A társkeresésről szóló cikksorozatunkban már szó volt arról, hogy 40-50-60 év felett vagy akár még idősebb korban mire figyeljünk e folyamat során, hogy ne sérüljünk, hanem sok örömet kapjunk. Olvashattak arról, hol és kikkel ismerkedhetünk meg, mire számíthatunk az első személyes találkozásig, sikeres és kevésbé sikeres történeteket is bemutattunk. Így jutottunk el egy – sokak szerint – kényes kérdéshez: a pénzhez. Szerinted az első randin kinek kell fizetnie például a cukrászdában, étteremben? Milyen gondot okozhat, ha túl nagy a jövedelmi különbség a két fél között?
Kálmánnal már találkozhattak olvasóink, ő mesélt azokról a lányokról, akiknek az a hétvégi programjuk, hogy a társkeresőn megismert pasikkal meghívatják magukat valamelyik drága étterembe, jól elvannak, főleg egymással, azután taxipénzt kérnek és ennyi az ismeretség. Jöhet az újabb „áldozat”. Cikkünk megjelenése után több olyan levelet kaptunk, hogy nincs ezzel semmi baj, de azért a legtöbben velünk értettek egyet, hogy így elég szánalmas. A melyikünk fizessen azonban tényleg elég gyakran merül fel kérdésként, és nem egyértelmű a válasz. Ezért mi is kíváncsiak voltunk friss párok és régóta házasok véleményére. „Szerinted az első pár randin kinek kell fizetnie például a cukrászdában, étteremben? A férfinak? Felesben? Aki a tehetősebb? Ki-ki a saját fogyasztását külön? És a későbbiekben ez változzon vagy ez általános szabály?” – ez volt tehát az első kérdés, amit több embernek elküldtünk.
Rénesné Eller Gertrúd lassan negyven éve házas, grafológus, andragógus és pártanácsadó. „Szerintem erre nincs általános szabály, inkább a két fél egyénisége, és ehhez kapcsolódóan a saját elvárásaik alakítják a helyzetet” – válaszolja. „Az elvárásainkat (önmagunkkal és a másikkal szemben) pedig az határozza meg, hogy az ember milyen én-szerepet képzel el magának és milyen szerepet a másiknak. Ezeket az én-szerepeket, én-pozíciókat Erik Berne szerint már hatéves korunkra tudattalanul kialakítjuk magunkban” – teszi hozzá. „A nagyon öntudatos, önállóságát megmutatni, kihangsúlyozni és megtartani kívánó nő nem engedi, hogy a férfi fizessen, vagy az egészet ő fizesse. Az azonban, aki jól érzi magát a klasszikus női szerepben, még el is várja, hogy a férfi fizessen. Számomra pozitív tulajdonságot tükröz, ha egy férfi már az első randevún fizeti a költségeket és természetes számára, hogy így cselekszik. A neten keringett egy bejegyzés: ‘Nem vagyok egy kutya, akit sétáltatni kell, ezért ott kezdődik egy randevú, hogy meghív a férfi egy étterembe.’ Nekem ez a gondolat tetszik, pedig sokan megbotránkoztak rajta.”
„Az első randikon mindenki fizesse a saját fogyasztását. Az, hogy ez mikor változzon, a felek döntése legyen, a pénzügyekről minél gyorsabban nagyon nyíltan kell beszélni” – állítja határozottan Májer Bea, aki a második házasságában él. Már felnőtt gyerekei voltak, amikor jelenlegi férjével néhány éve megismerkedtek. Szerinte, ha „a pénzről gyökeresen mást gondolunk, akkor a kapcsolat nem fog működni.”
„A fizetés az első randin engem is elgondolkodtatott. Azt hiszem, hogy amennyiben egyértelműen randevúról van szó, illik a férfinak fizetni, viszont ezzel nem illik visszaélni, tehát nem a legdrágább fogást, a legdrágább helyet kell választani. A későbbiekben fel lehet ajánlani a hölgynek is, hogy szeretnélek most én meghívni a kedvenc cukrászdámba, kávézómba. Számomra a felesben fizetés randevún meglehetősen furcsa. Egy működő párkapcsolatban már kevésbé billen el, végül is közösen vannak benne” – ez már Emese véleménye, aki mintegy tizenöt éves házasság után vált el a közelmúltban és kezd újra ismerkedni.
