„Annie Baker fiatal amerikai drámaírónő 2014-ben Pulitzer-díjat kapott ‘The Flick‘ című darabjáért. A John 2015-ben debütált New Yorkban, a Signature Theatre Company előadásában, és azonnal hangos sikert aratott. A Time Out magazin 2019-ben ‘Az 50 legjobb valaha megírt dráma‘ közé választotta…” – nos, amikor ilyesmit olvasok a bemutató előtt, mindig félek attól, mi lesz, ha nekem meg nem igazán tetszik majd. Hiszen mint egy helyi kis újság szerkesztője, ráadásul nem irodalmi, hanem gazdasági végzettséggel és gazdasági szakújságírói előélettel, milyen alapon bírálhatnám én felül azokat a szakembereket, akik így méltatták az írót és munkáját.
Tegnap este megnéztem a Budaörsi Latinovits Színházban a Johnt. Magyarországon itt láthatjuk először és az általam nagyon kedvelt, az utóbbi pár évben hatalmas fejlődésen keresztül ment kis teátrum 2023-’24-es évadának ez volt az első bemutatója. Vagyis nagy gonddal erre a darabra esett a választása nemcsak a színház tehetséges, fiatal igazgatójának Berzsenyi Bellaagh Ádámnak, hanem elsősorban a Budaörsön most másodszor rendezett Máté Gábornak. Az utóbbinak a munkássága megint csak vitathatatlan, akár szereti valaki az 1955-ben született színész-rendezőt, akár nem. Hiszen Kossuth- és Jászai Mari díjas, a Katona főigazgatója, egyetemi tanárként 27 évig legendákat „nevelt” a 2020-as botrány előtti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Doctor of Liberal Arts (DLA) tudományos fokozata van, és szerepeit, rendezéseit, filmjeit és egyéb díjait csak hosszú-hosszú oldalakon keresztül lehetne felsorolni. Csak jobban tudják tehát ők nálam, hogy jó-e ez a darab, vagy nem?
Hát, nem is tudom. Hogy tetszett az előadás? – kérdezte kedves ismerősöm, akinek mára van három jegye. A férjével és a kiskamasz fiával terveztek színházba menni, de gyorsan lebeszélem, hogy a harmadik jegyet adják inkább át egy „felnőttnek”. A válaszom pedig röviden az neki (is), hogy tetszett.
Először is fantasztikus volt a négy színész.
A vendégként meghívott Bánsági Ildikót gyerekkorom óta imádom, amikor még fiatal volt, olyan nő szerettem volna lenni, mint ő, és ahogy egyre idősebb lett, azt éreztem, hogy ilyen bohókásan kellene mindenkinek megöregedni. A Johnban ő Genevieve, a darab helyszínét jelentő panzió nála nem sokkal fiatalabb tulajdonosnőjének bolond barátnője. Nem sokszor tűnik fel a színpadon, valahol nem is értettem, hogy miért Genevieve a negyedik szereplő, mert azon kívül, hogy a férje szelleme kísérti és nyilvánvalóan egykor boldogtalan volt a házassága, nem sok pluszt adott nekem a darab mondanivalójához.
Annál fontosabb azonban a panzió kedves, fecsegős és a hozzá betoppanó fiatal pár tagjaival külön-külön igazán mély beszélgetéseket folytató Mertis Katherine, akit a budaörsi társulat állandó tagja Takács Katalin formál meg. Azt hiszem ő „adja el” ezt az előadást. Derűs, gondoskodó házinéni, miközben megtudjuk, hogy a beteg férjét ápolja, aki amúgy nem jelenik meg, mert a ház másik szárnyában lakik. Ha létezik egyáltalán – jegyzi meg a kisvárosi panzióba érkező fiatal pár.
Elvileg ők a főszereplők, Elias és Jenny, Böröndi Bence és Hartai Petra. Korábban egyik fiatal színészt sem ismertem, itt a budaörsi társulatban láttam őket először, a fiatalembert 2016-ban, Hartai Petrát tavaly és hamar a kedvenceim lettek. Böröndi Bence minden egyes szerepében más és más, rengeteg arca van, és a rettegő kisfiútól az akár idősebb főfelügyelőig hiteles. Itt egy végtelenül unszimpatikus, csámcsogó, orrot fújó, az aktuális párjaira rovarként gondoló fiatal férfi, akinek azért valahol nagyon mélyen biztosan vannak normális emberi érzései is (hiszen különben miért szeretné őt egy olyan érzékeny és nagyszerű lány, mint Jenny), de ezt jó mélyen elrejti. Jenny ugyanis a párjával szemben abszolút szerethető, annak ellenére vagy talán pont azért, mert tele van gyerekkori traumákkal, amik miatt folyton bizonytalan. És érdekes ellentmondás, hogy miközben fél egy személyiséggel felruházott játékbabától, horror történeteket meséltet magának Elias-szal. Hartai Petrának minden mozdulata, gesztusa, arcjátéka tökéletesen hozza elénk azt a fiatal nőt, aki nagyon-nagyon szeretné a hároméves kapcsolatát megmenti, de a párja által folyamatosan kiprovokált veszekedéseket már egyre kevésbé bírja elviselni.
A szereplők leírásával gyakorlatilag a darab mondanivalóját is leírtam: egy – illetve több, hiszen a két idős hölgy is mesél – pár kapcsolatának a drámája, apró momentumokat megmutatva, de a nézőktől komoly figyelmet megkövetelő, fontos párbeszédek ellenére sem nyúlik le az okokhoz.
Először is fantasztikus volt tehát a négy színész. Másodszor itt a Latinovits Színházban még soha nem láttam ennyire aprólékosan megvalósított díszletet. Olvastam, hogy ez volt a szerző utasítása, de be is tartotta a budaörsi társulat. Bevallom, egy-egy számomra vontatottabb résznél a bútorokat, a képeket, a babákat, a virágot, a képet nézegettem. Egy kisvárosi panzió kedves házinénijéhez illő minden, és sajnálom, de nem, nem alakult ki bennem semmilyen szorongás vagy izgalom azért, mert – ahogy az ajánlóban írták – „a lépcsőfordulóban egy félelmetes baba ül karosszékben. Mintha bámulná a vendégeket. Van, hogy a lámpák csak úgy maguktól lekapcsolódnak.” Inkább a stresszoldó zene és az öreg óra maradt meg, aminek a mutatóit az idő múlását jelezve Mertis két jelenet között kézzel tekerte előre.
Amiért nagyon tetszik a darab, mert semmit nem akar szájba rágni, semmire nem akarja rávezetni a nézőt, viszont több olyan jelenet, párbeszéd van benne, ami biztos, hogy tükröt tart elénk. Azoknak is, akik összességében jó, és azoknak is akik kétségbeejtő párkapcsolatban élnek. Vagy éppen nincs társuk. Vagy mert azt hazudják maguknak is, hogy jobb egyedül. Amiért bizonytalan vagyok, hogy tényleg ‘Az 50 legjobb valaha megírt dráma’ egyikét láttam-e, pontosabban amiért nem hiszem, hogy azt láttam, az a cselekmény teljes hiánya. Nem történik ugyanis semmi. Sem az igen hosszú első felvonásban, sem a nyúlfarknyi másodikban. Így amikor egy kis csattanóval (na jó, nem lövöm le!) vége lesz, szinte felkiáltok csalódottságomban: tényleg, most ezzel van vége? Igen, ezzel. Meg ennek a cikknek is.
De azért nézzék meg!
Fotó: Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház
