Így emlékeztünk 1956-ra

0
242

Ma, október 23-án délelőtt 10 órakor az 1956-os emlékműnél a város és intézményeinek illetve helyi civilszervezetek vezetői koszorúztak a Szakály Mátyás utcában, a forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából. Tegnap este a városháza előtt a Göncz Árpád utca és a Bibó István tér ünnepélyes avatásával kezdődött a program, majd a nagyteremben a Vivart Budaörsi Sinfonietta ünnepi hangversenyére került sor.

Bibó István és Göncz Árpád immár Budaörsön is egymás mellett vannak – mondta tegnap a városháza előtt a róluk elnevezett utca és tér ünnepélyes avatásán Wittinghoff Tamás polgármester. Az eseményre eljöttek Göncz Árpád családtagjai is. A Budaörsi Latinovits Színház művészei pedig a két nagy politikus és gondolkodó demokráciáról vallott híres mondatait idézték fel.

Az október 23-i megemlékezés előestéjén immár hagyomány a Vivart Budaörsi Sinfonietta ünnepi hangversenye. Tegnap estére Török Géza karnagy négy művet választott. Erkel Ünnepi nyitányával kezdtek, ami a forradalom kibontakozásához kapcsolható – mondta el Tóth Anna zenetörténész. Ezt követte Saint-Saens Haláltánca, ami a forradalom leveréséhez köthető érzésekkel állítható párhuzamba, amit tovább fokozott Barber Adagio-ja, az egyik leghíresebb zenemű a szomorúság és a fájdalom kifejezésére; és végül Liszt: Les Préludes című darabja szólalt meg, mint a jövő és az új remény hangjai.

Másnap, azaz október 23-án az 1956-os emlékműnél a Szakály Mátyás utcában koszorúztak a város és intézményeinek a vezetői, illetve a pártok és civilszervezetek helyi képviselői.  Wittinghoff Tamás a délelőtti megemlékezésen ünnepi beszédében kijelentette: szabadság és demokrácia nem létezik független sajtó nélkül, és felidézte a Népszabadság 60 évvel ezelőtti megalakulását is. Az MSZP nevében pedig a helyi elnök és az egyik aktivista kis demonstrációt is tartottak a közelmúltban megszüntetett lapot és a kirúgott szerkesztőség tagjai által írt Fedél nélkül különszámát felmutatva. Az eseményen megjelent Csenger-Zalán Zsolt (Fidesz), a körzet országgyűlési képviselője is.

Korábbi kapcsolódó cikkünk Wittinghoff Tamással:http://www.budaorsinaplo.hu/multunk/20161019/1956-oktober-unnepsegsoroza…

Wittinghoff Tamás polgármester mai beszéde
Hatvan évvel ezelőtt, ezekben a délelőtti órákban már tapintható volt a feszültség az országban, miközben mindenki számára az is láthatóvá vált, hogy az uralkodó párt teljesen elbizonytalanodott.

Az alig egy hete alakult független diákszervezet, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége már az előző este 16 pontba foglalta össze a fiatalság követeléseit, amelyek szinte forgatókönyvül szolgálnak majd a következő napok eseményeihez. A pontok között ott szerepelt, hogy vonuljanak ki a szovjet csapatok, tartsanak demokratikus választásokat, biztosítsák a sajtó szabadságát, Nagy Imrét nevezzék ki kormányfővé. És követelték a Sztálin szobor eltávolítását, mint ahogyan azt is, hogy legyen új, nemzeti jellegű címere az országnak.

Október 22-én este döntötték el az egyetemisták, hogy másnap tüntetéssel vállalnak szolidaritást Lengyelországgal, ahol 1956 nyara óta a magyarországihoz kísértetiesen hasonló események zajlottak, miután a kommunista hatalom fegyverrel verte le a poznani munkások felkelését.

A magyar vezetés október 23-án szinte óránként változtatta meg álláspontját a tüntetéssel kapcsolatban. Míg a párt központi lapja reggel még üdvözölte a tervezett demonstrációt, addig délelőtt a belügyminiszter betiltotta, majd pár óra múlva újra hozzájárult. De a tömeg ekkor már mit sem törődött az engedélyekkel. Délután először tíz-, majd fokozatosan százezrek hömpölyögtek Budapest utcáin.
Innentől kezdve megállíthatatlanok voltak az események.
Nagyon nehéz hitelesen megidézni az ezt követő 12 lázas napot, ami örökre megváltoztatta Magyarországot. 

Göncz Árpád, a rendszerváltás utáni első, szabadon választott köztársasági elnök, aki maga is részese volt az eseményeknek, így vélekedett a méltó megemlékezés nehézségeiről:
„Ötvenhat véres pátosza felidézhetetlen, minden nagy szó, minden rikító jelző csak fakítja a valóságot, ahelyett, hogy felidézné. Amit akkor éltünk át, soha többé át nem éljük, az indulat, ami akkor volt hiteles és valóságos, ma már – ha idézzük – alig több mint színpadi díszlet.
Akkor – ha nem gondoltuk is végig – pontosan éreztük, minek vagyunk a részesei, s a pillanat nagysága súgta meg, mikor mi a teendőnk.”