Pollák Judit is elvált, évtizedekkel ezelőtt: „Azt hiszem a protokoll megkívánja, hogy az első néhány randin a férfi fizessen. Azonban fontosnak tartom azt is, hogy a hölgy ajánlja fel a saját fogyasztásának rendezését, még ha szinte biztos is benne, hogy a férfi nem fogja elfogadni. Az is változtathat a helyzeten, hogy ki kit hívott meg és hova. Bizony kellemetlen lehet, ha például a férfi egy átlagosan élő hölgyet luxus étterembe visz a tudta nélkül, amit ő nem engedhet meg magának. Hiszen ez esetben a saját fogyasztás kifizetésének már az első limonádé elfogyasztása után szertefoszlik minden valóságos lehetősége és a bimbózó kapcsolatnak máris itt a vége.”
És mit gondolnak a férfiak? Kálmán a bevezetőben említett csalódásból nem általánosított, az első találkozókon továbbra is ő fizeti ki a számlát, de igyekszik inkább meghitt és kevésbé luxus helyeket választani.
Zozó, aki már többször szerepelt sorozatunkban, középkorú, a válása után évtizedek óta „párkereső” státusban él, a következőt mondta: „Fogalmam sincs kinek kell fizetni az első pár randin. Erre talán nincs is írott szabály. Az udvariasság (illem?) pedig azt diktálja, hogy a férfi legyen előzékeny, és ne a nővel akarja kifizettetni a kettőjük fogyasztását. Pedig mennyi ilyen van! Egy gondos férfi (évszaktól függően, városi környezetben) szervezze a randevút akár egy romantikus helyre, egy sétaútvonalra, olyan részre, ahol egymásra tudnak figyelni, ki lehet ülni a Duna partra vagy menni egy kört a libegővel, utána a Normafánál megenni a síházban egy finom rétest … Tehát ne a Gundelba vagy valami puccos helyre vidd első pár alkalommal a nőt, legyél költséghatékony, udvarias és ha odakerül a sor, fizess, mert te vagy a férfi! Étterembe semmi esetre nem vinném az alap ismerkedési fázisban. És itt tételezzük fel, hogy középszinten élsz, nem vagy tehetős celeb, de azért nincstelen sem. Ha ez a nőnek megfelel, akkor lehet, hogy egymást keresitek, ha kevesli, akkor ő nem téged akar. Személy szerint én minden esetben törekedtem egy érdekes, nyugalmas helyre tenni a találkozót és természetesen a felmerült költségeket én álltam. A későbbiekben pedig megállapodás kérdése, hogy mit és hogyan fizessenek, mert ugye vannak variációk: összeköltöznek, külön háztartást vezetnek és nincsenek együtt életvitelszerűen minden nap és még sorolhatnánk. Én úgy gondolom, hogy teljesen kivitelezhető az, ha egyszer az egyik, másszor a másik fizet egy programot, a koncert, színház, egyéb előadások jegyei nem olcsók, de minden megbeszélés kérdése, javasolom a folyamatos kommunikációt a két fél között ilyen témákban is. Nekem volt egy moziba járós barátnőm, szinte minden szerdán mentünk filmet nézni. Amelyik héten az én autómmal mentünk ő fizette a jegyeket, a következő héten pedig az ő kocsijával mentünk és én fizettem. Működött. Az emberek sokfélék, nem egyformán szocializálódtak. Más-más mintát hoztak otthonról. Számít egy kicsit az iskolázottság, jól neveltség, intelligencia is egy ismerkedésnél vagy párkapcsolatnál. A társkereső nők nagyon panaszkodnak – a társkereső oldalakon – a férfiakra. Úgy általában. Persze itt nem tudod eldönteni, hogy a nő egyszerűen hülye, vagy nagy igényű, vagy tényleg van valami benne amiért elvár dolgokat.”
S ha jól sikerülnek az első randevúk, ahogy azt Zozó is mondta, együttéléskor újra felmerül: a pénzügyek is legyenek közösek vagy főleg egy kor felett, inkább mindenki őrizze meg a saját anyagi függetlenségét? Illetve milyen gondot okozhat, ha túl nagy a jövedelmi különbség a két fél között? – faggattuk interjúalanyainkat tovább.
