A társkeresésről szóló cikksorozatunkban már szó volt arról, hogy 40-50-60 év felett vagy akár még idősebb korban mire figyeljünk e folyamat során, hogy ne sérüljünk, hanem sok örömet kapjunk, és néhány egyéni történetet is bemutattunk. Ebben a részben azokról lesz szó, akik évek, sőt akár évtizedek óta randizgatnak, keresik a igazit, de hiába. Vajon mi lehet a háttérben?
A bizalom és a hűség minden párkapcsolat alapja – derült ki sorozatunk múlt havi cikkéből, amikor egy olyan friss párról írtunk, akik első látásra jól érezték magukat együtt, de az együttélés azért számukra sem súrlódás mentes. Bár korántsem merítettük még ki ezt a témát, lépjünk tovább. Illetve inkább kicsit vissza, a társkeresés elejére, amikor még csak fent vagyunk egy internetes oldalon és ismerkedünk. Levelezünk, virtuálisan beszélgetünk és találkozgatunk. És előre eljátsszuk a leendő partnerek bizalmát?
Aki még soha nem nézett körbe társkereső oldalon, azt gondolná, hogy ez a folyamat nem tarthat tovább néhány hónapnál, és ez idő alatt vagy megtalálja valaki azt, akit keres, vagy feladja az ismerkedésnek ezt a formáját. Ám ez nem így van. Ugyanis az internetes randioldalakon számosan vannak olyanok, akik évekig, sőt, akár tíz-húsz évig élnek úgy, hogy az előbb említett levelezgetés és találkozgatás a mindennapi életüknek a része. Vannak ugyan, akik néhány hétre vagy akár egy-két hónapra is eltűnnek a többiek szeme elől, de újra és újra felbukkannak, és bizony többektől hallottam, hogy csak akkor jöttek rá, hogy egyszer már találkoztak valakivel, amikor ismét összefutottak az „első randin”.
Vajon mi lehet az oka, hogy valaki huzamosabb ideig fenn van egy társkereső oldalon? Azért nem talál párt, mert mondjuk irreálisak az elvárásai? Vagy nem is akar igazán párt találni, de élvezi magát az ismerkedést? Esetleg valami egészen más?
László (nem az igazi neve, mert nem szeretné, hogy a barátai a cikkből ráismerjenek) elmúlt 90 éves. Igen, nem írtuk el, már szépkorú, és szívszabályozóval ugyan, de sportol, az elméje teljesen tiszta, annyira, hogy autót vezet, szeret utazgatni, étterembe és gyógyfürdőkbe járni stb., tehát aktív életet él. Már igencsak nagypapa korban volt, amikor tizenvalahány éve elvált a nála jóval fiatalabb második feleségétől. Hatalmas szerelem volt ez annak idején mindkét fél részéről, több mint 30 évet éltek le együtt. De, amikor a gyerekek elköltöztek, a szerelem nem alakult át elfogadó szeretetté, így hát azok a tulajdonságok, amiket korábban vonzónak találtak egymásban, kiábrándítók és idegesítők lettek. A lazaság már tűrhetetlen rendetlenség, a simogatás tolakodás, a csendes kivárás elhanyagolás. A számára már második válás után László költözött el a pompás, közös családi házukból egy kisebb lakásba. De – mint meséli –, nem bánt meg semmit. Ami azért furcsa, mert miközben az első feleségéről szinte szeretettel, de mindenképpen elismeréssel beszél, holott őt bő negyven év után látta csak újra tavaly, a másodikról „inkább semmit” nem mond.
„Nem volt konkrét elképzelésem, amikor regisztráltam több, idősebbeknek ajánlott társkereső oldalra, de engem is meglepett, hogy milyen sok, nálam húsz-harminc vagy még több évvel fiatalabb nő jelentkezett. Persze, mind nagymamák már régen, és többségük vidéki házában egyedül élő özvegyasszony. Aki szimpatikus volt, azt meglátogattam és nála ebédeltem vagy vacsoráztam, ha kérte, segítettem a ház körül, és utána szépen elbúcsúztunk. Én már nem akarok senkivel összebútorozni, senkinek megfelelni, viszont jól esik a figyelmesség. Nekik meg úgyszintén, amivel a vendéglátást viszonzom. Ugyan már, nem kell ennyi idős korban sem szégyellni, ha valaki szexre vágyik! Sok mindent pótolhat a tapasztalat” – teszi hozzá László, akit ezek után már írásban sem mernék „bácsinak” hívni.
Ahogy Teri nénit viszont nem tudnám hitelesen Terinek nevezni, miközben talán egy-két évvel lehet csak idősebb nálam. Huszonöt éve özvegy, egy hatalmas vidéki háza van, amelyikben több mint tíz éve teljesen egyedül él. Akkor regisztrált a társkeresőre, amikor a legkisebb fia is elköltözött. Mégis, amikor a múlt héten megkérdeztem tőle, hogy itt volt-e Józsi bácsi, és hogy sikerült az első találkozás, csak legyintett: „Itt volt, de már alig vártam, hogy elmenjen. Dehogy volt csúnya! Kicsit sem. De itt akart aludni nálam, én meg nem főzök, mosok, takarítok másra már soha. A mi korunkban meg a szex, ugye már nem kell. Viszont a kertben elkél a segítség, meg a ház körül, és jó, ha van kivel elbeszélgetni. Szeretem azt is, ha elmegyünk együtt a gyógyfürdőbe. Csak ne akarna mindegyik, előbb-utóbb itt aludni…” Hmmm…, érteni vélem?
