikor kilépett a lakásból.
Negyedóra egyhangú kocsikázás után ért a moziba, váltott pár szót a pénztárossal, lényegtelen semmiségekről, de mégis jó volt beszélgetni.
Lassan sétált a soktermes mozi folyosóján. Lépteit a vastag padlószőnyeg elnyelte, rajta kívül csak ketten várták még a filmjüket. Kétszemélyes bőr hatású kanapék ásítoztak üresen, várva a hétvégi rohamot. Na de kedden? Ki jár kedden moziba? Leült az egyikbe, szemben a keresett terem ajtajával. Volt még negyven perc a vetítésig. Bámulta a falon sorakozó monitorokon a váltakozó filmreklámokat. Nem érezte soknak az előtte álló várakozási időt, hiszen nem volt más dolga, és kedve sem volt másra gondolni.
Ekkor megjelent a lány, kezében egy fekete táblával, amire valamilyen papírt csíptetett. Teremről teremre járt, és amikor kijött a folyosóra, valamit mindig jegyzetelt. Profilból nagyon hasonlított egy amerikai színésznőre. Ő csak nézte és észre sem vette, hogy illetlenül viselkedik. Összeakadt a tekintetük. Az ő szeméből azt lehetett leolvasni, hogy „milyen szép vagy!”, a lányéból pedig azt, hogy „miért bámulsz?”. Az egész csak másodpercekig tartott, mert a lány tovább ment a következő terembe, de mikor megint kijött, ösztönösen megszólította: „Ne haragudj, hogy úgy megbámultalak, csak nagyon hasonlítasz Jennifer Remwellre és megfeledkeztem magamról!”
Jenny Remwell – ha valaki véletlenül nem látta a filmjeit -, az egyik legfelkapottabb, természetes szépségű színésznő. A jég megtört. A lány elmosolyodott, amitől a férfi számára a világ hirtelen virágszirmok kavalkádjába borult. „Köszönöm!” – hallotta, de a lány már ment is tovább. Majd amikor elért a folyosó végére, visszafordult, így megint elhaladt a férfi előtt. Ekkor már mindketten kedvesen mosolyogtak a másikra, és a férfi megint megszólalt egy fejbiccentés mellett: „Jenny!” A lány fogai kivillantak, szeme csillogott, de hát dolgozott, nem állhatott le csak úgy beszélgetni, haladnia kellett tovább – gondolta a férfi.
Elkezdődött a vetítés. Először a reklámok, az ajánlók, és végre a kiválasztott film. A története se nem jó, se nem rossz, könnyen felejthető. Film közben időnként felvillant előtte a lány mosolya.
Ahogy elindult a végén a felirat, lassan felállt és álmosan ballagott lefelé a lépcsőn, amikor a félhomályban egy hatalmas mosolyt látott meg a sorok alján. Jenny, vagyis a lány, aki hasonlított rá. A férfi szíve gyorsabb ütemre váltott. Odaért hozzá. „Szia Jenny!” – szólt kicsit krákogva, hiszen órák óta nem szólalt meg. „Megkérdezhetem a valódi neved?” „Azim Nóra” – hangzott a válasz, majd Nóra kicsit közelebb hajolt: ”A – Z – I – M” és elbetűzte a vezetéknevét, hogy ne lehessen félreértés. „Én Gánti Patrik vagyok. Megkereshetlek a Fészen, hogy beszélgethessünk?” „Igen” – jött a gyors válasz, amitől Patrik lelkében tűzijáték robbant.
Patrik még ott bejelölte ismerősnek a lányt a neten, és azt sem tudta, hogyan jutott haza, mert végig azt figyelte, mikor pittyen a telefonja, hogy Nóra elfogadta a jelölést. Nem kellett sok idő, és megszólalt a telefonban az az édes hang.
Jól kezdődött a nyár, pedig a férfi csak egy unalmas kedd estét akart a moziban érdekesebbé tenni. Még hogy manapság nem lehet moziban ismerkedni?
