A fehér kór Karel Čapek 1937-ben a fasizmus ellen írt kiáltványa. A Budaörsi Latinovits Színház tegnapi bemutatójában egyfelől annyira kézenfekvő lenne a párhuzam a mai bel- és külpolitikai helyzettel. Másfelől azonban semmilyen, a darabból való kiszólás nem utalt erre. Van benne ugyan „megvédjük az országunkat” és szögesdrótos kerítés is, a lényeg mégis az, hogy vajon miért nem vagyunk képesek lemondani a hőn áhított pozícióról, a hatalomról az életünkért cserébe sem.
Nehéz rá választ adni, hogy Frigyesi András a Budaörsi Latinovits Színház igazgatója miért is vette elő 2017-ben Magyarországon a cseh gondolkodó, Karel Čapek 1937-ben a fasizmus ellen írt darabját; mit darabját, kiáltványát. Egyfelől ugyanis annyira kézenfekvő lenne a párhuzam a mai bel- és külpolitikai helyzettel. Másfelől azonban a tegnapi (március 4-i) bemutatón semmi elszólás, a darabból való kiszólás nem utalt arra, hogy az igazgató-rendező tényleg így akarna üzenni a napokban az „etnikai homogenitásról” szónokló magyar miniszterelnöknek, Orbánnak vagy az első elnöki intézkedésével a muszlimokat az Amerikai Egyesült Államokból kitiltani akaró Trumpnak.
A történet egy képzeletbeli, 20. századi birodalomban játszódik, ahol a mindenki által félve tisztelt tábornagy asszony (Iván Ildikó) a mindenható. Az országot szörnyű kór támadta meg, ám egyelőre csak az öregeket, az ötven éven felülieket ragadja el. Nincs ellenszer, aki megkapja, pár hét alatt menthetetlenül elpusztul.
„Aki nem tud élni, haljon meg, ez a természet törvénye, nem is a természeté, magáé az Úré!”– mondja az Apa (Ilyés Róbert), aki csak egyetlen az önző, önmagával törődő, közömbös lakosság közül. Végső soron még örül is a járványnak, hiszen nemrég nyerte el a főkönyvelői-igazgatói állást a híres Krüg báró vállalatánál, mivel már meghalt az az öt kollégája, aki a versenytársa lehetett volna. Ám a kór egyre közeledik, beférkőzik a családjába és megbetegíti az Anyát (Karsai Klára) is.
Közben a birodalom Lilienthal nevű kórházában a főorvosnál, Sigelius udvari tanácsosnál (Sipos Imre) felbukkan Galén doktor (P. Petőcz András), aki megtalálta a kór ellenszerét, ám azt nem adja át, és csak a szegényeket hajlandó gyógyítani. A hozzá forduló gazdagoktól pedig azt kéri, segítsenek, hogy vége legyen a háborúnak, és csak ezzel a feltétellel adná be nekik a gyógyító injekciót.
Ezt a döntést azonban a gazdagok nem képesek meghozni. Hiába múlik rajta az életük, nem tudnak lemondani a pénzről, a hírnévről, a hatalomról. Az Apa egész életében a főkönyvelői-igazgatói állásról álmodozott, és bár a feleségét szemmel láthatóan szereti, hiszen a kezét megfogva azt kockáztatja, hogy saját maga is megbetegszik. még őérte sem mond le a pozíciójáról.
Valóban, milyen élet is az, amikor kirántják alólunk az addig biztosnak hitt kis céljainkat? Ki képes lemondani mindenről, majd ismét felállni és újra felépíteni az életét? Kissé közhelyesen ugyan, de ki képes lemondani a biztos halálról a bizonytalan életért cserébe?
Sigelius saját „gyógymódot” talál ki: mindenki, akin megjelennek a fehér foltok, karanténba kerül, egy jól őrzött, szögesdróttal elkerített táborba, hiszen amit nem látunk, az nem is zavar minket. Az öregek pedig már úgyis éltek eleget, így is, úgy is meghalnának nemsokára – hangzik el a házaspárt lányától (Bohóczki Sára). Még jobb is, ha ezt nem a szemünk előtt teszik.
A halál közelében mindenki másként dönt: a katonai hadifelszereléseket gyártó dúsgazdag Krüg báró (Bregyán Péter), miután szintén elkapta a kórt, megpróbál gyógyszert kérni Galén doktortól, ám először nem hajlandó elfogadni az ultimátumot, hogy felhagyjon a hadi eszközök gyártásával. Később, életét féltve, mégis megpróbál szembemenni a hatalommal, ám miután a tábornagy asszony nem igazán enged neki, főbe lövi magát. „Maga azt hiszi, hogy a béke jobb a háborúnál. Én tudom, a győztes háború jobb a békénél. Csak a háborúban válik nemzetté a nép és hőssé a férfi meg az asszony…” – mondja a vezér.