„Együttéléskor a közös anyagi teherviselés jó dolog. Mindenki lehetőségéhez mérten. Nem szerencsés, ha a tehetősebb fél visszaél a lehetőségével, és irányítja, zsarolja a másikat. Nem vagyok híve a filléres elszámolásoknak, amíg mindkét fél kényelmesnek érzi az anyagi elosztás mértékét. De a kommunikáció itt is elengedhetetlenül fontos. Senki ne érezze, hogy kihasználják, vagy hogy teljesen rá van utalva a másikra, és egy kávét nem tud meginni a másik jóváhagyása nélkül. Ha belőnek egy összeget, ami feletti költéseket megbeszélik, akkor senki nem érzi úgy, hogy a feje felett tűnik el a pénz, vagy nincs beleszólása a közös anyagi helyzetükbe. Sokfélék vagyunk, érdemes az elején megbeszélni, mi az ami mindkét félnek elfogadható” – válaszolja Emese. Hozzátéve: „A túl nagy anyagi különbség hozhat ki problémákat. Egy férfi egóját sértheti, ha egy nő sokkal többet keres, és amikor ez fordítva van, szintén hozhat ki nézeteltérést. Itt a kommunikáció, illetve a másik támogatása, biztosítása a közös célokról fontos. Nem érezheti senki, hogy elnyomva van, vagy könyörögnie kell alamizsnáért, míg a másik él mint Marci hevesen. Egy házasságban, amikor anyuka gyesen van, a legáltalánosabb, hogy felmerül, kinek mennyi pénze van. A közös kasszára sok megoldást láttam a környezetemben. Van aki kifillérezi, hogy ki mennyit rak be a közösbe, van ahol egy közös számlára megy minden. Szerencsés, ha ezt normálisan meg tudják beszélni, és nem kell arra várni hogy a másik majd csak észreveszi magát. Egy családban, ha közösen élnek, nem hiszem hogy van én pénzem, te pénzed. Mindketten elvileg a közös jólétért dolgoznak és lehetőségeikhez képest beletesznek amennyit tudnak.”
Aki idősebb, és hosszabb ideig élt egyedül, egy kicsit másként látja, mint Judit is: „Az anyagi önállóságra szavazok az együttélés alatt is. Persze nem mindenben, mert közös költségek vannak, ebből mindkét fél vegye ki a maga részét. Egy nyaralásnál, a rezsiből éppúgy. Vagyis ezt egy hibrid megoldásként látnám legjobbnak. Nem jó függeni senkitől. Szörnyű érzés az, ha egyik vagy a másik fél nem vehet magának semmit, amit szeretne anélkül, hogy megbeszélné a másikkal. (Apróságokra gondolok, nem milliós tételekre.) A szabadságra mindenkinek szüksége van. Szabadság nélkül rabság lehet egy együttélés, egy házasság.”
„Jövedelmi különbségek okozhatnak-e gondot?” – kérdez vissza Gertrúd. „A válasz igen, akkor, ha valamelyik félnek az én-szerepét ez bántja, sérti, esetleg a kiszolgáltatottság rossz érzéseket kelt benne. Ha az egyenlőtlen anyagi viszonyban egyik fél sem bántja meg a másikat, akkor nincs gond. De a Hamupipőke”szerep nagyon negatív kapcsolatot hozhat létre, ha nincs meg benne egymás teljes elfogadása, az úgynevezett feltétel nélküli szeretet. Vannak olyan emberek, akik nagyon erősen ragaszkodnak a státuszukhoz és elvárásukhoz még párkapcsolatban is. Ott lehetnek súrlódások az ilyen különbségek miatt. Ahol nincsenek ilyen merev elképzelések, fel is cserélődhetnek a társadalmi nemi szerepek, simán gyesen marad az apuka, kevesebb jövedelemmel, és az anya lesz a jobban kereső fél. Én magam ezt a közel negyvenéves együttélés távlatából nem tartom fontosnak, mivel átéltünk a férjemmel mindenféle helyzetet. Volt, hogy ő keresett jobban, volt, hogy én. Kettőnk között ez soha nem okozott gondot. Igyekeztünk együtt, jól beosztani és gyarapítani, amink van. Érdekes új helyzetet adott azonban az élet például a covid első szakaszában, amikor a férjem három hónapig fizetetlen kényszerszabadságra itthon maradt, én tudtam itthonról dolgozni, keresni, és ebben a három hónapban, életünkben először, nekem fordult meg a fejemben empatikusan, hogy az ő teljesen kiesett jövedelme miatt mit érezhet. De azt hiszem éppen azért nem viselte meg, mert soha nem volt kérdés számunkra, hogy ki keres többet és attól kevésbé volna férfi, mert pár hónapig nincs jövedelme.”
