Olvasóink visszajelzései szerint az információs tartalomban nincs hiányérzetük lapunkat forgatva, de jó lenne, ha több rövid, humoros, irodalmi értékű írást is közölnénk. E kívánságnak szeretnénk eleget tenni most induló sorozatunkkal, melynek szerzője Ládonyi János, aki a budaörsi városházán töltött el tizenkét évet. A történetek, amelyeket megosztott olvasóinkkal, természetesen itt játszódnak.
Ismét egy hallgatói sztori. 2010-ben egy szakmai gyakorlatos fiatal – nevezzük Lajosnak, kicsit dundi alkattal, értelmes arccal – a környezetvédelemmel foglakozott. Kifejezetten szorgalmas, kitartó és kreatív ifjoncként töltött el három hetet a budaörsi városházán, meg is kapta a jeles javaslatomat, a jegyző pedig aláírta az értékelést. Egy év múlva a Humánpolitikai Iroda vezetője jelezte, hogy Lajos ismét hozzánk jön gyakorlatra és hozzám kérte magát. Jólesett, úgy éreztem, hogy nem volt hiába való a tavalyi foglalatosságom. Lajos szinte semmit sem változott, szerintem dekára annyira volt dundi, mint tavaly, örültünk egymásnak, kötetlenül elbeszélgettünk, másnapra kiadtam neki, hogy tanulmányozza az önkormányzat környezetvédelmi rendeletét, szedjen össze kérdéseket és esetleg véleményezze is, és odaadtam neki kinyomtatva egy példányt. Lajos kicsit vihogva jött vissza, és meglepett, mert szabadkozás nélkül mondta, hogy NEM OLVASTA el a rendeletet. Milyen vicces gondoltam, és pár rávezető kérdéssel igyekeztem ösztökélni, hogy mondjon már valamit, de tényleg fogalma sem volt semmiről. Lenyeltem a dühömet, a csalódásomat, és egy nevelőcélzatú napot tervezetem nulla másodperc alatt. „Lajos! – mondtam – most egy városbejárást tartunk környezetvédelmi és természetvédelmi céllal.” Én már akkor is szerettem gyalogolni, volt, hogy Budaörsről gyalog mentem haza a Városmajorig, ez pontosan tíz kilométer, lemértem. És teljes lendülettel nekiindultam, Lajossal a nyomomban. Megnéztük ez engedély nélküli hegykivájást, a Kálváriát, majd a Kőhegy tetején a kápolnát, a barlangot, majd lefelé a felszíni víz elvezetést, az ipari területet, a plébánia templomot, az Ótemetőt – itt kapott tíz perc lihegési szünetet -, majd egy laza kanyarral indultunk vissza a hivatalba. Közben folyamatosan beszéltem, mondtam a tudnivalókat, és kérdeztem Lajos véleményét. Lajos lihegett, zihált, mint egy negyvenes években gyártott 424-es gőzmozdony, az pedig világszínvonalú volt, a párizsi világkiállításon nagydíjat kapott. Időnként gonoszul megjegyeztem: „Te csak gyere, én majd addig lihegek helyetted!” A hivatal épületében Lajos hívta a liftet, mire én, mivel csalódottságom még nem szublimált teljes mértékben: „Csak nem képzeled, hogy liftezünk? Az a hatvankilenc lépcsőfok nem jelenthet problémát.” A fiú felnézett a harmadik emeletre, szerintem a Kőszívű ember fiaiban Boksa Gergő nézhetett így, amikor lekapták a tíz körméről és megbotozták. Kiszámoltam 9,2 kilométert gyalogoltunk, az én tempómban. A harmadik emeleten Lajos megivott egy fél akó vizet és hörögve kérte a következő feladatot.
„Holnapra elolvasod a Környezetvédelmi rendeletet, és írsz a mai nap tapasztalataidról egy háromoldalas összefoglalót, lényegre törőt, és reggel nyolcra elküldöd e-mailben”. Felfogta, hogy ez nem tréfa, hazavonszolta megfáradt testét, kimerült lelkét. Reggel 7,45-kor megjött az összefoglalója, nyolcra maga Lajos is és biztos, ami biztos, túracipő volt rajta. Az összefoglalója kiváló volt, precíz, pontos és lényegre törő. Szent lett a béke. Még néhány helyszínre kimentünk a hét során, de már normál tempóban. A gyakorlatát kiválóra teljesítette ismét, jelesre javasoltam az értékelésemben, és őt sem felejtettem el.
Írta: Ládonyi János
A sorozat első része: https://budaorsinaplo.hu/humoros-szosszenetek-a-varoshazi-munkarol-1-resz-a-szep-gyakornok/