Számomra a darab egyik csúcspontja a gyerekkatonák kiképzését bemutató rész, ahol a piros-zöldbe öltöztetett kicsik majdnem akkora „puskácskákat” cipelnek, mint önmaguk, és a tanításuk folyamatos agymosás. (Igen, eszembe jutott, hogy honvéd kadétképzés indul szeptemberben egy budapesti és egy szekszárdi iskolában, és a magyar Honvédelmi Minisztérium szerint az új képzési forma bevezetése „a haza védelmére kész felnövő generáció kinevelését” szolgálja.) Ezáltal elérik, hogy ne önmagukkal vagy a családjukkal törődjenek, csak az ellenséget lássák. „Apád is ellenség?” – szegezi nekik a kiképző tiszt, amire a helyes válasz az igen lenne, de ezt a gyerekek már nem képesek kimondani.
A kór a második felvonás végére egyre feljebb kúszik, eléri a birodalom vezetőjét, aki nemrég indított hadüzenet nélküli háborút az egyik szomszédos kis ország ellen, az „Igazunk van” és „megvédjük az országunkat” nevében. Nem rettegett semmitől és nem sajnált meg senkit. A kór tehát őt is utoléri, és lánya (Horváth Fanni) és annak szerelme, Krüg báró fia (Arató Máté) Galén doktortól kér segítséget. Aki el is indul hozzájuk, az úton azonban találkozik a tábornagy asszonyt és a háborút éltető, felhevült tömeggel, akik a doktort agyonverik, a gyógyszerét eltapossák. Itt véget is kellene, hogy érjen a történet, de van még egy apró mozzanat, és nekem nem igazán sikerült rájönnöm, hogy vajon ez az eredeti műben is így szerepel-e vagy a budaörsi rendezés tette hozzá. Mielőtt a függöny lemegy, az egyik gyerekkatona kivesz a halott doktor kezéből egy cetlit és átadja a vezér leendő vejének. Vajon mi lehetett rajta? A kór ellenszerének a leírása? Ezt már nem tudtuk meg.
Ahhoz, hogy Karel Čapek darabjait jelenleg is folyamatosan játsszák a színházak, hogy a könyveit érdemes újra és újra kiadni, természetesen nem jelenti azt, hogy „A fehér kór” a legjobb műve lenne, mert nem az. De gondoljunk bele! Szerzője 1938-ban, még a második világháború rettenetes borzalmai előtt halt meg, mégis látta, tudta, hogy a fasizmust meg kell állítani és a maga eszközeivel keményen harcolt is ezért. A budaörsi bemutató első és legfontosabb erénye tehát pusztán az tény, hogy létrejött. Továbbá hogy a szereplők, a főbb és a mellékalakok igen jól oldották meg a feladatukat. Egy-egy színész több szerepben feltűnik, ami azonban cseppet sem zavaró. A díszlet megint, mint a Latinovits színház elmúlt három évében szinte mindig, praktikus. A látvány nem veszi el a figyelmet a cselekményről, hanem kiszolgálja azt, most például egy három részre osztható hatalmas, félkör alakú dobogó és mellette a fehér paravánokra vetített, folyton változó színes pacák töltik ki a teret. Vannak érdekes egyéni rendezői ötletek, például a témához csatolható huszadik századi, nagy mozifilmre hajazó jelenetek, és a halált megszemélyesítő, kalapos, ballonkabátos férfi (Chován Gábor), akitől frászt kap a néző, amikor átsétál a színpadon. (Egyszer például egy kis, élettelennek tűnő gyereklánnyal a vállán teszi ezt, akiről azonban semmit nem tudunk meg, se előtte, se utána, pedig vártam rá a magyarázatot.)
Többször idéztem már lapunk első interjúját Frigyesi Andrással, amikor 2013-ban a budaörsi színház igazgatója lett. Akkor azt mondta ugyanis, hogy elsődleges célja, „játékszínből” közösségteremtő, igazi színházat létrehozni. „Ehhez másfajta műsorpolitika kell, másfajta munkakörülmények, más színészek is, de a régiek közül is vannak, akik dolgozni fognak velünk. Olyan úton szeretném elindítani ezt a színházat, ami jól pozícionálja a szakmán belül és a közéletben is.” Majd az első színháznyitó és évadindító beszédében azt hangsúlyozta, hogy „A színházteremtés mindig az időbeli és a térbeli jelenre reagáló, annak tükröt tartó, jó szándékú változtatásokat megfontolásra ajánló folyamat. A színház a polgárok számára a gondolkodás és az élményszerzés tere, és így a városi életminőség része.” Azóta több bemutató után gondoltam és írtam már azt, hogy ez is egy sikeres lépés volt ezen cél felé, de azt hiszem, hogy a mostani bemutatóval sikerült el is érni.
Fotók:Petőházi Emese