Bea szerint „a túl nagy (folyó) jövedelemkülönbség akkor hidalható át, ha azt más kompenzálja. Például az egyik félnek van lakása, nyaralója stb. (tehát valamilyen vagyona), de alacsony a folyó jövedelme, akkor nem gond, ha a másik keres sokat. Vagyis ha a pár tagjai egyenlőnek érzik a beletett érzelmi, intellektuális és anyagi befektetést. Ezeknek minimum középtávon nagyjából egyensúlyban kell lenniük. A mindennapi gazdálkodásban pedig működőképes lehet bármilyen modell, egy a lényeg: a közös érdek ne sérüljön. A közösbe – tendenciájában, nagyjából – egyenlően kell beletenni. Én a közös pénzügyi alap híve vagyok.”
„Nyolc évvel ezelőtt egy kedves nő a második találkozásnál megkérdezte, hogy mennyit keresek” – osztja meg történetét Zozó. „Csak így, szemrebbenés nélkül. Ezt nem tartottam illőnek, így a valós összeg fele alatt mondtam egy számot. Megmérettettem és kevésnek találtattam. Kihevertem. Azóta elvette egy jómódú fess férfi és remélem boldogan élnek. Nos, ha tényleg szeretik egymást és bevállalják, hogy egyikőjük kevesebbet keres és ezt meg is beszélik, akkor pár évig biztos nem okoz gondot. Azután ahogy változnak az emberek, az érdekek, máris lehet belőle konfliktus. Abban az esetben mindig működik, ha a pasi gazdag a nő pedig mutatós, de szegényebb. Együtt gazdálkodni vagy külön? Erre nem tudok válaszolni, mert 12 éve egyedül élek. De amíg házasságban éltem, fillérre leadtam minden hónapban a fizetésem. Mondjuk a feleségem fizetését sosem láttam, de ebből nem csináltam problémát, és a mellékjövedelmemből épült a ház, mentünk nyaralni és a többi. Egészségesnek tartanám azt a verziót, amikor az összes hivatalos fizetnivalót, rezsit közösen fizetnék, a bevásárlásokat megbeszélés szerint és maradna mindenkinél egy kis pénz a hónap végére.”
„Egy pár szépen dolgozott és élt együtt, amikor egyszer csak felbukkant a férfi életében egy másik hölgy. Természetesen titokban tartotta, mindaddig, amíg a párja rá nem jött és szakítottak. Előtte a férfi megpróbálta rábeszélni az élettársát, hogy adja el a lakását, mert ugyan minek az, amikor az övében élnek. Milyen szerencse, hogy a nő nem tette!” – veszi át a szót Judit. „Az életvitelemet mindig az vezérelte, hogy mindenben keressem és érjem is el az egyensúlyt. A túlkapás semmiben nem vezet biztonságos eredményre. A nagy jövedelmi különbség a két fél között magában hordoz egy alá-fölé rendeltségi viszonyt, ami a kapcsolatok zömében problémát okoz, mivel nem egyenlőek a felek. Nos, persze van olyan is bőven, aki éppen az ilyen kapcsolatot keresi: csak pénz legyen, luxus, csillogás és a többi nem számít. Ő éppúgy kiszolgáltatott, csak a célja elvakítja. Amint a tehetősebb fél kikacsint a kapcsolatból, a másiknak azonnal szembesülnie kell egy hatalmas gazdasági visszaeséssel. Az ilyen jellegű kapcsolatot többnyire nem az érzelmek vezérlik, hanem a magamutogatás, főleg annak a félnek az oldaláról, aki ezt a közeget vágyta. A másikat, a tehetőset ez általában hidegen hagyja. A társadalmi ranglétrát a tehetősebb soha nem fogja feladni a kevésbé jó anyagiakkal rendelkező társa miatt. Az élet nélküle is megy tovább, a megszokott luxus mederben.”
Folytatjuk
Következő témánk a házassági szerződés
A sorozat előző részei