Mi, kései utódok, csak a visszaemlékezésekből, a megmaradt dokumentumokból, írott forrásokból próbáljuk rekonstruálni a magunk számára, hogy mi is történt.
Szerencsére bőven van miből válogatni, hiszen, ahogyan ez újra és újra megismétlődik a történelmünkben, ekkor is kiderült, hogy szabadság és demokrácia nem létezik független sajtó nélkül. Már a forradalom előtt, annak előkészítéseként is elkezdtek egyre őszintébben írni a lapokban. De az igazi gátszakadás október 23-a után történt. Röplapok tömege és újonnan megjelenő újságok tucatjai árasztották el az utcákat.

Ekkor jelent meg a Gimes Miklós és Kende Péter által szerkesztett Magyar Szabadság, az Obersovszky Gyula által alapított Az Igazság című lap, majd a Magyar Függetlenség, a Szabad Szó és a Népakarat. Csupa beszédes újság nevek. És igen, ekkor, még a forradalom alatt, november másodikán adták ki a Népszabadság első számát. Éppen a napokban ünnepelnék a 60. születésnapjukat, ha még léteznének. 

A Népszabadság első címlapján többek között ezt olvashatjuk: „Vagy biztosítja a felkelés népünk számára a demokrácia alapvető vívmányait: a gyülekezési és szervezkedési jogot, személyes szabadságot és biztonságot, a jogrendet, a sajtószabadságot, a humanizmust, az emberséget – vagy visszasüllyedünk a régi, úri világ rabságába és ezzel együtt idegen szolgaságba.” A sors keserű fintora, hogy amikor ezeket a sorokat kinyomtatta az új világ eljövetelében őszintén hívő szerkesztőség, akkor az idézett szöveget megfogalmazó Kádár János már rég Moszkvában tárgyalt a forradalom és a nemzet elárulásáról… Micsoda pálfordulás. De hány meg hány ilyet láttunk már…

A Népszabadság a forradalom leverése után, november közepén csak úgy volt hajlandó leközölni a szovjet párt véleményét a forradalom megítélésével kapcsolatban, ha a saját, eltérő álláspontjukat is közre adhatják. 

Kádár november 22-én magához kérette a szerkesztőbizottságot, és indulatos, durva szavakat üvöltözve a fejükhöz vágta a papírgalacsinná gyúrt cikk kefelevonatát.
Majd azt kiabálta: “Ha maguk nem fogják csinálni, akkor majd napszámosokkal íratjuk az újságot.”

Az újságírók sztrájkba léptek, és két napig nem jelent meg a lap. A főszerkesztőt leváltották, volt, akik önként távoztak, másokat megbüntettek. Akkoriban így lehetett tökéletesen felszámolni a szerkesztőségeket, a szabad sajtó lehetőségét is. Manapság kifinomultabbak a módszerek, bár az eredmény ijesztően hasonló… 

És milyen döbbenetes még így utólag is, szinte hihetetlen ami történt…
1957 május elsején, pár hónappal a forradalom leverését követően százezrek ünneplik azt a Kádárt, aki aljas módon ekképpen fogalmazott:

„Munkások, elvtársak, Budapesti dolgozók!
Miben van a különös jelentősége a mai magyar május elsejének népünk számára és nyugodtan mondhatjuk nemzetközileg is? Abban, hogy ezen a napon, az októberi ellenforradalmi támadás fölött a munkásosztály nemzetközi segítségével döntő győzelmet aratott magyar dolgozó nép ünnepli szabadon május elsejét, a proletár nemzetköziség ünnepét… És ezt hallja meg barát és ellenség!”

A barát, gondolom az oroszok, vagyis a Szovjetunió, meg a visegrádiak, akarom mondani a volt szocialista blokk.
Az ellenség? Berlintől, persze nyugat Berlintől, Brüsszelen át az Egyesült Államokig, a hanyatló nyugat.
Ismerős a retorika. Mintha megállt volna az idő…

A sajtó, a teljes tömegtájékoztatás már a kezükben volt, mindenhol a dicsőségüket zengte. És a nép jó része vagy elhitte a sok hazugságot, vagy beletörődött a jogállam, a demokrácia felszámolásába. És a lelkes hívek hittel követték az új népvezért, természetesen a haza és a nemzet hamis jelszavaival… Ha különböző színekben is, de hányadszor már! Sosem tanulunk saját történelmünkből!

Szerencsére sokan voltak olyanok, akik soha nem alkudtak meg, vállalták a börtönt, a szegénységet, az elszigetelődést, de örökre hűségesek maradtak 1956 eszméihez.
Ilyen ember volt Bibó István és Göncz Árpád is. A róluk elnevezett tér és utcatáblákat éppen tegnap avattuk fel a Városháza mellett. Jelképesnek is tekinthető, hogy a Göncz utca éppen a Bibó térre fut be, örök emléket állítva a két jó barátnak.