Szonját nem ismerem, csak a barátnőjét, a szintén két diplomás Annát. Olyan ötvenesek ők, mint a régi harmincasok. Sokáig voltak szinglik mindketten, de Anna több mint tíz éve egy konferencián megismerte a férjét, aki akkor éppen vált. Így az akkor egy multinál felső vezető nő, bár soha nem hitte volna, nemcsak egy pasit kapott az élettől, meg egy háztartást a nyakába, hanem a férfi két tinédzser lányát minden második hétre, később pedig megszületett a közös kisfiuk is, aki most már a világ, de főleg a szülei életének a közepe. Szonja azonban még mindig szingli, és bár sokkal kevesebb időt tölt együtt Annával, mint régen, mindig a barátnőjének meséli el elsőként, ha feltűnik valaki a láthatáron. „Akiről rendre kiderül, hogy bár diplomás, jól szituált, sportos, magas és sármos, kedves és figyelmes, Szonja egy hét után valamit mindig meg akar rajta változtatni” – fedi fel az okot Anna, hogy miért nem lesz egyik lovaggal sem tartós a kapcsolat.
Edináról és Lilláról szintén csak hallottam, mégpedig a hatvanas éveiben járó Kálmántól, akiről lesz még bővebben szó sorozatunk egy későbbi részében, amikor a „csúnya anyagiakat” járjuk körbe. De a két nő története itt is érdekes. Ők ugyanis azok a típusú emberek – és tudatosan használom az „embereket” a „nők” helyett, mert bizony mindkét nemhez tartozóknál vannak ilyenek – akik miatt a társkereső oldalakról nagyon negatív vélemény alakult sokakban. Kálmánnal Edina ismerkedett meg, és pár csetelés után azt kérte a férfitől, hogy hozza el az első személyes találkozásra a haverját is, mert ő ugyancsak elvinné a barátnőjét. Kálmán pedig még akkor sem fogott gyanút, hogy ebből bizony csúnya lehúzás lesz, amikor Edina mit ajánlott helyszínként a négyes találkához? Vajon mit? Egy igen drága belvárosi éttermet. A két nő csinos volt, kedves is, de egész este inkább egymással voltak elfoglalva és nem a partnereikkel. A számlát természetesen a férfiak fizették, ahogy a lányoknak hazafelé a taxit is, mert már mind a négyen ittak. „Utána többször láttam még őket hétvégéken estefelé, mindig két férfival közösen egy kocsiban, és bizony a társkereső is folyamatosan feldobja a profiljukat, hol Edináét, hol Lilláét. Amikor pedig egyszer szemtől-szembe összefutottunk egy üzletben, Edina előbb úgy tett, mint aki meg sem ismer – bár lehet, hogy tényleg nem ismert meg? -, majd mikor ráköszöntem, csak gőgösen annyit morgott: apukám, miért, mire számítottál?” – fejezi be a történetet Kálmán.
A hónapokig, évekig társkeresőn lévőknek van még egy – sőt biztosan több – csoportja, azoké, akik akár hónapokig leveleznek ugyanazzal a kiválasztott emberrel, és írásban már közösen beutazták az egész világot, kitárták egymásnak a lelküket, az első személyes találkozás ideje csak nem akar eljönni. Én magam nőként főként férfiakkal jártam így, de férfi interjúalanyaim szerint a hölgyek között is vannak bőven, akik csak írásban, esetleg telefonon hajlandók kommunikálni, de soha nem lehet velük eljutni sem a videós beszélgetésig, pláne a randiig. Ez utóbbi akkor a legbosszantóbb, amikor még a helyet és az időpontot is egyeztetik, csak éppen az illető nem jelenik meg.
Mi lehet az ő motivációjuk? Alighanem valamilyen személyiségzavar, vagy túlzott félelem, hogy nem fogok tetszeni a másiknak. Illetve általában ezek az emberek készítenek álprofilt, tesznek fel saját valós fénykép helyett celebekről fotókat, vagy jobb esetben húsz évvel korábbi sajátokat és tagadják le a valódi korukat. És annyira a virtuális térben élnek, hogy virtuálisan udvarolnak, udvaroltatnak maguknak. Kicsit olyan ez, mint a hatvanas-hetvenes években volt a levelezőpartnerség, amikor ismeretlen emberek számoltak be egymásnak az életükről, gondolataikról, de soha nem találkoztak. És bár ez a fajta önbecsapás senkire nem ártalmas – bár, aki valós kapcsolatot keres, annak bosszantó lehet, amikor kiderül, hogy kicsit azért őt is becsapták -, valahol nagyon szomorú.
Folytatjuk
A fotók csak illusztrációk!
A sorozat korábbi cikkei:
