Egy októberi napon a függöny résén kilesve feltűnt nekem egy idős ember, ahogy barna papírba csomagolt dobozt ölelgetve lép ki a lakásommal szembeni sikátorból. A dobozt spárgával kötötték át. A fényre kilépve körülnézett, és boldog arccal sétált el.
Másnap egy kislány ugyanígy, kicsit kisebb dobozzal. Innentől folyamatosan figyeltem. Ezután a legkülönfélébb emberek jöttek ki onnan, időről időre, mindnél ugyanígy ott a csomag. Talán egy posta automata lehet ott. De nem lehet mind ugyanúgy becsomagolva!
Aztán pár hétig lefoglalt a munkám, ám ahogy egyszer újra kinéztem véletlenül, az első bácsit láttam megint. Tehát visszajárnak. De hova?
Leakasztottam a kabátom, és már a lépcsőházban vettem fel, meg kellett néznem, honnan jönnek ezek az emberek.
Esteledett. Óvatosan léptem be a szűk kis utcába, ahol többnyire csak bérházak jellegtelen hátsó kijáratai voltak, kivéve egyetlen, faburkolatos apró bolt, lefüggönyözött kirakattal, lógó cégérrel, amire számomra értelmezhetetlen jeleket kovácsoltak.
Ahogy lassan benyitottam, kis csengő kondult az ajtó felett, aminek a hangjára egy szakállas, nagydarab férfi nézett fel. Valóságos óriás volt, hasa, mint valami teli hordó. Halkan köszöntem, amit ő harsányan viszonzott. Ekkor vettem észre előtte a pulton halomban rakva a barna papírt ívekre vágva. Tehát jól sejtettem, innen származnak a dobozok.
– Vevő zárás előtt – mosolygott elégedetten. Furcsa, máshol nem örülnek a késői vásárlóknak, ha már mennének haza, ő mégis boldognak tűnt.
– Ön még nem járt nálunk.
– Csak nézelődök – szabadkoztam.
– Dehogy! – csapott a hasára. – Tudni szeretné mit kaphat itt.
Hebegésemre elővett a pult alól egy üres almaszállító fadobozt. Évtizedek óta nem láttam ilyet.
– Kap egy kezdőcsomagot. Legközelebb már tudni fogja, miből mennyi fogy.
Magabiztosan túrt bele egy fém lapátkával a fakeretes üvegvitrinben egy nagy tál… valamibe. Nem láttam még ilyet. Mintha a csillagszóró szikráit felhalmoznák egy nagy kupacba, éppen csak nem sercegett. Egy papírzacskóba pakolt belőle. Közelebb léptem, a hajópadló recsegett alattam. Éreztem a száraz fabútorok enyhén dohos illatát, mintha a bolt az elmúlt száz évben szemernyit sem változott volna. Rézkilincsek az apró fiókokon az eladó mögött, hosszú üveghengerek a szekrények tetején, tele mindenféle érthetetlen kinézetű, színes anyaggal.
– Mozgás. Ebből sok kell magának, látom – a zacskó tetejét gyakorlott kézzel lehajtogatta, és betette a dobozba.
– Mozgás?
– Az.
– És a fekete marcipántömb? – mutattam egy akkora téglára a vitrinben, mint otthon a kispárnám.
– Feketének fekete, de nem marcipán az – nevetett jókedvűen – Humor. Jó sötétre sikerült a mai adag. Ebből is teszek.
Levágott a tömbből jó kétujjnyit, zsírpapírba csomagolta, és ment is a dobozba.
– A fanyart is szereti? – kérdezte, de anélkül, hogy megvárta volna a válaszom, egy hosszú csőből halovány sárga port csapolt egy befőttesüvegbe. Savanyú, citromszerű illat töltötte be a boltocskát.
– És az a vörös málnakrém? – nagy tálban állt a mézszerű folyós, de sötétvörös szirup a vitrinben.
– Ho-hó, lassabban fiatalember, az az elmélyült szerelem, nincs a kezdőcsomagban – ingatta az ujját.
– Ha ilyesmire vágyik, akkor viszont ezt tudom ajánlani – felnyúlt maga mögött az egyik polcra, leemelt egy félliteres csatos üveget. Először azt hittem narancsos vattacukrot tömtek bele, de annál lágyabb, egészen felhőszerű volt, mégis szilárd.
– Őszi románc. Óvatosan, nagy adagban éget!