Az, hogy valaki hogyan viselkedik egy kiélezett politikai szituációban annak mindig vannak előzményei. Bizony sem Bibó István, sem Göncz Árpád nem 1956-ben tett először tanúbizonyságot emberségről és becsületességről. Bibó minisztériumi tisztségviselőként 1944-ben zsidókat mentett hamis papírokkal, amiért a nyilasok egy ideig fogva tartották őt, majd sokáig bujkálnia kellett.
Ugyanekkor Göncz Árpád egy fegyveres ellenálló csoport tagjaként meg is sebesült a csendőrökkel vívott tűzharcban.

Ők már akkor is kockára tették életüket azokért az eszmékért, amikben hittek.
Természetes volt számukra 1956-ban is a helytállás. Pontosan a szerint cselekedtek, ahogyan azt Bibó egy legendássá vált írásában megfogalmazta: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni.”

Bibó István államminiszterként, és hozzáteszem, egyedüliként maradt bent a Parlamentben a szovjet csapatok bevonulása után is. Itt írta kiáltványait és felhívásait a magyar néphez és a demokratikus világ közvéleményéhez, amelyeket vagy ő maga vagy Göncz Árpád juttatott el különböző országok nagykövetségeihez. 

Bibó a budapesti Francia Intézet igazgatójánál, Guy Turbet Delofnál is járt, aki naplójában megörökítette a jelenetet: “November 7-én 9 órakor Bibó István, a november 3-i Nagy-kormány államminisztere csönget az ajtómon borotválatlanul, szakadt kabátban, ám a bátorság és hidegvér gyönyörű egyszerűségével. Átadja nekem proklamációja és kísérőlevele magyar szövegét, amelyet szemem láttára ír alá, és arra kér, hogy ezek fordítását juttassam el követségemre és Nagy-Britannia követségére.”

Bibó és Göncz a november 4-ei megszállás után is hitt abban, hogy még tehetnek valamit Magyarországért. Egészen letartóztatásukig aktívan tevékenykedtek. Úgy viselkedtek, ahogyan azt Bibó november 4-én a magyar néphez intézett kiáltványában a kormány nevében kérte.

„A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen.” 

Mindkettőjüket életfogytiglani börtönre ítéltek. Bibó szabadult először az 1963-as amnesztiával. Ettől kezdve, mellőzve, szegényen éltek. Bibó, az európai léptékű tudós, könyvtárosként, Göncz Árpád szakfordítóként dolgozott. Bibónak már nem adatott meg, hogy tanúja legyen művei újra felfedezésének. Göncz Árpád viszont egy makulátlan életút megkoronázásaként Magyarország legnépszerűbb politikusává válhatott.
Már köztársasági elnökként 1992-ben ő mondott volna beszédet az októberi forradalomra emlékezve a parlament előtt. A tömegben lévő néhány száz fős csőcselék ezt megakadályozta. Göncz egy kicsit várt, majd méltóságát megőrizve elhagyta az emelvényt. Talán ekkor siklott félre valami. 

Pedig jó lett volna, ha akkor meghallgatják őt, mert többek között olyan fontos dolgokat szeretett volna elmondani, amelyek még ma is érvényesek.
Idézek az akkor el nem mondott beszédből:

„Ma már tudjuk, … milyen folyamatot indított meg az a tizenkét nap, s hogy a folyamat hova vezetett.
Magyarországon ma nincsen idegen katona, függetlenségünk teljes. S tegyük hozzá, felelősségünk is, hogy e függetlenséget, hazánk hosszú idő után visszanyert politikai szabadságát mire használjuk, s hogy hogyan élünk vele.

Ötvenhatot, bár a magyar nép egészének forradalma volt, ismerjük be, mégiscsak a fiatalok vívták. S mert forradalom volt, a jövőre irányult. A vágyainkat vetítette ki. Ez az út, amire most léptünk, 1989-ben — tudatosan vállalva ötvenhat emlékét és szellemét — szintén a jövőbe, s szintén régi, ötvenhatnál sokkal régebbi vágyaink irányába vezet: a korszerű, minden polgárnak esélyegyenlőséget, anyagi jólétet, személyisége kiteljesítését ígérő, egy szóval, demokratikus Magyarország felé.

…Sok mindent megengedhetünk magunknak, csak egyvalamit nem, hogy ne érjünk végére ennek a magunk választotta útnak, hogy történelmileg ismét lemaradjunk.”

Göncz Árpád szavaihoz nem igen lehet mit hozzátenni. De megszívlelni ideje volna. Mindannyian viseljük a felelősséget, hogy ne játsszuk el végleg a történelmi esélyt, amit a rendszerváltáskor kaptunk.