Sok diáknak fogalma sincs, miért küzd nap mint nap a középiskolában. Nyűg az egész, semmi értelme. Novák Zsolt leszállt a buszról, megigazította a félvállon viselt hátizsákja pántját. Alig száz lépésre a gimnázium komor burgundi vörös falai úgy álltak, mintha már messziről maga alá akarná temetni ez a komor épület.
Lassan közelített, csoszogva. Néha megállt visszanézni, bizonytalanul toporogva, de végül minden alkalommal folytatta az útját, egyre nagyobb lendülettel haladva. A főbejárathoz vezető hat lépcsőfokot már kettesével vette. A kapu előtt újra feljebb dobta a pántot a vállán.
Odabent a műmárvány járólapokon hidegen, üresen kopogtak a léptei, már nem csoszogott.
Egy fiatal lány állt elé, miniszoknyában, kezében írótáblára csíptetett papírral.
– Segíthetek? – kérdezte az arcán hatalmas mosollyal, bár a szeméből nem sugárzott vidámság, csak hivatalból mosolygott.
Zsolt megmondta a nevét, és végignézte, ahogy a lány a ceruza hegyét futtatja a papíron az N-ig. Mikor nyugtázta, hogy Zsolt is a listán van, tovább engedte.
Megkapta az információt, hogy jobbra, majd a második folyosón balra, ott lesz a negyvenegyes terem. Ahogy haladt befelé, úgy egyre nagyobb lett a nyüzgés. Tanárok és diákok járkáltak ki a termekből, minden sarkon egy-egy „Segíthetek?” feliratú kitűzőt viselő diák igazította útba az eltévedteket. Zsoltnak a negyvenegyes előtt még sorba kellett állni.
Odabent több asztalnál zajlott a beiratkozás. Amikor sorra került, levette a válláról a hátizsákot kivette a belőle az iratos tárcáját.
– Neve? – kérdezte az asztal másik oldalán ülő egyik tanár.
– Novák Zsolt – válaszolta a vártnál kicsit hangosabban.
– Született? …
Egyik cipőjével a másikat rugdosta kelletlenül a válasz előtt. Ezt már sokkal halkabban közölte. A tanár felnézett a papírjaiból, érezte Zsolt zavarát.
– Semmi baj, nem maga lesz sem az első, sem az utolsó, aki harminckét évesen fog nekiállni az érettséginek.
A férfi csak hümmögött valamit az orra alatt, de mögötte egy reszelős hang szólt rá idegesítően hangosan.
– Jézusom, a Novák! Maga visszatalált ide?
Ahogy Zsolt nyakát behúzva hátrafordult, azonnal felismerte egy korábbi tanárát.
– Kalmár tanár úr… – mondta halkan.
– Mit keres itt? – kérdezte az idős férfi, és közben odalépett kollégája asztalához, hogy megkeresse rajta Zsolt nevét. Legnagyobb meglepetésére tényleg ott volt. Mikor megtalálta, hangosan felnevetett, amitől Zsolt csak még kellemetlenebbül érezte magát.
– Ezt nem hiszem el! – folytatta Kalmár – Magát kicsaptuk.
– Valami probléma van? – kérdezte az asztalnál ülő felvételiztető fiatal tanár.
– Tizenhat évesen kirúgtak – válaszolta Zsolt lesütött szemmel.
– Ha láttál már pokoli diákot… – rázta a fejét az idős tanár.
A beállt kínos csendben Zsolt próbált halkan magyarázkodni.
– Azóta megváltoztam. A gyárban fogok dolgozni – intett a fejével a környéket munkával ellátó konzervüzem irányába.
– Priusszal, maga szerint felveszik, fiam? – válaszolta Kalmár tanár úr.
Zsolt a padlót nézte, és továbbra is halkan, de határozottan válaszolt.
– Letudtam, amit kell. Ők meg benne vannak a rehab programban. Már felvettek. De kell az érettségi.
– Az még évekbe telik, már ha egyáltalán eljut odáig.
– Igen, tudom, és el fogok jutni.
– Meglátjuk… – válaszolta az idős tanár, és a fejét ingatva elballagott.
– Minden rendben? – kérdezte az asztal mögött ülő felvételiztető tanár, látva, hogy Zsolt csak a távolodó régi tanára után néz. Ettől Zsolt visszatért a gondolataiból.
– Fél év hosszabbított próbaidőt kaptam a gyárban. Ellenőrzik, hogy tényleg csinálom-e az iskolát, és be kell mutatnom a jegyeimet folyamatosan. Ha látják, hogy járok, akkor megtarthatom az állást, és ha meglesz az érettségim, akkor határozatlan idejű is leszek. Addig féléves szerződéseket kötünk.
Egy darabig csak néztek egymás szemébe, majd a tanár szólalt meg elsőnek.
– Nem lesz könnyű – állapította meg.
– Tudom. Autót loptam, meg minden mást, és becsuktak, de már pár éve szabad vagyok. Az sem volt könnyű. Aztán csak alkalmi munkáim voltak.
A tanár beírt valamit az elé kikészített papírokra, nyomott rá egy pecsétet.
– Kérdezhetek valami személyeset? – emelte fel a tekintetét. Zsolt egy apró biccentéssel válaszolt csak.
– Miért pont most döntött úgy, hogy elvégzi a középiskolát?
Zsolt újra elővette a tárcáját, röviden matatott benne, és előhúzott egy kis gyűrött papírt, hogy lerakja a tanár elé. Egy 3D ultrahang kép volt rajta.
– Tudja, nekem nem volt apám. Ő viszont nem nőhet fel úgy.
Elrakta a papírt. A tanár biccentett, és nézte még egy darabig, ahogy Zsolt kifelé ballag a teremből. Érezte, hogy ez a férfi megtalálta a motivációt, ami eljuttatja az érettségiig.