Amikor még rakott a csomagomba egy kisebb doboznyi apró, olajos fánknak látszó fogaskereket – elmélyült gondolatok – és másik dobozkában egy rakás lepkeszárnynak tűnő valamit – önfeledt játék – , akkor megállítottam.
– Jó, ez eddig vicces, de mik ezek igazából?
– Nem értem a kérdését – állt meg a keze a levegőben a fadobozom felett.
– Sorol nekem itt mindenféle lehetetlenséget, de ezek ugye nem azok, amiket mondott? Ezek csak fogalmak.
– Tessék? – játszotta tovább az értetlent. Legalábbis ezt hittem.
– Na jó, tudja mit, akkor kérek abból a szárított szivarból is – mégis belementem a játékába.
– Az vanília – emelt ki egy szárat a többi közül.
– Van ilyen hagyományos terméke is? – döbbentem meg.
– Hagyományos? Na de uram, ez a legkülönlegesebb árucikkem. Minden más megterem helyben, ezt az egyet Madagaszkárról kell importálnom. Ezek a létezése összetevői. Önön múlik, melyikből mennyit adagol naponta, de mind kellenek a teljes élethez. Nekem az egyik kedvencem a forró kenyér illata. Ezt óvatosan nyissa ki, hamar elillan – ez is befőttesüvegben volt, kenyérhéj színű köd.
Feladtam. Elfogadtam, hogy ez a bolt csupa bolondságot árul. Mellesleg abból, magából a „bolondságból” is kaptam egy kisebb marékkal, úgy néz ki mintha kékes márványból faragtak volna alaktalan sakkfigurákat, de erős nyomásra összemorzsolódnak, és úgy kell elszopogatni, mint a selyemcukrot. Őrület is volt, laposüvegben méregzöld kocsonyás szirup, de abból nem kértem.
Amikor megpakolta a dobozomat még számtalan lehetetlen dologgal – például sárga teafűcsomag: önbizalom -, és lezárta, barna papírt hajtogatott köré és spárgával átkötötte. Kifelé is csengett a csengő az ajtónyitásra.
– Egy pillanat! – szólt utánam – Ezt kifelejtettem!
Kihúzott egy méretes fiókot, tele gyönyörűen csomagolt ajándékdobozokkal. Mind más méretű, és más színű fényes csomagolópapírban, hozzáillő szalaggal és masnival. Egy almánál alig nagyobb, kocka alakú világoskék csomagot emelt ki a többi közül, ugyanilyen színű szalaggal átkötve.
– Ez mi? – kérdeztem.
– Meglepetés.
– Azt látom, de mi van benne?
– Úgy értem, mindenkinek meglepetés, én sem tudom mi van benne, de magának ez kell leginkább.
A dobozkát a kabátom zsebébe csúsztattam.
Otthon jutott már eszembe, hogy nem kért pénzt a dolgokért. Gondoltam másnap munka után visszamegyek fizetni, este ki sem bontottam a ládát.
Reggel be kellett mennem az irodába, és készülődés közben vettem észre, hogy elfogyott a teám. A tegnapi csomagban volt, az, amit ő önbizalomnak hívott. Abból főztem a teát, ami aztán nagyon ízlett, tettre kész energiával töltődtem fel tőle. Belekortyoltam a narancsszín felhőbe – őszi románc. Enyhén csípett, igaza volt, csak aprót szabad kortyolni belőle.
Rendszerint otthonról dolgozom, de aznap az újításaimat meg kellett mutatnom személyesen a csapatvezetőnknek. A buszon vettem észre, hogy a „meglepetés” doboz a kabátom zsebében maradt. Pont olyan színe volt, mint a busznak, kibontottam. Csak egy vörösesbarna hajtincs volt benne. Egy újabb értelmetlen valami.
Ahogy felálltam az ülésről, hogy leszálljak, valaki nekem jött, a testemnek nyomva a dobozkám.
– Elnézést, én is itt szállok le – hadarta, már a megállóban. – Összenyomtam a kis ajándékcsomagod, nagyon sajnálom, kérlek hadd engeszteljelek ki valahogy!
Gyönyörű lány volt, nagy kerek, bocsánatkérő szemekkel nézett rám. Vörösesbarna, hosszú, egyenes haja az arcába lógott. Nahát! – nevettem el magam. Otthon ittam az őszi románcból majd a buszon kinyitottam a meglepetésdobozt. Azt hiszem hatnak!
Ványai Pál korábbi novellái a Budaörsi Naplóban ITT olvashatók.
