Mi lenne, ha megértenénk végre: mindenki a saját életéért, saját jólétéért és jól-létéért felel elsősorban?! Egy bútor ki másnak kellene megfeleljen, mint használójának? Teljesen mindegy, hogy másoknak hogyan, milyen állapotban jelent értéket.
Bútoráruház… Persze, hogy a lakberendezés jut eszembe a képről, amit azért kaptam, hogy írjak róla egy jegyzetet, és nem feltétlenül szakmai ártalomként. Mert mi is az a lakberendezés? Bár a magyar nyelv az egyik leggazdagabb, ezt valahogy nem érzem a helyén. Tízből kilenc ember a felső tízezer úri huncutságai közé sorolja. És mi tagadás, ha a lakberendezési kiadványok bármelyikét fellapozzuk, a legtöbbünk sóhajtozva mereng, olyan távolságból szemlélve a bemutatott lakásokat, mint egy arubai nyaralás képeit. Elérhetetlen, megfizethetetlen. Legfeljebb, ha ihletet merítünk belőle.
Talán ennek az elérhetetlenségnek az egyik következménye a bútorfestés előtérbe kerülése. Az átlagember nem nagyon engedhet meg magának egy – vagy esetleg két – bútorcserénél többet, többségünk az első bútorai között éli le az egész életét, de van aki szülői, nagyszülői örökségből rendezi be az otthonát. Ám a divat folyamatosan új trendeket diktál, ami el is jut hozzánk, és a vágy beférkőzik sokunk – főleg nőtársaim – szívébe, hogy a nekünk tetsző trendek szerint változtassuk meg a környezetünket. Akinek van kézügyessége, kevés pénzből csodákra képes.
Ám ezen a ponton kezdődnek az úgynevezett szakmai viták. Azt nem merném elemezni, hogy mit tekinthetünk eredményes, esztétikus változtatásnak és mi az, ami már giccs vagy gagyi, esetleg mindkettő. Arra sem szeretnék részletekbe menően kitérni, hogy a már jó ideje felismert „ökológiai lábnyom” hagyásában is szerepet kaphat a „bútor-újrahasznosítás”. De van egy izgalmas érvük a bútorfestést bírálóknak, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Ez pedig az, hogy – különösen az antik bútorok esetében – az átfestők megszentségtelenítik az egykori mester keze munkáját, meggyalázzák az eredeti stílust, ezzel értéktelenné téve az egykor értékest. Sok esetben akár visszafordíthatatlanul, azaz a „beavatkozás után” az eredeti állapot visszaállítása már nem valósítható meg.
Igazuk van-e? Én – nemcsak lakberendezőként – úgy gondolom, hogy nincs igazuk. Nem hiszem, hogy az ízléses átfestéssel bármit elvennénk a korábbi mester alkotta értékből. Az a mester teremtett valamit, ami egy darabig az eredeti formájában szolgált egy otthont, egy embert, egy családot. De ahogy megszületik az igény a változtatásra, onnantól kezdve a bútor korábbi értéke a használója szemében csökken. És egy használati tárgynak ki más számára kellene megfelelni, mint a használójának? (A műkincsek más téma.) Teljesen mindegy tehát, hogy másoknak hogyan, milyen állapotban jelent értéket. Hallottam már olyan érvet, hogy a több százezer forint értékű bútor piaci értéke csökken ezzel, pedig az a gyerekeknek majd milyen jelentős örökséget jelentene. Tessék? Ha nem eladni, hanem használni akarunk valamit, miért is ez legyen a szempont? Mi lenne inkább, ha megértenénk végre: mindenki a saját életéért, saját jólétéért és jól-létéért felel elsősorban?! Egy valódi szeretetkapcsolatban az örökösök szemében az akár még értékesebb lehet, ha az elhunyt keze munkáját is őrzi a tárgy, aminek a révén tovább van köztünk marad. Nekik ez lesz érték, hiszen az eredeti mestert valószínűleg sosem ismerték. Ha pedig csak az örökség pénzbeni mértéke a fontos, akkor igazán nincs miért vigyázni rá, hogy önző, anyagias érdekük olyan áron elégüljön ki, hogy mi még életünkben feláldozzuk a saját komfortérzetünket.
Azzal, ha nem tűzre vetünk vagy eldobunk egy-egy kiszolgált darabot, hanem átalakítjuk, nem csak megőrizzük a korábbi mester munkáját, hanem hozzáteszünk, és ismét szerethető, szívesen használt/látott darab válhat egy régi bútorból.
Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ha egy valóban míves darab átalakításába, festésébe fogunk, akkor azt csak jó minőségben, minőségi anyagok felhasználásával, legalább olyan aprólékos odafigyeléssel szabad tenni, ahogy azt az egykori megalkotója tette egykoron. Ilyen esetben nincs helye egy gyors átmázolásnak, egy durva csiszolásnak! Azután vannak olyan darabok, melyek kevéssé értékesek, több kísérletezést engednek, vagy akár lehetőséget kínálnak arra, hogy egy értéktelen darabból értékeset varázsoljunk. Végül persze vannak menthetetlen darabok is. A bútoripar sajnos különösen élen jár a gagyi, aránytalan tárgyak megalkotásában. Én például személy szerint a ma sokak által „retrónak” minősített bútorok nagy részéhez erősen negatív érzelmeket fűzök, de elismerem, hogy jó ötletekkel lényegesen elfogadhatóbbá lehet ezeket is alakítani, és ha nincs anyagi forrás a cseréjükre, még mindig jobb kísérletezni, mint úgy hagyni, hiszen azok igazán tág teret adnak az alkotó fantáziának.
És itt kanyarodnék vissza oda, hogy mi is az a lakberendezés. A szememben nem a trendi bútorok ismerete és státusszimbólum-teremtő elhelyezése úgynevezett dizájn-otthonokba. A lakberendezés sokkal inkább egy élhető lakás vagy akár csak lakrész megteremtése, mely a tulajdonosának az igényeihez, az anyagi lehetőségeihez alkalmazkodva hoz létre szép, ergonomikus és inspiráló otthont, ahol élni és pihenni is lehet. Mindannyiunkban megvan erre az igény, de nem mindenki elég kreatív ahhoz, hogy saját maga megalkossa, vagy meglássa a meglévőben a lehetőséget. Inkább feladja, hogy „neki erre nem telik”. Ilyenkor van szerepe a lakberendezőnek. És ha úgy adódik, akár az ecsetnek és a festéknek.
Írta: Orosházi Erzsébet
